Történetünket egy római férfi, a birodalom egyik legtehetségesebb hadvezérének bemutatásával kell kezdeni. Ő volt Flavius Aetius, Moesia tartományban született 390 környékén. Anyai ágon ősi patrícius család sarja volt, édesapja Pannóniából származó lovassági parancsnok – Flavius is a katonai pályát választotta.
De csak akkor, amikor kiszabadult 20 évig tartó fogságából: gyermekkorát és ifjonti éveit ugyanis túszként töltötte előbb a gót uralkodó, Alarich, majd a hun Rúga király udvarában.
Persze ezt ne úgy képzeljük el, mint egy börtönt, Flaviusra zálogként tekintettek, szabadon járhatott és kelhetett a királyi udvarban, megfelelő nevelésben részesült. Ennek köszönhetően alaposan kiismerte a “barbárok” szokásait, hadviselésük fortélyait, és nagyon komoly ismeretségekre tette szert.
A hunok segítették, támogatták
A birodalomba visszatérve gyorsan emelkedett a katonai ranglétrán, diplomáciai érzékének köszönhetően pedig politikai karrierje is szépen fejlődött. Nem volt még 30 éves, amikor 423-ban hun segédcsapatokkal részt vett a nyugati birodalomrészben kitört örökösödési háborúban. Pártja ugyan elbukott, de Aetiusnak sikerült a győztes – kiskorú – császár édesanyjának, Galla Placidiának kegyeibe férkőznie.
Ugyancsak hun támogatóinak köszönhetően lett Gallia tartomány legfőbb parancsnoka, majd itteni eredményes munkája nyomán idővel a Nyugatrómai Birodalom második emberévé, magister militummá lépett elő. Sem Galla Placidia, sem a már önállóan uralkodó III. Valentinius császár nem szívelte túlságosan, 435-ben mégis patríciusi rangot, majd consuli címet adományoztak neki, és újfent megbízták a barbár törzsektől hemzsegő Gallia pacifikálásával.
Attila berágott
Aztán a két birodalom kapcsolata megromlott, a történetírók két okot említenek. Az egyik, hogy az új bizánci uralkodó 450-ben felmondta az Attilának fizetett adót, és állítólag Valentinianusnak is hasonló tervei voltak. A másik, hogy a hun király feleségül akarta venni a nyugati császár nővérét, Honoriát, de Valentinianus nem adta.
Bárhogy is volt, a hunok 451-ben keményen feldúlták Gallia provinciát, ezzel kapcsolatban érdekes fellapozni a Képes Krónikát, mert megtudhatjuk belőle, hogy például Strasbourg város Attilától kapta a nevét – nem túl dicsőséges módon:
… ostrom alá vette Argentina (Strassburg) városát, melyet addig egy római császár sem tudott megvívni: maga Attila megvívta, falait több helyen lerontotta, hogy bárki szabadon, nehézség nélkül bemehetett oda, s keményen megparancsolta, hogy ezt a falat az ő életében fel ne építsék, s hogy ezt a várost ne Argentinának, hanem Strassburgnak nevezzék ama sok útról, melyeket ő a falon nyitott.
A támadás persze nem maradhatott válasz nélkül, Aetius sereget gyűjtött, a római légiókat germán katonaság egészítette ki, mint ahogy az Attilától rettegő törzsek a hunok mellé álltak. A két, egyenként 30-50 ezer fősre becsülhető had a mai Troyes város közelében fekvő, közelebbről meg nem határozható helyen találkozott: Catalaunum mellett.
Az ütközet reggelén, 451. június 20-án Attila szekérvárat állított fel, védekező stratégiát folytatva várta a támadást. A kibontakozó csata őrült vérontásba fordult, amit végül a hun széleken harcoló szövetséges népek megfutása döntött el: Attila a szekértábor védelmébe húzódva várta a végső rohamot. De Aetius nem vezényelt támadást, hanem szélnek eresztve szövetségeseit, ő is hazatért és tárgyalásokat kezdett a hun királlyal. Politikusként döntött úgy, hogy nem akarta felrúgni a hatalmi egyensúlyt.
Catalaunumnál tehát a hunok “csak” taktikai vereséget szenvedtek, erejüket világosan mutatja, hogy a következő évben Attila már Itália ellen vezetett hadjáratot.
