Sok telefonhívást kapott, amióta nyilvánvalóvá vált, hogy itthon van és megint dolgozik?

Volt minden, most is egy podcastból jövök. Hogy nevezik azt, amikor a hangot is felveszik, de kamerákkal is rögzítik?

Podcastműsornak.

Na, ott voltam most! De még mindenki kivárásra játszik, hogy mi lehet a Ferivel, mit akar most, megőrült-e megint.

Korábban azt nyilatkozta, „az elmúlt 15–20 évben annyi embert megbántottam, hogy csoda, ha nekem még bárki munkát ajánl vagy hívnak valahová.” Ezek szerint léteznek csodák.

Nagyon sokáig bejött mindenkinek a stílusom, az a fajta rock and roll életérzés, amit közvetítettem – hogy a Hujber egy jelenség, mindig tud újat mondani. Folyton azt kaptam vissza, milyen brutálisan őszinte vagyok, akár még önmagammal szemben is. És ez iszonyatosan tetszett mindenkinek. Talán még most is így van.

Miért akarja újjáépíteni magát? Merthogy ezt a szót használta önnel kapcsolatban a párja egy magazin kérdésére.

Vannak erős alapjaim, amikre felépítettem különböző építményeket. Azokat aztán szisztematikusan porig romboltam. Most már vagyok olyan építőmester, hogy amit most építenék, már nem tervezem lerombolni.

Azt gondolom, hogy az én kalandozásaimnak szép lassan vége van. Szeretném megtalálni a helyemet a társadalomban.

Ez az építési folyamat hogyan néz ki belülről? Régi sérelmek elsimítása, nagy bocsánatkérések? Mi tartozik ebbe?

Az nagyon fontos, hogy meg kell tisztítani az alapot, amire építenél. Ne legyenek eldugott aknák, amik felrobbanhatnak, ne maradjanak üvegszilánkok, amikbe beleléphetnek ártatlanok. Hogy is mondják, amikor óvatosan közlekedik az ember…, miken lépked?

Tojáshéjakon.

Úgy van, tojáshéjakon lépdelve találkozom emberekkel. Ha valakit nem ismerek, a bemutatkozás után rögtön megkérdem, megbántottam-e a múltban. Történt-e esetleg köztünk bármifajta ellentét. Látott-e olyan állapotban, amivel negatív benyomást keltettem. Ha igen, akkor bocsánatot kérek. Emlékszem hölgyekre, akiket szavakkal bántottam, újságírókra, akikre nagyon csúnyákat mondtam – kollégákról nem is beszélve. Az elmúlt hat hónapom, amióta föl-le rohangálok Budapest és London között, nagyjából arról szólt, hogy romokat takarítottam.

Stohl András mellett ön a másik olyan szereplő a médiában, akinek látszólag mindent megbocsátanak a tévénézők, színházba járók, médiafogyasztók. Kinyit olyan kapukat, amiket más nem?

Én csak remélni tudom, hogy ez igaz, persze legbelül érzem, mert ma is mondják az emberek: Feri, szeretünk téged, akkor is szerettünk, csak nem hitted el, nem fogadtad el, hogy szerethető alak vagy, mindenre ugrottál, minden tüske beléd fúródott, mindennel meg tudtak sebezni. Aztán az arra adott reakcióm meg olyan volt, mint ágyúval verébre, tehát egy brutális viszontválasz.

A szakma megbocsátott vajon? 

Szerintem nem, és soha nem is fog. Tizenöt éve mondta nekem Alföldi Robi, hogy azzal a húzással, mikor én Garas Dezsőt otthagytam a Nemzetiben az Anyám, Kleopátra bemutatója után, gyakorlatilag felmondva…, azt soha nem fogják nekem megbocsátani. Ott én már bekattantam. Iszonyatosan gyorsan elértem mindent: 1999-ben végeztem a Színművészetin, 2002-ben már az egész ország tudta, ki Hujber Ferenc. Játszottam a Nemzeti Színházban, a Valami Amerikában, a Barátok köztben.

Meglepte, mikor néhány éve, sokévnyi háttérbe vonulás után meghívták A Konyhafőnök VIP-be?

Akkor még aktívan füveztem, azt gondoltam, majd megismétlem a nagy visszatérést egy újabb nagy győzelemmel.

Itt a Sztárok a jégenre utal, ami viszont TV2-s produkció volt, és szintén külföldről hazatérve vállalta el évekkel korábban. Ott győzelem lett a vége, ám a gasztroműsorban nem.

Mielőtt igent mondtam a felkérésre, mondtam a páromnak, hogy hazajövök és megnyerem A Konyhafőnököt, újra beindul majd a szekér, fölépítünk mindent. De hát azt nem én mondtam, hanem a THC, a marihuána. Akkor már teljes mértékben légvárakat építettem.

Kívülről úgy tűnt, helyt tudott állni, sokáig is menetelt.

Bukdácsoltam.

Mikor vége volt egy forgatási napnak, ahogy hazaértem, ott volt a fű. De egyre több kellett belőle. Már ahhoz is, hogy el tudjak aludni. Egy idő után az idegrendszerem teljesen tönkrement. Olyan szinten paranoiás és idegbeteg lettem, hogy mindenre ugrottam, mindenbe belekötöttem.

