Teljesen egyértelmű, hogy az oszmán hódítás végcélja nem a Magyar Királyság volt, ám a roppant haderő a kor viszonyai között már igencsak nehezen jutott a Kárpát-medencén túlra. A készülődést már az előző év végén meg kellett kezdeni, hogy a behemót birodalom hadereje tavasszal, ahogy az időjárás engedte, útra kelhessen.
Európa nagy szerencséjére nem foglalkoztak sokat utak építésével, így a hadseregnek átlag két-két és fél hónap kellett, hogy Konstantinápolytól Budára jusson. Minden az utak, hágók állapotán múlt. Ami persze az időjárással volt összefüggésben. Egy-egy áradás több heti veszteglést vagy óriási kerülőt jelenthetett, a jeges hegyszorosokon pedig lehetetlen volt az átkelés.
Bécs túl messze van
Ezért ha Bécs került a célkeresztbe, bizony nagyon sok múlott a szerencsén. Perjés Géza vezette be a fogalmat: akciórádiusz, ami röviden annyit tesz, minden birodalom addig terjeszkedhet, amíg a földrajzi környezet engedi. Magyarország az Oszmán Birodalom akciórádiuszának szélén volt, Bécset pedig szinte metszi a képzeletbeli vonal.
Márpedig Nagy Szulejmán (is) egyik legfőbb célja az osztrák császárváros volt, a Magyar Királyságra mért döntő, mohácsi csata után, 1529-ben indult a meghódítására. De viszonylag későn, a 100-120 ezer főt számláló szultáni had május 10-én kelt útra. Haladását áradó folyók, hatalmas esők miatt járhatatlan ösvények hátráltatták.
A magyar király kézcsókja
Míg a török felszerelés, hadianyag hajókon már június 18-án megérkezett az Eszék közelében fekvő Erdődre, a szultán és katonái csak augusztus második felére verekedték el magukat Magyarországra. Innentől kezdve – elméletben – már gyorsan lehetett haladni a Duna mentén, de még előtte, augusztus 19-én a mohácsi síkon fogadta “szövetségesét, pártfogoltját”, Szapolyai János magyar királyt:
A nagyvezír fényes kísérettel János király elébe lovagolt, ki Szolimán tiszteletére Lippáról idejött… Midőn tizenegyed magával a szultán sátorába kísértetett, felkelt Szolimán és három lépésre elébe indult. S a vérmezőn, melyet azelőtt három évvel húszezer magyarnak halála felszentelt, Zápolya kezet csókolt Szolimánnak, a magyar király a török császárnak, János király leült; Ibrahim és társai a vezérségben, Ajász és Kazim, állva maradtak. Hosszasabb tanácskozás után János nyájas szavakkal elbocsáttatott: három lovat aranykantárral s négy kaftánt arany hímzéssel vitt ajándékul magával.
A “tisztelgés” oka az volt, hogy a győzhetetlen padisah hadjáratának egyik célja János megsegítése volt az ugyancsak magyar királlyá koronázott Habsburg I. Ferdinánd ellen. Merthogy Magyarország Mohács után belháborúba süllyedt, két király párthívei gyilkolták egymást a török torkában.
Valóságos rémálom a töröknek
Az időjárás viszont csak nem kedvezett a töröknek, a szultán még a “könnyű terepen” is csak szeptember 3-án ért Buda alá, hadai előtt János haladt kíséretével. Ferdinánd Bécs védelmére vonta össze erőit, a magyar főváros néhány nap alatt elesett, Szulejmán jóvoltából Szapolyai kezére került, és ez lett a sorsa minden erődítménynek, ami az oszmán had útjába került a Duna mentén.
A szultán végül 1529. szeptember 26-án zárta körül a császárvárost, amelynek védői továbbra is nyugodtan az időre és az időjárásra bízhatták magukat. Az amúgy is kimerült ostromlókat eső, hó és korán érkezett fagy kínozta, a 18 napos ostrom eredménytelen maradt – merthogy október 15-én, kászim napján az oszmán sereg megkezdte a visszavonulást.
Igazi rémálom kezdődött, Szulejmán szultán naplói napról-napra beszámolnak a szenvedésről:
annyi bajt és szenvedést kellett kiállani, hogy ki sem lehet mondani. A reggeli imától estig szüntelenül esett a hó. A katonák közül többen nem találták meg podgyászukat a vízözönben. … Több katonának lova és málhája a mocsárba sülyedt s némelyek a málhával együtt ott hagyták, mások ellenben a málhát megmentették, de igás lovuk a mocsárban maradt. Annyi kínt és gyötrelmet kellett kiállani, amennyit még sohasem éltünk át … A mocsárban maradt szertáraknak és ágyúknak nincs száma.
Sokan eltévedtek, maga a szultán és kísérete is, a világhódító török sereg szétesve, éhezve, fázva legyengülve vánszorgott hazafelé. Megszűnt az egység, egyetlen törvény maradt: életben maradni. A kétségbe esett katonák nem egyszer parasztházakba kopogtak be, hogy akár szolgának ajánlják magukat egy falat ételért, egy helyért a tűz mellett. Végül Szulejmán szultán december 16-án lovagolt be Konstantinápolyba.
