Pontosabban szólva, egyáltalán nem keresünk rá választ – lesznek olyanok, akiknek a munkaköre mindig megköveteli az online jelenlétet és figyelmet (és a cikk írója is pont ilyen, erre cserélhető bevérzett szemek és háziállatként tartott kávésbögrék között bólogat), a szociális háló, az életvitel pedig szintén erőltethetik ugyanezt. Van, akiknél a kevesebb net határozott előnyt jelent, van, akinél hátrányt, ennek neurológiai-pszichológiai-szociális elemzését inkább kihagyjuk, az önkontroll meg sosem volt az emberi faj legjobb tulajdonságai között. Alex Wood témában írt, a Boingboing által is megbólogatott cikke azonban elgondolkodtatott minket a témában, erre reflektálunk.
“Ne az ágy mellett töltsük a telefont”
Az egy dolog, hogy a lefekvés környékén mennyien tartják elkerülendőnek azt, hogy még a biztonság kedvéért másfél órát eltöltsünk a Facebook, a YouTube és bármi más előtt, de van extra trükkje is annak, ha a lakás tőlünk legtávolabbi pontján töltjük a telefonunkat. Pakoljunk rá egy olyan ébresztőappot, ami csak akkor kapcsolja ki a kellően hangosra tekert ébresztőt, ha megoldunk egy középnehéz matekpéldát, háromszor (ilyen a Mathe Alarm Clock iOSre vagy az Alarm Clock Plus Androidra) . Aki nehezen ébred, annak ez lesz egyfelől maga a pokol, egy hét után pedig az egyik legjobb módszer arra, hogy visszaszokjon a korai kelésre. (Az persze egy másik dolog, hogy biztonságtechnikai szempontból jobb, ha van mellettünk egy telefon, amivel riasztást lehet adni vagy segítséget lehet kérni.)
“Kapcsoljuk ki az összes értesítést”
Wood a gyors szakítás mellett tör lándzsát, úgy tűnik, szerinte az a működőképes, ha nem kapunk értesítőket semmiről – sőt, egy másik tippjében arra is külön felhívja a figyelmet, hogy törölnünk kellene minden olyan appot, amelyre rá-rá kell néznünk, hogy mi történik, amit ő figyelemhuroknak hív, mi viszont közösségi médiának. Értesítések nélküli „butább” telefont persze lehet szerezni bármelyik boltban és töltőre sem kell olyan gyakran dugni, de kettővel higgadtabb megoldásnak tűnhet az a megoldás, hogy előre belövünk magunknak olyan időpontokat a napban, amikor ránézhetünk a telefonunkra – legyen az ebéd- vagy kávészünet vagy a nap bármely más pontja, csak tartsuk magunkat ehhez. (És első körben inkább a hangjelzéseket és a vibrálást kapcsoljuk ki.)
Ne nézzük emailjeinket sem folyamatosan, állítja Wood, mi a fenti tippre mutogatnánk itt inkább a következtesség és a mértékletesség jegyében. Ha éppen nem kell másodpercpontosággal követnünk azokat az információkat, amiket emailben kapunk egy ügyféltől.
“Váltsunk Androidra”
A szerző szerint azért, mert ezen a platformon vannak a legjobb appok, amikkel önkontrollt tudunk gyakorolni, de aki ismeri az irónia és a szarkazmus fogalmát, az valószínűleg rágyújtott már napszaktól függően a következő kávéra vagy brandyre és nagyon hangosan nevet. Már iOSen is van olyan app, ami az önkontrollunkat fokozza (ez amúgy a legszomorúbb hazugságok egyike, amit ember mondhatott magának ezen a bolygón) – Androidra Wood az AppBlockot javasolja – és még mindig lehet céges, Erényövnek nevezett gyűjtődoboz, ahova a munkaidő elején bedobjuk a telefont és csak ebédszünetben vesszük ki. Vagy akkor sem.
Vagy…
Addiktológiai rutin híján csak a gyakorlatra tudunk hivatkozni: lesznek olyan társaságok, ahol bombabiztos megoldás lesz a Wood által elfelejtett trükk – a telefonunkba merülni lehet, hogy udvariatlan és csökkenti/szűkíti látásunkat (vagy perspektívánkat vagy eseményhorizontunkat vagy mindent egyszerre), de még annál is rosszabb, amikor rengeteg pénzt kell fizetnünk egy hibánkért. A megoldás tehát a következő: az asztaltársaság minden tagja bedobja középre a telefonját, aki először veszi ki a készüléket, hogy megnézzen valamit rajta, az fizeti a találkozó végén a számlát. Mindenkinek. Ezt a hibát pontosan egyszer szoktuk elkövetni, utána vagy a társaság bomlik vagy a módszert próbálja mindenki elfelejteni – hiába. Onnantól kezdve pedig, hogy ez a mozzanat beégett az emberbe, már van mire építeni.
