A cápák talán a leginkább híres-hírhedt tengeri lények, ám az emberek tudása róluk mégis leginkább legendákon alapszik. Jó példa erre a megalodon, a rég kihalt óriáscápa esete. Egy 18 méteres ragadozóról beszélünk, amelynek állkapcsa és fogai elég erősek voltak még egy autó összeroppantásához is. Több, mint másfél millió éve kihalt, egy felmérés szerint mégis az emberek 70 százaléka úgy hiszi, ma is bármikor összefuthat vele a tengerekben.
Ez már csak azért is szomorú, mert miközben az átlagember láthatóan semmit nem tud a tengerek uráról, válogatás nélkül gyilkoljuk őket. Pedig a cápák szerepe alapvető a tengeri ökoszisztémában, eltűnésük a táplálékláncon keresztül még a tengeri növények életére is hatással lenne. Évente több, mint 100 millió cápát ölnek meg, hogy uszonyukból levest készíthessenek. A pluszteher elkerülése miatt sok halász még a hajón megcsonkítja az állatot, majd élve dobja vissza a vízbe. A fenséges ragadozó pedig tehetetlenül süllyed a mélybe, mint egy darab vas…
Olyan állatokról beszélünk, amelyek 420 millió éve szinte változatlanul róják útjukat a világ óceánjaiban. Nem csoda, ha volt idejük néhány érdekes tulajdonságot kifejleszteni.
Az első, hogy soha nincs szükségük fogorvosra. És csak egy dolog, hogy fogaik folyamatosan, több sorban nőnek, ha egyet elvesztenek, azonnal a helyére áll a mögötte lévő. Sokkal megdöbbentőbb, hogy olyan zománc – fluorapatit – borítja, ami ellenáll a baktériumok által termelt savaknak. Magyarul a fogászati problémák teljesen ismeretlenek a számára.
A cápák közt apró, alig fél méteresre megnövő Isistius brasiliensis, a szivarcápa feltehetően a sós vizek legbosszantóbb lénye. Nem kell megölnie áldozatát, hogy táplálkozzon, ezért a tenger számára egy úszó hentesbolt. Különlegesen specializálódott állkapcsával fagylaltgombóc alakú darabokat harap ki nála több tucatszor nagyobb állatokból, legyen az delfin, bálna vagy az óriási fehér cápa. A hatalmas testeken a kis harapások korántsem életveszélyesek, ám megdöbbentő, hogy a kis hal gyakorlatilag semmitől nem fél.
Érdekes az is, hogy a nőstény cápák bőre általában vastagabb a hímekénél, hogy megússzák a szexszel járó komoly sérüléseket. A hímeknek ugyanis megvan az a rossz szokásuk, hogy a légyott során össze-vissza harapdálják kedvesüket. A grönlandi cápa pedig a világ leglassabb mozgású hala. Olyannyira megalszik a tej a szájában, hogy a tudósok úgy vélték, csakis a vízben alvó fókákat képesek elejteni. Ehhez képest a rénszarvastól a jegesmedvéig számtalan állat maradványait megtalálták már a gyomrában.