Egyszer nevettem, egyszer zokogtam, joggal hihette a közvélemény, hogy megőrültem – pláne, ha ezt egy műsorban teszed, ahol a szereplés előtt hirtelen eszedbe jut, de jó ötlet lenne fehérre festeni a hajad, mert olyan rég nem csináltál hülyeséget.

Nagyobb meglepetés lett volna, ha akkor a TV2-n tűnik fel. Az olvasókat helyezzük képbe, hogy néhány éve behívták a Mokka stúdiójába, ahol akkor arról beszélt, nem Jézus Krisztus halt meg a kereszten, hanem egy tízéves kisfiú; hogy Isten fia színész volt, kora Stohl Andrása. Médiahack volt?

Teljes mértékben. Végig improvizáltam. Berágtam, mert nem azt kérdezték, ami miatt eredetileg behívtak. Felhívtak, hogy, mi van velem, rég hallottak rólam, menjek be beszélgetni. Majd a műsorban egyszer csak megindult a faggatózás, hogy Hujber Ferenc miért megy Kanadába. Elborult az agyam. Na, ez is egy példa az ágyúval verébre. Annak a szegény lánynak ráadásul az volt az első napja.

A szegény lányt, akit említ, Szabó Dórának hívják.

Dóra! Elkezdtem nekik beszélni, hogy Jézus így meg úgy, de én akkor már totál ramaty állapotban voltam, szabad ötletek jegyzékét játszottam a Facebookon, írtam ilyeneket, hogy én vagyok Jézus, enyém az ő energiája, mit csináljon a nő, mit csináljon a férfi. Ott már kezdtem megmenni rendesen.

Bocsánatot kért valaha a két műsorvezetőtől? Ők nyilván aszerint jártak el, amit kértek tőlük a műsorszerkesztők.

Nem volt rá lehetőségem, én azóta a lábamat nem tehettem be oda.

Vezekelne?

Hogyne, akartam én, csak nem tudom, lesz-e lehetőségem. Úgy hallottam, élő műsorba nem mehetek sehová. Magyarországon nincs olyan műsorszerkesztő, aki megkockáztatná ezt.

Időzített bombának gondolják?

Először is, én soha nem írok alá olyan papírt, hogy bizonyos dolgokat nem mondhatok az adásban. Abban a pillanatban, hogy odahozza a kedves kis asszisztens, már küldöm vissza. Ezt jól tudják rólam. Ragaszkodom ahhoz, hogy mondhassam, amit akarok. Én alapvetően normális, jó fej embernek tartom magam, aki rendes válaszokat tud adni, szeretek beszélgetni.

Visszanézte valaha a jézusos teljesítményét?

Persze.

Bizonyos értelemben a magyar médiatörténelem része lett. Így is tekint rá?

Biztos vagyok abban, hogy valamikor médiahackként tanítani fogják valahol. Az a két nap magasiskolája volt az imprónak. Abba húsz év színészi tapasztalatát tettem bele.

És nem esett le senkinek, hogy szórakozik? Hisz kacsintgatott.

A második nap már igen. Azt el kell mondjam, hogy amikor folyton leesett a mikrofon, fölálltam, igazgattam magam – ott tökéletesen tisztában voltam minden tettemmel, mozdulatommal, hiszen láttam, melyik kamera világított pirosan, az jelentette, melyikkel vettek éppen.

A YouTube-on 1,3 millió megtekintésen áll az a beszélgetés. Sokak szerint Oscar-díjas teljesítmény volt. Díjat érdemlő?

Maximum Jászait.

Elgondolkodott akkor, hogy az ott dolgozó embereket kellemetlen helyzetbe hozhatja?

Pontosan tudtam, hogy én abban a pillanatban kiírtam magam a szakmából.

Tudtam, hogy erre rá fog menni a házasságom, hogy a szüleim kanosszát járnak majd a szülővárosomban, hogy mindenki őrültnek fog nézni másnap, hogy többet nem kapok munkát. Nem sokkal később pedig már arról cikkeztek, el kéne venni tőlem a gyerekeimet. Öt címlap foglalkozott azzal, hogy öngyilkos leszek.

Úgy sejtem, nem büszke arra a két adásra.

Nem. De azzal tisztában vagyok, hogy a médiatörténelem része marad, és senki ne higgye, hogy én nem bűnhődtem meg azért az alakításért. Ráment mindenem. Még a Valami Amerika 3 is: szegény Herendi Gábor bárhová ment a premierkor, csak arról kérdezték, megbolondult-e a Hujber. Miután megtudtam, hogy kiírtak az új Valami Amerika-sorozatból is, bocsánatot kértem tőle, írtam sms-t, hogy iszonyú méltatlan volt, ahogy a saját hülyeségemmel szétcsesztem több tucat ember munkáját. Ezt ma már másképp csinálnám.

Annyiszor említettük a történelmet, hogy lépdeljünk még egy kicsit vissza úgy 49 évet. Szombathely, 1974. szeptember 9. Milyen családból jön?

Édesapám műszaki ezermester, agrármérnök, csodálatos polihisztor, az életemben ő a full racionalitás, az örök kihívás, vele küzdöttem fiatalon. Édesanyám az érzelem, aki HR-esként dolgozott, és megszerettette velem a szépirodalmat.

Renitens gyerek volt az iskolában?

