Felemás eredménnyel zárult az utolsó osztrák–török háború, ahol a megaláztatástól csak egy tehetséges tábornok fellépése tudta megmenteni Ausztriát.
török háborúk
Kinizsi Pál egész életét a csatatéren töltötte. Nem volt egy óriás, de a kortárs szigorú tekintetű, rendkívül, izmos, robusztus testű férfinak írta le.
Állapota folyamatosan romlott, de a hadból nem hiányozhatott, Szendrő ostrománál lábait a nyereghez kötözték, le ne essen lóról.
Kinizsi Pál remek hadvezér, de legalább annyira vad harcos is volt: még övéi is elképedtek rajta.
Nándorfehérvár már szinte a szultán kezében volt, amikor a Száva partján felbukkantak a szerb és magyar keresztesek.
A felszínre bukkant leleteket a tudomány félreértelmezte, a kutatás tévútra siklott, és ott is maradt: az ezredfordulón úgy tűnt, a mohácsi csatatér elveszett. Egészen mostanáig.
A most felfedezett emlékek – így egy aranylemez darabja – az elsők a mai Magyarország területén, melyek egyértelműen köthetők Zrínyi Miklóshoz.
A három részre szakított Magyarországon egy volt állandó: az egyesülés vágya.
Két király harcolt egymással, az ország pusztult, nevető harmadikként pedig Szulejmán szultán a magyar belpolitika egyik irányítója lett.
Magyar volt, és a török ellen akart harcolni - ez nem tetszett az itáliai bíborosoknak. Ők inkább a Szent Péter székesegyházat akarták minél grandiózusabbra építeni.
Thury György a bajvívás azon formáját gyakorolta, amelyben az ember életében csak egyszer lehet vesztes. Ő mindig győzött, a török csak csellel, túlerőben tudta megölni.
A végvári vitézek hősiességét még ma is megéneklik, ám biztos, hogy senki nem cserélne velük.
Hogy, hogy nem, de a beígért nyugati segítség elmaradt, sőt Genova még el is árulta a keresztes hadat, így Ulászló király és Hunyadi János 50 ezer törökkel találta magát szemben Várna mellett.
Nándorfehérvár eleste kellett ahhoz, hogy a magyar urak 1521-ben végre maguk helyett az ország védelmével foglalkozzanak. Egy pillanatra sikerült is.
