Eddig a vöröseltolódás és Ia-típusú szupernóva megfigyelésekkel próbálták igazolni az elméletet. Tavaly azonban két dán kutató javasolt egy új mérési eljárást. Ez a korábbi szupernóvamegfigyelések helyett gravitációsan lencséző rendszerek mérésén alapul. “A gravitációs lencsézés azt jelenti, hogy ha a fény útjába valamilyen nagyon nagy tömegű objektum – például egy óriásgalaxis – esik, akkor a fény kitér addigi egyenes pályájáról, és görbült úton halad tovább az objektum gravitációs hatása miatt. Hasonló történik, mint amikor a fény útjába üveglencsét teszünk, mely azt eltéríti, ezért hívják a jelenséget gravitációs lencsézésnek.” – írja Szécsi Dorottya a Magyar Csillagászati Egyesület hírportálján.
Gravitációs lencsézésnél a fény forrása a legtöbb esetben egy nagyon távoli kvazár, a lencse pedig egy nagy tömegű galaxis. Az új mérési eljárás lényege, hogy gravitációs lencséző rendszerek különböző paramétereit mérik meg, ezekből számítható ki a galaxis távolsága. Ezt az értéket kell összevetni más módszerekből kapott távolságértékekkel, így kapjuk meg milyen mértékben tágul Univerzumunk. Jelenleg körülvbelül kétszáz olyan rendszerről van tudomásunk, amit gravitációs lencsézéssel mérni lehetne. Ebből ténylegesen huszat lehetne fölhasználni a lencsézéshez.
A gyorsuló tágulás elméletét egyelőre tényként kezeli a csillagászat. Az elképzelést a szupernóva megfigyeléseken kívül eddig nem igazán bizonyították mérések. A hipotézist a sötét energia univerzumon belül betöltött szerepével is magyarázzák. A sötét energia és a sötét anyag nem ugyanaz a fogalom. Utóbbi létézése a legújabb kutatások szerint kétségbe is vonható.