Kijelentettem, hogy nem akarok oroszul tanulni. Minden szülői után sírva jött haza édesanyám, hogy már megint kiemeltek, már megint miket csinált és beszélt a Hujber. Volt, hogy felálltam, otthagytam az órát, elmentem a szombathelyi parkerdőbe, világgá. Aztán végiggondoltam, mit tettem, sírógörcs, összeomlás. Már akkor is labilis voltam érzelmileg, barátaim se nagyon voltak, ezért is menekültem a könyvekbe. Éjszaka a takaró alatt Jókait és Victor Hugót olvastam. A szemem ettől ment tönkre.

Tíz éve volt egy one man show-ja a színházban, ahol arról beszélt, fájdalmas gyerekkora volt. Ez mind az iskolára vezethető vissza?

Kivétel nélkül. Testnevelés tagozatos suliba jártam, ami heti hat tornaórát jelentett, nekem már akkor is nagy volt a mozgásigényem. Majd a harmadik osztályra átírattak az orosz tagozatos iskolába, a hat tornaórát pedig felváltotta a hat orosz. Akkor megroppantam. Rontott a helyzeten, hogy az osztályfőnök folyamatosan hülyét csinált belőlem. Az agyam, a memóriám kiváló. Jó lehettem volna matekból, átlátok egyenleteket, rájuk nézek, tudom a megoldást.

Csak a szöveges példáktól voltam kikészülve: olvastam, hogy a biciklis elmegy A városból B városba, de közben egy motoros elindul B városból, és félúton találkoznak, történik ez meg az. Én meg végig azon gondolkodtam a szöveget olvasva, hogy hogyan nézhet ki az a kibaszott bicikli. Milyen a kereke, hogy a motor Enduro vagy versenymotor?

Ezért kaptam folyton ketteseket. Amikor a számolást tanultuk, azt is más módon láttam át, mint a többiek, a tanár meg csak annyit érzékelt, hogy ülök a padban. Mondtam, hogy nem tanulom, mert tudom. Kihívott a táblához, és addig számoltatott, míg egy a tízezer valahányas számnál rontottam. És jót röhögött, hogy látják, itt ez a sötét hülye. Ez volt a titulusom kilencévesen, a sötét hülye, aki megkapja a karót. Akkor még lehetett így beszélni egy gyerekkel.

Hogyan került szakácsiskolába?

Rossz eredményekkel végeztem, a legjobb helyekre pedig csak protekcióval lehetett bejutni. Így jött a szakmunkásképző, ahol szakácsnak tanultam. Bukdácsoltam, de az akkori magyartanártól kaptunk az egyik órán egy feladatot, ahol hangosan kellett olvasnunk. Észrevette, milyen jól megy nekem, így kihívott az óra után, hogy Feri, van egy Kazinczy-verseny, meg kéne próbálni. Onnantól kezdve egy csomó órát megúsztam, nem kellett bejárnom például élelmiszer-ismeretre. Eljutottam a versenyen a megyeiig, ott kiestem, a szakmunkásképző második évében pedig már beírattak versmondó stúdióba – s miután másodszor elindultam, megkaptam a Kazinczy-díjat. Ott leesett az igazgatónak is, hogy ez a gyerek rossz osztályba jár, semmi köze a szakács pályához.

Hány éves volt akkor?

Tizennégy-tizenöt. Abban is renitens voltam, hogy miközben a Kazinczyra csak száraz szövegeket lehetett vinni, a mesterem tanácsára én vittem egy részletet Márai A gyertyák csonkig égnek című könyvéből. Ott ültek ledöbbenve a bizottságban.

Ekkor éreztem meg először, hogy hatalom az, amikor mást csinálsz, mint amit elvárnak tőled, ráadásul azt jól csinálod.

A katonaságot hogy viselte?

Először jól. Szombathelyen volt akkoriban az ország legnagyobb laktanyája. Én a helyőrségi klubban voltam versmondó. Engem tulajdonképpen a Ki mit tud? miatt hívtak be katonának. Elmagyarázom: a laktanyaparancsnoknak támadt egy ötlete, miután látta Kálid Artúrt, aki a katonaságnál egyenruhában mondott verseket. És emiatt engem, a versmondót személyesen megkérdezett, miért nem vonulok be, hát aranyéletem lesz. Befejezhetem az esti iskola első évét, és még elmehetek a Ki mit tud?-ra is. Ez akkoriban nagy dolognak számított.

Csókosnak gondolták a többiek?

Annak. Hetente kijártam verset mondani, tanulni. Miután a laktanyaparancsnokot, aki engem oda invitált, leváltották, minden rosszra fordult. Kezdődött azzal, hogy a teljes körletem telehugyozta az ágyamat, gyűlöltek. Majd elküldtek mindenféle hadgyakorlatra, és végül Balatonlellén kötöttem ki egy katonai üdülőben.

A priccsen alvás nem férfiasította meg, hogy jól vegye az akadályokat? 

Az abuzálásnak, a kiközösítésnek egy más fokát ismertem meg akkor.

Mi történt Lellén?

Azt mondták, választhatok: vagy az esti iskola, vagy mehetek a zalaszentgróti színjátszó táborba, ahol Máté Gábor és Ascher Tamás tartottak kurzust. Utóbbit választottam, habozás nélkül.

