A történelem során még nem volt olyan, hogy ötven tervező, húsz és harmincöt év közötti fehér férfiak Kaliforniában, olyan döntéseket hoznak, amik kétmilliárd életre lesznek hatással. Kétmilliárd ember gondolatait fogják befolyásolni, csak mert egy tervező a Google-nél megmondta, hogyan fognak működni az értesítések, amire minden reggel ébredünk. És a Google dolgozóiként morális felelősségünk megoldani ezt a problémát
– mondja Tristan Harris, a Google korábbi dizájnetikusa a filmben elhangzó interjújában. Harrist úgyis emlegetik, mint a Szilícium-völgy lelkiismeretét. Az egykor a Gmailen is dolgozó férfit egy ponton elkezdte zavarni, hogy a szolgáltatásokat egyre addiktívabbá tervezik, ezért felhívásként elkészítette a fent idézett gondolatot is tartalmazó prezentációját, amit szétküldött a cég alkalmazottainak, abban bízva, hogy belülről tud elérni változásokat. A várt forradalom azonban elmaradt.
A Harris által felvetett problémára építette fel filmjét Jeff Orlowski rendező, aki korábban a klímaváltozás témájáról forgatta a Chasing Ice és Chasing Coral dokukat. A The Social Dilemma talán az eddigi legátfogóbb képet adó, tömegfogyasztásra szánt dokumentumfilm, ami a közösségi média széleskörű hatásairól szól, méghozzá úgy, hogy levetkőzi a közhelyeket és érdekfeszítően magyarázza el a főbb mechanizmusokat és összefüggéseket. Hogy az ártatlan kedvelések és posztok hogyan kúsznak be a társadalom szöveteibe egészen addig, hogy a platformoknak szerepe lehessen választások befolyásolásában, társadalmak polarizálásában, vagy akár olyan valós életbeli erőszakos cselekményekben, mint amilyen a mianmari vérengzés volt.
Az egész film nem titkolt célja a párbeszéd elindítása: mit fogunk tenni azért, hogy ne távolodjunk el még jobban egymástól, miközben saját valóságaink és igazságaink ütköznek? És mi köze ennek ahhoz, hogy a Facebookon néha lájkolunk és megosztunk valamit?
Erről beszélnek a nagy techcégek egykori alkalmazottai interjúkon keresztül. Olyanok, akik vezetőként dolgoztak volt a Facebooknál, a YouTube-nál, a Google-nél és a Twitternél, de távozásuk óta élesen kritizálják a termékeket, amik létrehozásában nekik is szerepük volt. Justin Rosenstein például ott volt a lájk gomb születésénél, és bevallja: az eredeti cél az volt, hogy a gomb használója pozitív érzéseket kapjon, de akkor még senki sem látta előre a negatív oldalt. Hogy megértsük az összefüggéseket, a film a közösségimédia-függőségünk mögött húzódó okok magyarázásával fekteti le az alapokat.
Mindezen gyengeségeinket használják ki azok a szolgáltatások, amik értesítésekkel, felbukkanó csetablakokkal, lájkokkal érik el, hogy megkapják a figyelmünket. A figyelmünk pedig maga az érték, így fog elénk kerülni minél több hirdetés, hiszen az adatkapitalizmusban maga a felhasználó a termék.
Terítékre kerül, hogy a begyűjtött és algoritmusok által elemzett adataink célja valójában az, hogy tudják a következő lépésünket, és minél több ideig lekössék a figyelmünket az ajánlott, ízlésünkhöz illeszkedő tartalmakkal. Amolyan digitális vudubaba készül rólunk, ami az interakciónknak köszönhetően egyre precízebbé válik. Elgondolkodtató pillanat, mikor maguk a techipar szakértőinek számító interjúalanyok is őszintén vallanak arról, hogy maguk is függenek egyes cselekedetektől: ki a Twitterre van ráállva, míg más a Pinterestre, annak ellenére, hogy maguk is tudják, hogy
A szakemberek gondolatai közt többször látni egy fiktív család életét a főbb problémák ábrázolásával, áthidalva az interjúforma kereteit. Hogyan válik katasztrofálissá egy vacsora, ha a gyerekektől elveszik a mobilt, vagy miként ragad el egy tinit a magány és a szorongás, ha értesítést kap arról, hogy az exének új kapcsolata van, végül hogyan kezd el YouTube-videók hatására radikalizálódni. Amikor sír a kiskamasz a fürdőszobában, miután számos kedves hozzászólás közt kap egy beszólást arról, hogy elefántfülei vannak. Ilyen aggasztó példákat pedig jó eséllyel maga a néző is tud említeni a közvetlen környezetéből.
„Egy polgárháborútól tartok a leginkább”
A koronavírus-járvány idején is nyilvánvalóvá vált, hogy az információ-túltengésben mekkora ereje van az álhíreknek, amik valós életbeli erőszakos megmozdulásokhoz is vezethetnek, például 5G-s adótornyok rongálásához. De épp így probléma, hogy a dezinformációt egyes felek saját céljaiknak megfelelően, célzottan vethetik be a közösségi oldalakon keresztül. Míg a Facebook algoritmusokkal próbál küzdeni ez ellen, egy adattudós szerint ez sem fog megoldást jelenteni.
Ezzel kapcsolatban Roger McNamee, a Facebook korai befektetője megemlíti: amikor Oroszország a Facebookon keresztül célozta az amerikai felhasználókat, nem hackelésről volt szó, mivel csak azokat az eszközöket használták, amiket a Facebook legálisan lehetővé tett. A felelősséget Harris szerint tehát épp ezért a platformoknak kell vállalnia, és egyre sürgetőbb, hogy ezzel a döntéshozók is foglalkozzanak.
Mire már pont kezdenénk azon töprengeni, hogy mégis mit léphetnénk ez ellen, a szakértők megfogalmazzák, hogy két fő területen lenne tennivaló: a szolgáltatásokat etikusabban kell tervezni, és újra kellene gondolni a reklámokra épülő üzleti modellt. Például megadóztatni a cégeket az általuk gyűjtött adatok után, ami egyfajta korlátot szabna. Magának az egyszeri felhasználónak pedig annyit tudnak adni útravalóul, hogy minden kattintásunk egy szavazatot jelent. A legszélsőségesebben talán Jaron Lanier, a virtuális valóság úttörője, informatikus vélekedik: azt mondja többek közt, hogy csak azért se válaszd a YouTube által ajánlott videókat, de a legjobb, ha törlöd magad a rendszerből.
A The Social Dilemma szeptember 9. óta elérhető a Netflix kínálatában, bár a téma iránt érdeklődő felhasználók számára már jó eséllyel feldobta a a dokumentumfilmet az ízlésüket ismerő ajánlórendszer.
Illusztráció: Társadalmi dilemma
