A lakásában fogadott bennünket. Egy időben mást sem olvastam önről a bulvárújságokban, csak azt, hogy méregdrága belvárosi otthont vásárolt magának. Ez volna az?

Nem szeretek ezzel hencegni, régen tényleg ez folyt a csapból is. Aztán megkaptam, hogy a Jákob mit dicsekszik a lakásával. Pedig én tényleg csak a kérdésre válaszoltam, hogy mennyibe került.

Mit kapott a lakásavatóra?

Most, hogy így mondja, rájöttem, hogy el is felejtettem partit szervezni. Egy kisebb, szűkkörű összejövetel volt, kaptam egy kinti grillezőt a barátaimtól. Velük szoktam itt minden hétfőn főzni, gyakorlatilag a konyhában lévő pult miattuk készült, én nem igazán vagyok mesterszakács.

Én meg lennék lőve, ha ajándékot kellene vennem egy milliárdosnak.

Nekem nehéz venni bármit, részben azért is, mert kicsit vásárlásfüggő vagyok: esténként, ha unatkozom, nézegetem a telefonon a netes boltokat, és veszek ezt-azt. Nem ruhákat, hanem inkább technikai kütyüket. Ha látok valamit, ami új és jó, megveszem. Annak viszont jobban örülök, ha élményt adnak.

Nem ezzel a pesti luxussal kezdődött ez az egész Jákob-sztori. Milyen családból jön?

Egy faluból. Pontosabban zsákfaluból. Börtönfalunak is mondják – sokszor kérdezik, voltam-e ott börtönben. Én nem, csak az apám, de ő is börtönőrként. Mezőgazdasággal foglalkoztak a szüleim.

Olvastam, hogy paprikaföldön dolgozott.

Apámék paprikát termesztettek, bevállalták a környék összes paprikaföldjét terményért cserébe. Átvállalták a lusta emberektől, ilyenek voltak. Szorgalmas, karakán emberek, sajnos már nem élnek. Disznókat is tartottunk, nyitottak italboltot is, ott például én árultam a sört.

Ez Kistarcsán volt?

Nem. De nem ön mondja először Kistarcsát. Honnan az infó?

Félek elmondani: a Wikipédiáról.

Na, akkor már nézem is! Azt írja, Budapesten, az Erzsébet királyné út 41. szám alatt született. Haha!

Ez sem igaz?

Semmi!

Mert nem a 41-es, hanem a 42-es szám alatt?

Dehogy, Szabadszálláson születtem.

Akkor itt hatalmas bajok vannak, a kezébe kell vennie a Wikipédia-oldalát, ahogy azt a celebek teszik. Azok ugyanakkor már az ön szavai, hogy csibész gyerek volt az iskolában, vissza-visszaszólogatott a tanároknak. Mi volt ez a fene nagy igazságérzet?

Beszólogatós voltam, nemcsak általános iskolában, de a gimnáziumban is. A tanár néha direkt fel sem szólított, én meg csak azért is mondtam a válaszokat. Mehettem is az igazgatóhoz.

A bátyját viszont a tanulás érdekelte, nem a szövegelés.

Ez furcsa, pont egy könyvet írok, abban említem ezt. Honnan tudja?

Ön mesélte úgy tíz éve egy riportban.

Akkor most folytatom: a szüleim szorgalomra neveltek, de nem a tanulásban. Utóbbiban nem voltam szorgalmas, a bátyám meg igen. Mondták is a tanárok, lusta disznó vagyok, semmire nem fogom vinni. Ezért lettem matekos, mert ahhoz tanulás nélkül is megvolt az eszem. Nyertem egy csomó versenyt.

Ezért jelentkezett a Budapesti Műszaki Egyetemre?

Igen. Nem ez volt az életcélom, de a matek volt a legbiztosabb pont. Ha a mai fejemmel mennék egyetemre, akkor ahhoz, amit most csinálok, két iskolát végeznék: közgazdaságit és jogit.

Mi volt az életcél? Vagy kérdem úgy: a szakma, amit gyerekként, tiniként elképzelt magának.

Rendőr akartam lenni. Nyomozó! A nagyapám egyből lebeszélt. Aztán konkrétabb elképzelésem nem lett, a matek miatt az építészet felé vettem az irányt. Azt viszont állítom, nem kellett volna öt évet töltenem az egyetemen a statikai számításokat tanulva, semmire nem használom a tudást. De az ott töltött idő kitágította a tudatomat, szorgalmasabbá nevelt, megcsináltam a köztársasági ösztöndíjat is.

Utána került el Németországba. Ott mit csinált?