Kik voltak még azon a kurzuson?

Mundruczó Kornél, Németh Kristóf, Schilling Árpád, Gryllus Dorka, Botos Éva. Talán kihagytam valakit. Az Ónodi Esztert! A mai szakma krémje.

Milyen élmények érték ott?

Elmondhattam a zalaszentgróti gálán a Lopahin monológját, amit maga az Ascher adott nekem. Ez volt a legnagyobb férfimonológ, amit csak el lehetett mondani. Én, a katona, a parasztgyerek, nullás hajjal játszottam. Megéreztem, hogy színész lehetek.

Csak rá kellett jönnöm, hogy míg a csoport jelentős része mehet a főiskolára, mert már felvették őket, nekem vissza kell térnem a katonasághoz. Akkor volt egy öngyilkossági kísérletem. Bevettem egy csomó gyógyszert, hogy leszereljenek.

Leszerelték?

Nem. Végigcsináltam a katonaságot. Képzelje, ott álltam érettségi nélkül a tudattal, hogy azok az emberek, akikkel együtt voltam a táborban, azóta már a főiskolára járnak. Elindult a két új osztály a Zsámbékivel meg a Benedekkel. Akkor még nem tudtam, hogy a következő évben Horvai István és Máté Gábor indítanak osztályt, így azt kértem a szüleimtől, hadd mehessek föl Pestre, mert volt egy kapcsolatom, aki segített bejutni a Madáchba kellékesnek. Közben egy hároméves színiakadémiára nyertem felvételt, ahol a Telihay Péter volt a mesterem.

Hogy került a Madách színpadára?

Ez egy érdekes történet: játszották a Kaviár és lencsét Kerényi Imre rendezésében. Barabás Kiss Zoli egyszer benézte az óraátállítást, noha vele kezdődött volna a darab, be kellett jönnie vécépapíros fiúként. Én meg kellékesként nemcsak, hogy tudtam mindenki szövegét, de én mondtam össze a vécépapíros fiú jelenetét a Békés Italával. Na, de jött a dráma, merthogy nem jött be Zoli, az Italának pedig ki akarták hagyni a jelenetét. Szaladt is Cs. Nagy Endréhez, az ügyelőhöz, hogy hahó, a kellékes tudja, a kellékes tudja – tőlem pedig megkérdezték, vállalom-e.

Húszévesen kinyílt a díszletajtó, és egyszer csak ott találtam magam nyolcszáz ember előtt, mondom, hogy itt a papír – mellettem a Gálvölgyi, balra a Kiss Mari, jobbra a Koncz Gábor. Akkor mindenki számára kiderült, hogy én komolyan gondolom azt, hogy színész leszek.

Aztán felvételizett a színművészetire. Meglett elsőre?

Igen. A Horvai-osztályba, ahová akkor a legtöbb színész be akart kerülni.

Valaha megrészegítette a siker?

Gondoljon bele: a Nemzeti, a Valami Amerika után persze. Egy alkalommal például Taub János leült velem a művészpresszó teraszán, hogy figyelj, Ferikém, két, általam nagyon tisztelt ember, a Gáspár Sándor és az Eperjes Károly egymástól függetlenül azt mondták nekem, te vagy az az ember, akivel nekem dolgoznom kéne: de meg kell harcoljak érted a Garas Dezsővel. Majd hív a Garas, hogy Ferenc, lenne egy főszerep a Nemzetiben, Udvaros Dorottya lenne benne az anyja, vállalja? Aztán hív a Bacsó Péter kávézni, leteszi elém a Te rongyos életet, hogy ez az ő referenciája, nézzem meg, akarok-e vele dolgozni. Én meg ülök, hogy A tanú rendezője tegeződik velem, és együtt akar dolgozni. Közben a Szász János könyörgött, hogy el ne vállaljam a Barátok köztöt, mert vége a karrieremnek. Mindeközben nem tudtam úgy belépni egy kocsmába se, hogy ne akarjon egy csomó nő hazavinni.

Ennyi öreg róka nem látta el jó tanácsokkal?

Nem tudtak, nem lehetett rám hatni. Egyenes úton voltam afelé, hogy kiégjek, majd meghaljak. De én nem akartam meghalni. Ja, és ittam, mint a kutya. Az Anyám, Kleopátrát napi fél liter Unicummal próbáltam be.

Közben a Törőcsik Mari adott nekem tanácsokat a büfében. Apámnak is mesélte a Nemzeti büféjében, hogy a fiú nagyon tehetséges, gratulál hozzá. Mondta apámnak. A Törőcsik. Hát csoda, hogy megőrültem?!

Elhitte, hogy tehetséges?

Sejtettem, hogy lehet benne valami, de azt mondtam, ha így folytatom, kampec, vége. Akkor már olyan súlyos alkoholista voltam, hogy ha akkor nem jön az életembe az első feleségem, Cynthia, én már nem élnék. Ő mentett meg.

A Facebookra jó pár éve azt írta, önt is zaklatták a színművészetin.

Nem volt semmi. Mai szemmel persze azt is tekinthetjük zaklatásnak, amikor a mesterünk kérte, anyaszült meztelenül csináljunk meg egy vizsgát, hogy lássa, képesek vagyunk-e levetkőzni a gátlásainkat.

