A négy napig tomboló londoni tűzvész egyike a történelem azon kevés tragédiáinak, amikor a végkifejlett sokkal jobb lett a vártnál – igen, a város 80 százaléka leégett, köztük majd’ az összes templom és 13,000 lakóház is, a tűznek köszönhetően azonban végre feltartóztatták a pestisjárványt, az átláthatatlan középkori „utcadzsungel” pedig átadhatta a helyét egy új, élhetőbb, modernebb Londonnak.
A tűz a Pudding Lane egyik pékségéből indult szeptember 2-án éjjel – a pékség vezetője, Thomas Fraynor ugyanis úgy zárta be éjszakára a boltot, hogy nem vette észre, hogy az egyik kemencében még nem aludt ki a parázs.
A szárazság, az erős szél, London szervezetlen utcahálózata és az emberi lassúság pedig megtették a hatásukat: másnap reggelre a Temze északi partja lángokban állt. Noha elviekben a tüzet folyamatosan oltották, a korabeli beszámolók szerint a londoniak nagy része az utolsó pillanatig nem fogta fel, hogy mi is történik – amikor pedig rájöttek, hogy hamarosan mindenük a tűz martalékává fog válni, megbénította őket a félelemmel vegyes döbbenet. Akinek volt némi szerencséje és lélekjelenléte, az a Temze partjára, vagy a környező földekre hordta menthető ingóságait – a folyón rövid időn belül mozdulni sem lehetett a csónakrengetegben.
Az első éjszakát a tűz miatt szinte nappali fényben vészelte át a város – másnap pedig a lángok elérték a Szent Pál-katedrálist is. A templom fel volt állványozva, ami nagyban elősegítette a lángok terjedését. A Temze két partjának összeköttetését egyedül biztosító London Bridge szintén lángokban állt, köszönhetően nagyrészt annak, hogy a hidat akkoriban lakóházak és bódék borították. Az elviselhetetlen forróságban a vas kapuszerkezetek és rácsok megolvadtak, a levegőt hamu és füst lepte el, az utcakövek pedig hólyagosra perzselték a menekülők talpait.
A középkori városszerkezetet jól jellemzi az a tény, hogy a régi (római időkben emelt) városfal mögötti területet sokkal sűrűbben lakták: a fal jelenléte a londoniakban egyfajta biztonságérzetet keltett, a tűzvész alatt azonban ez a visszájára fordult, és az emberek bent rekedtek a zsúfolt és pokolian forró óvárosban. Öröm az ürömben, hogy feltehetően éppen a városfalnak volt köszönhető, hogy a lángok nem érték el az arisztokrata westminsteri negyedet.
A rendkívül szerencsétlen körülmények ellenére kész csoda, hogy a négy napig megfékezhetetlen tűzvészben hivatalosan kevesebb, mint 10 ember vesztette életét – ezt az adatot azonban némi fenntartással kell kezelni, hiszen a szegényebb lakosokat még életükben sem jegyezték sehol, nemhogy halálukban, arról nem is beszélve, hogy egy ekkora tűz esetén holttestek után kutatni elég hiábavaló dolog.
A lángok megfékezése után a londoniak mindenáron bűnbakot akartak találni, az udvar pedig annyira megrémült egy esetleges lázadás gondolatától, hogy azonnal lecsapott az első emberre, aki a tűzvész ügyében hajlandó volt vallomást tenni – ez pedig egy kissé bugyuta francia órásmester, Robert Hubert volt. Hubert azt állította, hogy pápai ügynökként dolgozott Londonban, és Őszentsége megbízásából gyújtotta fel a Westminstert – ezt később arra módosította, hogy nem a Westminsterben, hanem a Pudding Lane egyik pékségében kezdte a tüzet.
Noha Hubert értelmi képességeit illetően több kétely is felmerült, ezek süket fülekre találtak, és a férfit 1666. szeptember 28-án felakasztották. Csak az ítélet végrehajtása után derült ki egyértelműen, hogy Hurbert csak a tűz kezdete után két nappal érkezett Londonban – az egyértelmű melléfogás ellenére azonban viszonylag sokáig tartotta magát az a nézet, hogy a város pusztulásáról a katolikusok tehetnek.
A tűzvész után ugyan kialakult némi huzavona a kifizetendő kártérítések, a kétes tulajdonjogok és a fedél nélkül maradt városiak elhelyezése körül, az újjáépítési munkálatok azonban viszonylag gyorsan megkezdődtek. A középkori, kacskaringós és keskeny utcákat kiszélesítették, a rakpartokra való lejutást egyszerűsítették, az újonnan felhúzott házak pedig már kőből és téglából, nem pedig fából épültek. Az évek óta tartó pestisjárvány megfékezésén túl a lakosok abból is sokat profitáltak, hogy az újjáépített területeken – a kor átlagszínvonalához képest – egyre több hangsúlyt kapott a közhigiénia. London tehát tiszta lappal kezdhetett, minden értelemben.
