Szinte történelmi dogmaként él bennünk őstörténetünkről egy lineáris kép: az Etelközben éldegélő magyar törzseket egy megsemmisítő besenyő támadás kényszerítette a Kárpátok közé. Itt aztán száz évig kalandoztak, majd két brutális vereség után felvették a kereszténységet és megkezdődött a magyar történelem. A kalandozások ugye, mint az elnevezés is mutatja nem több, mint zsivány bandák egymást követő, rendszertelen rablóhadjárata. Közel sem biztos, hogy az volt. Sőt.
Rablás és politika együtt jár
Kezdjük ott, hogy az állítólagos besenyő támadás hatása ma feltehetően túlértékelt, a honfoglalásnak nevezett eseménysor inkább volt a magyar állam tervezett, tudatos “átköltözése” a Kárpát-medencébe, mintsem fejvesztett menekülés. Az új hazába érkezve pedig Árpád magyarjainak alkalmazkodniuk kellett az új hazában uralkodó viszonyokhoz. Hatalmi űr volt itt, amely felé a környező kisebb népeken túl két, mai fogalmaink szerint szuperhatalom is nyújtogatta a kezét: Bizánc és a Keleti Frank Birodalom.
Magyar harcos “beköszön” Itáliába (Részlet az aquileai székesegyház altemplomának falfestményéről – Wikipedia)
Erről sürgősen le kellett beszélni őket aktív, támadó, kezdeményező külpolitikával. Nem ész nélküli hadakozásról volt szó, hanem az állam érdekeinek tudatos védelmezéséről. Nyugat-Európa folytonos háborúkat vívott Nagy Károly egykori birodalmáért, és miként a németek nem tűrhették egy erős állam megszilárdítását keleti szomszédságukban, úgy a magyarok sem nézhették tétlenül a német birodalom összekovácsolását. Szövetségeseiket gyakran váltogatva tettek is érte, hogy a megosztottság tartós maradjon.
Természetesen bőséges zsákmányt is remélhettek a hadjáratokból, szolgálataikat ráadásul a “megbízó” is busásan megfizette. Így ment ez akkoriban, a legyőzött javai a győztest illették. Ami pedig a rablást, fosztogatást illeti, a “civilizált” nyugat egy hajszálnyit sem volt elmaradva. Ha csupán a préda érdekelte volna a magyarokat, minden bizonnyal az északi karavánutak fosztogatását választották volna: jókora haszon és nincs kockázat. Csakhogy arrafelé egyetlen portya sem indult, ami egyébként bizonyíték arra is, hogy a hadjáratokat egy központi akarat irányította, nem helyi vezetők ötletszerű és egyéni akciói voltak.
Önvédelemből támadás
Őseink Ómorávia felszámolása közben nyugatra is koncentráltak, 899-ben német szövetségben megsemmisítették Berengár, itáliai király háromszoros túlerőben lévő seregét, majd német földre vezettek hadjáratokat. Hamar eljött az ideje annak is, hogy a németek belátták: ha most nem számolnak le a magyarokkal, egy kőkemény ellenfél veti meg a lábát keleti határaikon. A keleti frank király kiadta hát a parancsot: “elrendeljük … hogy a magyarok kiirtassanak”. A 907-es pozsonyi csata viszont a magyarok győzelmével, a kor leghatalmasabb és legkorszerűbben felszerelt seregének pusztulásával ért véget.
Ez volt a pillanat, amikor a magyar állam véglegesítette addigi hódításait, és bebizonyította erejét, létjogosultságát Európa közepén. A kezdeményezést pedig most már semmiképp nem engedte ki a kezéből. A következő évben, augusztus elején Burghard őrgróf vezetésével egy válogatott sereg Eisenach közelében próbálta megállítani a magyar lovasokat. Csak próbálta, mert a csata ismét a németek megsemmisítő vereségével végződött: a vitézek java mellett Burghard, Rudolf würzburgi püspök is a harcmezőn maradt. A magyarok előtt pedig szabadon állt az út, a krónikák szerint egészen Brémáig felégették a birodalom tartományait.