Soha nem ellenkezett?

Dehogy. Eszembe nem jutott volna. Én még az a generáció vagyok, akinek borzasztó furcsa az, hogy valaki szexuális zaklatásról beszél, mert mutatnak neki egy nemi szervet.

Érte olyan abúzus, ami az ingerküszöbét átlépte?

Történt ilyen, de megbocsátottam. Sokféle ember zaklatott, de én mindig tudtam ezt kezelni. Nem tudtam beletörni. A mai napig, ha azt kérnék, játsszak el egy jelenetet anyaszült meztelenül ezer ember előtt, menne.

Most akkor nem terápiás céllal lett színész, mint azt korábban nyilatkozta? Hogy a rengeteg gyerekkori sérelmet kijátszhassa magából? Azt hinném, aki ezek után abúzussal szembesül a színházban is, megreccsen.

Dehogy lettem én terápiás céllal színész. Azért lettem, mert olyan csúnya voltam, hogy egy lány se akart csókolózni velem. Dagadt, pattanásos, összenőtt szemöldökű kölök voltam, bazi nagy szarukeretes szemüveggel, oldalra fésült hajjal, gázálarctáskával.

A Magyar Narancs-os kollégák most korrigálhatják azt a tízéves interjút. Remélem, tíz év múlva ebbe a szövegbe nem kell majd belenyúlnom.

Biztosan nem. Akkor nem voltam mindenben őszinte. A színpad tényleg terápia, azt elismerem, de én csókolózni akartam. Úgy gondoltam, csak lesz olyan jelenet, ahol kötelező lesz velem csókolózni.

Így lett végül?

Így.

Elégedett volt?

Elég jól sült el, mert az első év végére lefogytam, tulajdonképpen férfivá váltam. Kontaktlencsém lett, nagyon sok nő akart velünk mindent csinálni, tényleg egy szép osztály voltunk: Nagy Ervin, Gyuriska, Pataki Feri, Sarádi, Kolovratnik Krisztián.

A sérelmeire még térjünk vissza. Három éve robbant ki az Eszenyi-ügy a Vígszínházban. Akkor ön is aláírta a nyilatkozatot, hogy Eszenyi stílusa megkérdőjelezhető, több társulati tag miatta távozott. Milyen konfliktusa volt vele?

Sokszor úgy beszélt az emberekkel, mint a kutyával. Üvöltött, mint a sakál. Ezt mindenki tudta már tíz éve is, mikor én otthagytam – egyebek közt emiatt is – a főpróbahéten.

Mi történt pontosan?

Jöttek az újságírók fotózni, vártuk Marton Lászlót, aki szerette volna megnézni, hogy áll az előadás. Én meg nem akartam tőle azt hallani, hogy csináltunk valami jót, amiben egyébként én borzalmasan érzem magam. Annál a pillanatnál már túl voltam tizenvalahány Unicumon, majd feltettem magamnak a kérdést: akarod ezt?! Azt éreztem, megjelent előttem lángbetűkkel, hogy nem. Akkor kisétáltam. Másnap bementem a művészeti titkárságra felmondani, ott megölelgettek, hogy úristen, Feri, mit műveltél, ilyet még senki nem tett az Eszenyivel.

Marton mit reagált arra, hogy ön otthagyott csapot-papot?

Elmagyarázta, hogy ilyet nem lehet csinálni, és amíg ő igazgató, addig én nem fogok sehol szerepet kapni. Majd fölhívott a Garas, hogy mehetek a Nemzetibe. Aztán egyébként otthagytam a Garast is, emiatt pedig nem mehettem Szombathelyre se, hisz az ottani színházban Jordán Tamás volt az igazgató, a Garas legjobb barátja. De Martonnal volt vitám korábban is.

Mikor és min kaptak még össze?

2001-ben, mikor a Bűn és bűnhődést próbáltuk, amit Tordy Géza rendezett. Tényleg szörnyű darab volt. Szenvedtünk benne. Egyszer bejött Marton, mielőtt repült volna ki Amerikába: repjeggyel a zsebében elmondta, mennyire fantasztikus előadás lesz ez. Én persze naivan azt hittem, majd bejön, átrendezi az egészet, megmondja, hogy így nem mehet tovább. Hát nem ez történt. Ráadásul kijavított valami olyan bagatell dolgot, miközben pokoli volt az egész előadás, amitől besokalltam. Akkor megmondtam neki, hogy én nem akarok abban a színházban dolgozni, ahol maga igazgató.

Jött a válasz, hogy…?

Hogy menjek haza és gondoljam át a dolgot, mert nagyon túlreagálom.

Átgondolta?

Hazamentem.

Térjünk vissza még Eszenyire! Ő most celebkarriert is épít: szerepelt az Álarcos Énekesben, nemrég a Dancing with the Starsban. Mi lesz, ha keresztezik egymás útját?

Nagyon szeretném, hogy újra színpadra állhassak a keze alatt, hogy rendezzen engem. Örülnék, ha belemenne, hát hívjon fel, lehet, hogy iszonyú nagyot durrantanánk ketten! Én szépen letöröltem magam a térképről szakmailag, Enikőt viszont kezdik újra felfedezni. Meg is fogom nézni a Csodálatos vagy, Júliá!-t, amiben szerepel.

Felhívta már?