Építésvezetőnek mentem egy céghez, két másik ember helyére. Nem sokra rá, megnöveltem az árbevételt egyedül. Csakhogy a cég leszállóágban volt, semmi reményt nem láttam arra, hogy a fizetésem nőni fog, szóval alapítottam egy saját céget. Amikor onnét kiszálltam, mondták, hogy nem fogok sok pénzt keresni. Nekik se lett igazuk. Világsiker persze nem lett abból a vállalkozásból; abba is hagytam idővel, elkerültem a bátyám informatikai vállalkozásába.

Épületeken, lakásokon dolgozott és még a 4-es metrón is. Utóbbit hogy képzeljem?

Nem konkrétan a mélyépítési részen, hanem a metró irodaházának elkészítésén, felújításán dolgoztam.

Mikor metrózott utoljára?

Nemrég egy forgatás miatt. Egyetem alatt metróztam, buszoztam, villamosoztam, aztán vettem egy Ladát.

Majd leszokott a tömegközlekedésről?

Nem. Olcsón vettem, az első utamon lerohadt. Utána járhattam megint busszal. De lett egy Lada-makettem azóta, pont ilyenem volt nagyban, sárgában. Ez egy jó emlék.

„Voltam boltos, írtam tankönyvet, és oktattam is” – mondta korábban. Több kérdésem van: hol volt boltos, milyen könyvet írt, mit tanított?

A bátyám informatikai cégénél dolgoztam, amikor egy cseh üzletemberrel kerültem partneri kapcsolatba, az ő körmös cuccait kellett behoznunk Magyarországra. Nem ment jól a közös biznisz, én meg gondoltam egy nagyot, elmentem Hollandiába, feltérképeztem az ottani körmös kínálatot, és behoztam egy amerikai márkát magamnak. Amikor megalakult a Crystal Nails, a saját cégem, úgy láttam jónak, hogy mint minden más, hasonló cég, én is indítok egy OKJ-s műkörmös tanfolyamot. Később letettem a vizsgát, de előtte még anélkül oktattam. Akkor nem volt olyan feltétel, hogy ne tehetném: hoztam egy segédoktatót, egy magyar bajnokot, hogy segítsen. Elolvastam a tankönyveket, utána abból tanítottam a saját cégemben. Végül én is írtam egy könyvet, mert nem akartam azt, hogy a konkurencia könyvéből tanulják meg az én tanulóim a szakmát. És hogy hol dolgoztam? Volt egy 35 négyzetméteres üzletünk, ami nappal üzlet volt, eladóként melóztam, zárás után pedig padok, székek elő, kezdődhetett az OKJ-s képzés. Később a marketingre is rámentem, vettem fel plusz eladót, grafikust, most ott tartunk, hogy 200–250 ember van a cégemben.

Hogyan lett országokon átívelő biznisz a műkörömből?

Amerikából jött az alapanyag, amerikai mérnökökkel kezdtem. Adta magát, hogy angolul is feltüntessük a szöveget a termékeinken, hogy lehessen Európába nyitni. A magyar piac behatárolt. Magyarországon százötven viszonteladóm van, Európában huszonöt disztribútor. Az a lényeg, hogy csinálni kell némi felbolydulást egy másik országban. Vegyük az olaszokat, ők a legnagyobb partnereim: ott bevezettük azt az oktatási szisztémát, amit én a saját oktatóimmal találtam ki. Kitaláltuk, hogy szinteket adunk a körmösöknek: lett alap-, közép- és mesterfokozat – ez Olaszországban kuriózum. Szakipari termékről beszélünk: ha itt, ha külföldön akarod eladni, kell az edukáció. Mert ezek olyan alapanyagok, amiket, ha jól használsz, különlegesek, de ha rosszul, úgy nem működnek.

Elindultak műkörmös versenyeken is?

Az első oktatóm egy másik cégnél dolgozott, átcsábítottam magunkhoz. Hétszeres magyar, kétszeres Európa-bajnok volt, innen tudtam meg, hogy léteznek ilyen versenyek, onnantól indultunk mi is azokon. Több nagy világverseny volt, elutaztam velük Londonba, Düsseldorfba, Amerikába több helyre, és egy csomó első díjat begyűjtöttünk. Nekik presztízs volt, hogy nyerjenek, nekem az számított, hogy az én termékemmel tegyék. Ha nyertünk, megünnepeltük, szólt a We Are The Champions, lett egy valahová tartozás érzése a körmösöknek.

Ez az érzés megvan még?

