Napjaink és bizonyosan a következő évtizedek legkomolyabb környezeti problémája a klímaváltozás, vagy ha úgy jobban tetszik, a globális felmelegedés megállítása. Az emberi tevékenységgel a légkörbe jutó üvegházhatású gázok közül a legismertebb a szén-dioxid, és mennyisége okán ez a legveszélyesebb is. Keveset említjük viszont a metánt, amiből ugyan jóval kisebb a kibocsátás, ám a CO2-nél 28-szor „erősebb” a hatása, és a felmelegedés hatására egyre több kerül belőle a légkörbe természetes úton is. Például az olvadó permafrosztból.
Amire eddig senki nem figyelt
A metán szerves anyag oxigénmentes környezetben folyó bomlása során keletkezik, ám a Genfi Egyetem kutatói most váratlan felfedezést tettek:
Az óceánok felszíni vizeiben is mértek hasonló jelenséget, ám az nagyjából ezerszer alacsonyabb koncentrációt mutat, így állhat fel az a fura helyzet, hogy míg földünkön az édesvizek borította terület jóval kisebb az óceánok felszínénél, mégis ugyanannyi metánt juttatnak a légkörbe.
Valami nagyszabású megy végbe a felszíni vizekben, amire eddig senki sem figyelt
– mondta Daniel McGinnis, a kutatásról beszámoló tanulmány társszerzője.
A tehenek bélgázával összevetve…
Az egyik vizsgált víztest, a Hallwil-tó évente mintegy 25 tonna metánt bocsát ki, a tudósok szerint ennek 90 százaléka a vízoszlop felső, ötméteres rétegében képződik. A jelenség oka egyelőre nagyrészt ismeretlen, a felvetés szerint algák állhatnak a háttérben, de a tanulmány az okok közt említi a tavak oxigénszegény zugait, melyek „metáninkubátorként” működhetnek.
A szarvasmarhák bélgáza is jelentős metánforrás, ezért a tavak kibocsátását ezzel is összemérték: a körülbelül 10 négyzetkilométert borító Hallwil-tó évente annyi metánt termel, mint egy 240 szarvasmarhából álló gulya.
(Kiemelt képünk illusztráció. Fotó: Karl-Josef Hildenbrand / dpa / AFP)