Egyszer. Bocsánatot kérni. Mondta, hogy megbocsát, de nem felejt.

Mit lát, mióta hazatért: merőben más lett a színház?

Teljesen. Mindig vannak nagyhatalmú rendezők, még mindig van olyan, hogy valaki megcsinálhatja, amit akar.

A Nemzetiben történtekhez mit szól?

Azt hallottam, veszélyes volt a díszlet. Egyébként sokkal nagyobb problémának tartom, hogy a színészek túl vannak hajszolva, nem figyelnek oda a pihenésükre. De olyan nem történhet, hogy a színész életveszélybe kerüljön. Én ugyanúgy szót emeltem volna, ha látom, hogy egy díszlet veszélyes.

Önnek voltak ilyen tapasztalásai a múltban?

Ilyen jellegűek nem. Csak a Kurázsi mama bemutatóján verték szét a számat puskacsővel, maradtak is hegek abból. Kétszer kellett felém döfnie a színésznek, de úgy belelendült a premiertől, hogy kétszer megcsapott. A Kútvölgyi Zsike majd’ megölte a fiút a szemével. Ömlött a számból a vér, úgy játszottam végig az első felvonást.

Az érettségijét vette, a diplomamunkáját másolta. A színművészetin pár éve vizsgálatot indítottak ön ellen. Nem lett belőle komolyabb ügy, ezért később azt nyilatkozta: „mérhetetlenül szomorú, hogy ennek nem lettek következményei, ez mindent elmond az országról.” Még mindig elszomorítja ez?

Hogy tőlem akkor nem vonták meg a diplomámat, az tényleg szégyen. Ugyanis nem lehet plagizálni, még akkor sem, ha én azt provokációnak szántam. Egyébként a szóbelit ötösre védtem meg.

Azt meg hogy?!

A Macbeth a kedvenc Shakespeare-darabom. Az írásbelihez kerestem egy olyan szakdolgozatot, amit egy hölgy írt. Megkértem az egyik barátomat, gépelje le az egészet különböző betűtípusokkal, és legyen az a címe, hogy Szerepálmom, Lady Macbeth, majd szedjen ki minden olyan mondatot, amiben Lady Macbeth benne van. Beadtam a dolgozatot, amiben nem volt szó Lady Macbethről. Jött egy olyan értékelés: bár nagy lehetőségek rejlenek a címadásban, nem tudjuk nem észrevenni a provokációt, ezért per pillanat nem tudunk mit tenni, minthogy nem állunk a diploma útjába – kettes. Na, mondom, nem sikerült, basszameg! Mit csináljak még, hogy kirúgjanak?! Mondta ez a barátom, hogy ne legyél már hülye, Feri, ha már érettségim nincs, legalább diplomám legyen. Szóval bementem megvédeni a munkát, ott ült bent a három tanár, képzelheti, mekkora mínuszból indultam. És elmondtam, hogyan rendezném meg. Hogy a Verdi Macbethjében gyerekek lennének a boszorkányok, szoprán hanggal, meg egyébként is Csáth Géza meg a drogok, meg az ópiumok és a lázálmok. Ott ültek döbbenten. Végül a Horvai annyit mondott: tudja mit, Hujber, rendezze meg! Még sosem volt rá lehetőségem, de ha lehetne, ma is megtenném.

Amikor először maga mögött hagyta az országot, az akkori közállapotok befolyásolták a döntésében?

Mindig előszeretettel hangoztattam, hogy a közállapotok, blabla. Holott csak önmagam elől menekültem. Be kellett látnom, ha tényleg a közállapotok elől menekültem volna, akkor én Londonban is színész leszek. Amikor először kimentem három évre, nem kerestem ügynökségeket, fikarcnyit nem tettem azért, hogy színészként dolgozhassak. Nem jártam színházba, a prózai színházakat úgy kerültem, mint a tüzet. A páromat egyszer vittem el a születésnapján egy darabra, az is a Chicago volt. El akartam felejteni mindent, azért is lettem pizzafutár. Végül ezt felrúgtam, hazajöttem a TV2 hívására. Utána eldurvult a helyzet.

Megint ön folyt a csapból is?

Miután megnyertem a Sztárok a jégent, kijött egy bulvárcikk, hogy én egy másik nővel csókolóztam a Gellért-hegyen. Utána minden nap az volt a téma, hogy megcsaltam az akkori feleségemet.

Ez minek számít, ha nem megcsalásnak?

Hát igen, megcsaltam, de a Gellért-hegyes sztori is azzal végződött, hogy a lánytól én nem akartam többet, hívtam, hogy búcsúzzunk el egymástól, majd odarendelte egy barátnőjét, aki lefotózott minket együtt, a képeket meg beküldték valami újságnak. Nem váltunk el Cynthiával, sőt, lett két csodás gyerekünk.

Soha nem bántotta, hogy kevésbé a szakmai munkája, mintsem a magánélete miatt került címlapokra?