Meg, de már nem abban a formában, mint eddig. Már a közösségi média kovácsolja a közösségeket. A rendezvényeken már nincs hatalmas tülekedés, Budapesten elvétve szervezünk, vidéken viszont élénkült az érdeklődés.

Nagy volt a műkörmös konkurencia, amikor a cégével piacra lépett?

Tizenkét nagykereskedés volt a piacon akkor már úgy tíz éve, és nekik volt egy nagy kiállításuk, a Körömkongresszus. Beengedtek, mint zöldfülűt, pár év után pedig egyszer csak azon kaptam magam, hogy kiszavaztak. Kizártak a kiállításról. Akkoriban csak ott lehetett új ügyfeleket szerezni. Ekkor előálltam a Körmös Nappal, direkt rászerveztem az ő rendezvényükre, hívtam világsztár oktatót is Amerikából, csináltam showműsort. Mindent megtettem, hogy az én kiállításomra jöjjenek a másik helyett. Eljöttek kétezren, ami akkor hatalmas számnak számított. Pár évre rá a tizenkét nagy cég feladta a kiállítást, a kongresszus megszűnt, mára három–négy cég maradt belőlük, ők jelentik a konkurenciát. Az biztos, hogy a fejlesztésre mindig többet fordítottam, mint mások.

Pénzben vagy időben?

Időben.

És az a tőke nekik is megvolt, amivel ön fejlesztett?

Nem, mert nem voltak tehetségesek. Nem ismerték föl, hogy egy szakmabeli közönségnek az oktatás az egy alap, elengedhetetlen dolog. Nem tudták beleképzelni magukat egy körmös helyzetébe, hogy mi az, ami neki hiányzik, mi az, amitől jobb, könnyebb lenne a munkája.

Népszerű szakma ma Magyarországon a körmözés? Ismerek olyat, aki feladta az egyetemet, mert állítólag olyan biztos pénzt ad.

Jól fizet, és ez egy olyan szakma, amiben, ha valaki ügyes, főleg nőként, akkor sok pénzt tud keresni. A másik része marketing: sok szakma nem tudja megmutatni a nőknek, hogy milyen formában lehetnek sikeresek. Ez egy kreatív szakma, sőt: sikerszakma.

A szavaiból azt veszem ki, a férfi műkörmösökért nem rajong.

Inkább csak nem gyakori. Holott ráció volna benne: mint ahogy más szakmákban is, ha valami furcsa vagy különleges, arra az ember felkapja a fejét.

Mennyiben más egy elsőgenerációs milliárdos, mint aki beleszületik a jóba?

Sok mindenben. Magyarországon a rendszerváltás óta vannak milliárdosok. Privatizálás, politika, jöttek a hirtelen vagyonok, amiket sokan elherdáltak. Itthon egyébként is gyorsabban jönnek-mennek a vagyonok, mint Nyugat-Európában vagy Amerikában. Ott van egy évszázados hagyománya ennek, az utódok sem úgy nőnek föl, hogy mutogatják, mijük van. Tulajdonképpen elherdálni sem tudják, mert különböző szerveződésekben megvédik. Ez Magyarországon még nincs így. Elsőgenerációs gazdagként nem érzem magam annyira furcsa helyzetben, mint ahogy Amerikában érezném. Ott a régi nagy gazdagoknak van egy kultúrájuk, összetartásuk, az újakat pedig méregetik. Itthon mindenki jön-megy, egyszer gazdag volt, aztán szegény. Azt tanulom a magyar példákból, hogy meg kell védeni a családi vagyont generációkon keresztül.

A második generációk hajlamosak a pénzszórásra?

Az a tapasztalat, hogy a második generáció tagjai még látják, hogy a szülők mennyit küzdöttek érte, sőt, még részt is vállalnak benne, de a harmadik már nem, ők el szokták herdálni a családi vagyont. Erre én is felkészültem.

Ha valaki hatalmas összeget nyer a lottón, általában pszichológiai segítséget is kap, hogy feldolgozza a nyakába szakadt pénzt, azt, hogy többé nem muszáj néznie a bolti árakat. Ön megküzdött ezzel?

Nem segített senki, magamat fejlesztettem. Először tényleg nem fogod fel. Még a mai napig van olyan, hogy bemegyek a raktárba, sétálok a sorok között, mennek a targoncások, körülöttem áruk, és próbálom elhinni, hogy ez az enyém. De nem tudom elhinni, mert a targoncások pakolják, ők dolgoznak vele, ők mozgatják.

