A mohácsi csata 1526. augusztus 29-én az évszázad legnagyobb fegyveres összeütközése volt, maga Nagy Szulejmán vezette seregét a magyar király elleni döntő ütközetre, közel százezer harcos rontott egymásnak a síkon: 26 ezer keresztény és mintegy 60 ezer oszmán-török.
A győzelem után a szultán bevonult Budára, majd szörnyű pusztítást végezve ősszel elhagyta az országot – a jól ismert tragikus következmények nélkül a történelemkönyvek feltehetően ennyit emelnének ki az emlékezetes napról.
Ám Szulejmán visszatért, 1541-ben pedig megkezdődött a majd’ 150 éves török hódoltság. Utólag elmondhatjuk: a mohácsi csata nemcsak egy gigantikus, véres összecsapás volt, ami még így is csak egy a sok tucatnyiból, hanem egyben az önálló Magyar Királyság történetének zárójelenete is.
A szulejmáni ajánlat
Nem csoda, hogy a történészszakma ma is nagy érdeklődéssel kutatja az okokat, összefüggéseket, körülményeket és esetlegesen elszalasztott lehetőségeket, a közvélemény pedig fél évezrede keresi a külső okot, a felelőst, az árulót, és vissza-visszatérőn merül fel a kérdés: mi lett volna, ha… Valahol a történelmi tények és összeesküvés-elméletek közös halmazában fekszik az úgynevezett szulejmáni ajánlat, jelen cikkünk témája.
Igazán jól hangzik, a török háborúk, hódítás pusztításait és évszázadokig érezhető kihatásait ismerő utókor szíve megdobban.
Az igazságot nem ismerjük, az esetleges javaslat nem maradt fenn dokumentálható módon, ezért csak annyit mondhatunk: a szulejmáni ajánlat nem több, mint történészi konstrukció
– mondja a 24.hu-nak B. Szabó János történész, a korszak szakértője, a Budapesti Történeti Múzeum tudományos munkatársa.
Az elméletet Perjés Géza alkotta a ’70-es években. Kiindulópontja az volt, hogy egy sokkal erősebb birodalom, hadsereg ellen egy mégoly kiváló katonaság is csak veszíthet, ezért ilyen történelmi helyzetben a politika feladata a kiegyezés, az áthidaló megoldások megtalálása. Amiről Perjés nagyon is jól tudta, hogy a II. világháború alatt a magyar kormányok végül is elmulasztottak: a Vörös Hadsereg harc nélküli átengedését az országon. Ennek mentén fogalmazta meg, hogy az oszmánokkal is ki lehetett volna egyezni, a harc helyett tovább kellett volna engedni őket nyugatra.
Talán megvolt rá a lehetőség, maga a hipotézis elfogadható, de bizonyíthatatlan, az elmúlt évtizedekben komoly szakmai vita folyt a kérdésben, amely nagyon sokban árnyalta a képet
– mondja B. Szabó János.
A szabad átvonulás
Közismert, hogy Mohács előtt a Magyar Királyság és az Oszmán Birodalom kisebb-nagyobb megszakításokkal már bő másfél évszázada háborúban állt egymással, a XIV. század elején pedig a török már déli határainknál állt, portyákat, hadjáratokat indított Magyarország területére. A fegyverek mellett persze aktív volt a diplomácia is, a rendre megújított majd felrúgott fegyvernyugvási- és békeszerződések jellemzően tartalmaztak néhány visszatérő elemet, mint például:
Ez egyben azt is jelenti, hogy az uralkodó tudtával viszont igen, és számos alkalommal elő is fordult. Hunyadi Mátyás köztudottan igencsak ellenséges, sokszor háborús viszonyban állt a szomszédos Habsburgokkal, ám az már kevésbé ismert, hogy szemrebbenés nélkül engedte át Ausztria területére a török portyázó csapatokat. Ami nem is tett jót nyugati megítélésének – jegyzi meg a történész.
A békeszerződéseket uralkodók kötötték egymással, a dokumentum bármelyikük halálával érvényét vesztette, meg kellett újítani. Szulejmán 1520 szeptemberében apja, I. Szelim halála után lépett trónra, teljesen logikus, bevett diplomáciai lépésként küldött követséget Budára a Szelim elhunytával érvényét vesztett egyezmény megújítására. Még akkor is, ha közben már elrendelte a mozgósítást Magyarország ellen.
Innentől kezdve tehát nem beszélhetünk valójában szulejmáni ajánlatról. A lehetőség, miszerint a török sereg királyi engedéllyel átvonulhat Magyarországon régi szokás volt, semmiképp nem nóvum
– magyarázza B. Szabó János.
Az adófizetés öngyilkosság
Az állítólagos ajánlat másik sarkalatos pontja az adó. Bonyolult kérdés, török dokumentumok, korábbi megegyezések nem említenek adót vagy ajándékot, nincs erre utaló kérés vagy követelés. Jelenlegi tudásunk alapján biztosat nem mondhatunk, két lehetséges magyarázat létezik.
Az egyik, hogy korabeli nyugati diplomáciai feljegyzésekben szerepel utalás a magyarok esetlegesen Szulejmánnak fizetendő adójáról. Hazánk ebben az időben (is) rendkívül aktívan keresett szövetségest és lobbizott segítségért, támogatásért az európai keresztény udvarokban. A követek teljesen érthető módon sokszor eltúlozták az oszmán veszélyt, ügyesen használták a politikai alkudozások eszköztárát.
Csak hogy tisztán lássuk, az adófizetés nem gazdasági kérdés volt. Ha a magyar király adót fizet az oszmán szultánnak, azzal tulajdonképpen az alattvalójává válik, azaz a Magyar Királyság önálló államként megszűnik létezni. Feltételezhetjük, ha ilyen csak egyszer is komolyan megfordult volna Lajos fejében, azt a harcra kész magyar katonai és politikai elit rögvest, akár drasztikus módon is megakadályozta volna.
Ez lehetett a casus belli
A másik lehetőséget sem tehetjük más kategóriába, mint hogy “így is történhetett”. Mi már pontosan tudjuk, hogy Nagy Szulejmán az első perctől döntő háborúra készült Magyarország ellen, a békés követjárások idején már folyt a birodalmi sereg mozgósítása. Elképzelhető, de nem bizonyítható, hogy Budára küldött ajánlatában esetleg adót követelt a béke fejében.
Jelen tudásunk szerint tehát a szulejmáni ajánlatról annyit mondhatunk, nincs rá bizonyíték, hogy így, fent idézett formájában valaha is elhangzott volna. A szerződésbe foglalt, királyi engedéllyel történő szabad átvonulás életszerű, régóta alkalmazott formula volt, ez a része – bár más megvilágításban – de akár valós is lehet.
Nem zárhatjuk ki azonban azt sem kategorikusan, hogy a szultán adót óhajtott volna a Magyar Királyságtól, de ezt maga sem gondolhatta “komolyan”, legfeljebb hivatkozási alapként a háború kirobbantásához.
(Kiemelt kép: Callistrid/YouTube)