Londonban megértettem, hogy a legnagyobb sztárok talkshow-ból ki, talkshow-ba be, reklámból ki, reklámba be. Ezt tolják. Én tulajdonképpen ugyanezt csináltam két évtizeddel ezelőtt Magyarországon. Ma már a komoly művészszínházakból sem derogál a színészeknek elvállalniuk egy RTL-es sorozatot. Régen a Stohlt kirúgták a Katonából a celebkedés miatt. Sajnálom, hogy a művészfilmesek emiatt parkolópályára tesznek minket. Vagyunk olyan jó színészek, hogy meg tudjunk csinálni egy művészfilmet. Ez egy álságos szemléletmód. Alig várom, hogy keressenek egy művészfilmbe, mennék ingyen is, csak dolgozhassak. De Magyarországon van egy olyan nézőpont, hogy aki ismert, már nem lehet jó, mert celeb.

A celeb pejoratív fogalom itthon.

Engem óriási balgaság összekeverni Kim Kardashiannal. Influenszer sem vagyok, csak színész. Boldogan játszanék az Örkényben, a Radnótiban, a Katonában – de soha nem hívtak föl, nyilván a múltam miatt.

Temérdek hírt elolvastam önről a kétezres évekig visszamenőleg, találtam egészen megdöbbentő dolgokat, amiket írt vagy mondott.

Sorolja!

Meg akarom kímélni az olvasókat. Csak arra akarok utalni, hogy talán nem alaptalanul fordult el öntől a szakma. Tényleg a fél országra tartozott, hogy éppen mit kedvel a hálószobában?

Az a hitvallásom, hogy színészként az életemmel mutatok példát, ember vagyok, így élek – helyesen vagy helytelenül.

Azt ne mondja, hogy mindez tudatos imázsépítés volt!

Ma már másképp csinálnám, de nem bántam meg, mert nem tartanék itt: nem lehetnének ilyen gyönyörű gyerekeim, és most nem szurkolnának az emberek a visszatérésemnek sem.

Fordítsuk meg, ha már őket említi: a gyerekeinek mit mond majd, ha ezt a sok furcsaságot olvassák majd az apjukról?

Elmondom nekik, hogy csinálják ők is azt, amit a szívük diktál. Ha nem tettem volna meg ezeket a dolgokat, nem volna ekkora élettapasztalatom. Nem tudnám azt mondani egy rendezőnek, hogy figyelj, az a karakter ilyet nem csinál, tudod, miért nem? Mert én már kipróbáltam ugyanezt életben! A karakter fél kimenni az utcára, mert mások utálják: nekem ezt nem kell megtanulnom, hisz megtapasztaltam. A method actinget nem fogyással, hízással csináltam: kivittem a próbát az utcára. Tudom, milyen az, amikor tolvajnak hisznek. Tudom, milyen, amikor őrültnek. Tudom, milyen, amikor a saját anyád őrültnek hisz. Tudom, milyen az, amikor nem beszélnek veled a barátaid, mert elfordulnak tőled.

Ezek sosem zavarták?

Nekem a színészet az első.

Minden elé sorolja?

Minden elé, mindenek felett.

Ön milyen apaként? Ekkora amplitúdóval neveli a legkisebbet is?

Mind a három gyerekemmel otthon maradtam két évet: látja, például ezért megérte a celeblét, mert fizettek annyit, hogy ezt megtehessem. Csináltam, amit kell: fürdettem, pelenkáztam, altattam őket. Fontosnak tartottam, hogy megismerjem őket, ne az legyen, hogy majd a gimiben mesélik, alig emlékeznek rám a gyerekkorukból, mert esténként csak egy puszira nézett be hozzájuk az apjuk előadás után.

A nyitott házasságról, a monogámiához való viszonyulásáról már sokszor kérdezték. Engem az érdekel, hogy közel az ötvenhez sem változott a felfogása? Ilyen életkorban néhányan számvetést tartanak, hogy jól csinálják-e.

Mindenki éljen úgy, ahogy a játékszabályai megengedik. De azt be kell tartani. Én minden kapcsolatomban két dolgot tartottam fontosnak: brutális és teljes őszinteséget, mellette a szexuális hűség elhagyását. Szerintem nem arra termett az ember.

Jelenlegi párjával is ilyenek a szabályaik?

Pontosan: őszinteség és nincs szexuális hűség.

De nincsenek szerelembeesések.

Azt hogy kontrollálja?

Van az a divatos mondás, hogy negyven fölött a szerelem már döntés kérdése. Én ebben mélyen hiszek. Mindig voltam olyan becsületes, hogyha valakivel voltam, max két-három alkalom, és elköszöntünk.

Zavarja, ha celebek a saját nyitott kapcsolatukról beszélnek a médiában?

Nem zavar, csak én ezt már kimondtam sok éve, mások meg most felépítenek erre egy egész karriert.

2007-ben mesélt erről először. Nem úgy látom, hogy a téma megítélése változott volna pozitív irányba.

Sok az álszent ember, ez az ország egyfelől nem keresztény, azt szögezzük le. Nem sokan járnak templomba, csak az idősek meg egy bizonyos szubkultúra. Elég sok ismerősöm van, és egy kezemen meg tudom számolni, hányan járnak közülük templomba.

Ön hisz?

Hiszek Istenben vagy abban, hogy van felsőbb hatalom, karma, abban igen.

Visszajött a klinikai halálból is, ezt nevezhetjük a felsőbb hatalom döntésének. Az alkohol miatt került abba az állapotba. Végleg felhagyott az ivással?

Már nem iszom olyan mértékben, mint régen, engem senki nem fog részegen látni kocsmákban.

A marihuánát elhagyta.

Tönkretette az idegrendszeremet, olyan mentális problémákat okoz, amiket utána számon lehet kérni rajtam. Rólam az is elterjedt a szakmában annak idején, hogy kokaint fogyasztok. Valóban kipróbáltam a múltban, de soha többet. Egészen borzasztó érzés. De mivel ilyen felfokozottan beszélek, bele tudom lovalni magam mindenbe, kitágul a pupillám, azt hiszik, szerfüggő vagyok. A marihuána legalizációját mélységesen ellenzem, tönkretenné az embereket, főleg a fiatalokat, borzasztó romokat hagynának maguk után.

Én nem akarok még egyszer embereket megbántani, nem akarok még egyszer én lenni az, aki beleköt az élő fába is, akivel nem lehet dolgozni. Én azt akarom, hogy velem úgy lehessen dolgozni, hogy az emberek utána újra vágyjanak a velem való közös munkára. Most abban az életfázisban vagyok, ha számomra létezik megbocsátás, akkor én mindent jóvá akarok tenni, mert ténylegesen csak és kizárólag a szakmámat akarom képviselni, a legmagasabb szinten.

Ebbe beleférne, hogy a párjával elmenjen egy páros vetélkedőbe, teszem azt, a Nyerő Párosba?

Habozás nélkül, ugyanis hatalmas önismereti tréningnek gondolom az ilyen műsorokban való szereplést.

A párját kitenné az azokkal járó bulvárfelhajtásnak?

Már megkérdeztem erről, nincs ellenvetése, sőt, érdekes tükre lenne a párkapcsolatunknak. Tizennyolc évvel fiatalabb, mint én, sokkal jobban kezelné ezt a világot. A felnőttfilmes munkája során több negatív dolgon ment keresztül, mint, amit néhány komment vagy bulvárcikk ki tudna váltani.

A házasság intézményében hisz? Már jegyben járnak Krisztinával.

Teljes mértékben, de nekem a hűség az nem testi hűség, hanem a hívség. Érti, a hív szó, hogy a híve vagyok valaminek. Hívő vagyok abban a tekintetben, hogy hiszek a kapcsolatunkban, hiszek az együttlétünkben, de sose keverem össze a hamut a mamuval. A testi hűségre szerintem képtelen az ember.

Képtelen? Vitatkozzunk!

Lehetséges, hogy képes, de akkor megerőszakolja magát. Úgy gondolom, amit mi csinálunk Krisztinával, ez a legnehezebb szintje a párkapcsolatnak. Azért, mert az őszinteségnek olyan fokán kell lenni, olyan szinten kell hinned a másikban és önmagadban, amitől nem fogsz padlót, ha megtudod, a másik lefeküdt valakivel. Mi ezt nem hirdetjük, de semmilyen formában nem tagadjuk. Hozzáteszem, ezerszer monogámabb vagyok azóta, mióta vele élek, mint az előző kapcsolataimban. Mert amiatt, hogy szabad, nem érzem azt, hogy tilosban kell járnom. És onnantól kezdve nem olyan csábító, nincs benne az a plusz nem tudom, micsoda. És egyébként is, szeretnék majd egy kandalló mellett megöregedni vele. Van egy gyönyörű kisfiunk, Regő. Meseszép, gyönyörű ősi magyar neve van. A páromnak is magyarok a gyökerei, a magyar ételeket szeretjük, igazi magyaros kajákért vagyunk oda.

Ezt hallva, a következő munkája egy Tóth Gabi-klipben lehet.

Nem, mert például nem szeretjük a magyarkodást. Ki nem állhatjuk az ilyen népzenei, jó ebédhez szól a nóta típusú zenéket, gyűlöljük a lakodalmast. Kiszaladunk tőle a világból. Nincsenek matyóköcsögeink a falon, matyóhímzések se. Én a magyar nyelvbe vagyok szerelmes.

Ha írna egy könyvet, miről szólna?

Nagyon szeretem Hamvas Bélát, annak idején bele is őrültem kicsit a Scientia sacrába. És ott azt mondja a Hamvas, hogy annak idején voltak emberek, akik önmagukban azzal, hogy léteztek, tanítottak. Hiszek ezekben a mesterekben. Az a hitem, hogy egy színész a legmagasabb szinten képes az életével példát mutatni, és azzal, hogy folyamatosan azt képviseli, amellett tesz hitet, amit csinál. Én az életemmel mutatok példát, és igen, a rossz példával is. Abból is nagyon sokat lehet tanulni. Kutyakötelességemnek éreztem mindig, hogy vigyázzak magamra, hogy ne tudják azt mondani, szegény, hogy végezte. Soha nem leszek öngyilkos, nekem mindig ragyogni fog a szemem, mindig pozitív maradok és optimista. És mindig hinni a fogok a jóságban, az emberi igazságban. De ezt csak így tudom elmondani, emberről emberre, ahogy most önnel beszélgetek. Nem tudok előadást tartani, nem tudom leírni egy könyvben, mert nem vagyok jó író, képtelen vagyok úgy kifejezni magam. Az én varázslatom az, hogy gyönyörűen beszélem ezt a nyelvet, és gyönyörűen tudom magam kifejezni, átadni a gondolataimat. De csak szemtől szemben – vagy a színpadon.