Inkább a telítődés a probléma: nem tudsz betelni a luxustárgyakkal. Amikor mondják, hogy a pénz nem boldogít, abban van igazság. A könyvemet is erről írom, hogy milyen formában lehet ezzel a jelenséggel megküzdeni.

Volt, hogy elszaladt önnel a ló?

Hogy ennyi pénzzel bánok, azzal párosul idővel személyiségfejlődés. Egyszerűen hozzá kell fejlődni a vagyonhoz. Amikor először elkezd pénzed lenni, és sétálsz az emberek közt, az lesz az első bajod, hogy ők nem látják a sikered, te pedig óhatatlanul is mutogatni akarod. És mivel tudod ezt jelezni? Veszel drága dolgokat, márkás ruhát, jó nagy logóval vagy drágább autót. Ezt az ember csinálja, ha akarja, ha nem.

Van példaképe?

Tulajdonságokat kedvelek emberekben: a szüleim és a bátyám szorgalmát követendő példaként látom magam előtt, ám konkrét, nagyon sikeres ember, akire felnéznék, nincs.

„Talán az egyik legnagyobb adófizető vagyok az országban” – mondta korábban. Mire célzott? A másik út a simliskedés?

Vannak olyan gazdagok, akik nem fizetik be megfelelően az adót, netán simliskedésből van sok pénzük, és az sehogy nem jut vissza az emberekhez. Nem azt mondom, hogy én vagyok a legnagyobb adófizető, de ha az állam újraelosztó szerepe tökéletesen működne, akkor az adófizetésemmel visszaadtam valamit azoknak, akik rászorulnak.

Állami támogatást kapott valaha?

Nemcsak államit nem, semmilyet. Büszke vagyok erre, mert az emberek azt gondolják, nem lehetsz úgy sikeres, hogy nincs egy barát, ismerős, aki besegít hátszéllel. A probléma nem is az, hogy léteznek érdemtelenül vagyonosodottak. Inkább az, hogy az emberek miattuk könnyebben feladják azt, hogy belekezdjenek bármibe. Egyszerűen csak legyintenek, hogy ez vagy az igazságtalanul tett szert pénzre, így elszáll a kedvük az önmegvalósítástól.

A mindenkori hatalommal jóban kell lenni az üzleti életben?

Nem jóban, hanem normális viszonyban.

Foglalkoztatja a politika?

A szüleim hatására sem politizálok, a családom legnagyobb tragédiája az volt, mikor a háború után a kommunisták a nagyszüleimet kirakták a házukból, elvették a lovaikat, földjeiket, azt mondták rájuk, hogy kulákok. Ez egy nagy törés volt a felmenőim életvonalában.

Ha politikai kapcsolatokra építesz, bizonytalan a jövőd. Nincs semmi közöm a politikához.

Soha nem futott be a cégéhez megkeresés magasabb körökből?

Nem.

Elutasítaná?

Igen. Két dolog miatt: nem akarom eladni a cégemet, másrészt, ahogy egy vállalkozást sem lehet pénzpumpával fenntartani, úgy ezt sem tudnák nélkülem.

Most a harminchetedik a leggazdagabb magyarok listáján?

Harminckilenc! Csak voltam harminchetedik negyvenhárom milliárddal. Annak ellenére, hogy ötven milliárdra nőtt a vagyonom, mégis lecsúsztam két helyet. Néhány milliárd forint fölött egyébként már marha mindegy, mennyi pénzünk van.

Fontos a helyezés? Simogatja az egóját?

Az elején igen, ma már nem. Versenyszellemben élek, az egész életem erről szól. Az igazságérzetem azt mondatja, hogy ez nem mindig kiegyensúlyozott és igazságos verseny.

Akkor már csak az élmények számítanak?

Minden probléma forrásának azt tartom, hogy az ember mindenhez hozzászokik, telítődik, kialakul benne egy új nulla szint. Értsük ezt úgy, hogy onnantól már mindig valami más kell, újfajta impulzus az örömhöz. Ebben senki nem hibás. Élményből lehet új impulzust meríteni, nem tárgyakból. De az sem elég, hogy mindig utazom. Attól nem leszek kevésbé telítődve: először megunom a business classt, majd a first classt. A luxustárgyakat értelmetlen halmozni, de az élményeket is csak úgy szabad fokozni, ha valóban tudnak újat adni.

Milyen egy milliárdos apa, akinek három gyereke van?

Egyrészt büszke – rájuk. Másrészt nem egyszerű, mert szeretnék velük minél többet lenni, de kétszer váltam, így nem vagyunk mindig együtt, csak pár napot. Hiányoznak. A fiam nálam dolgozik, és vele a munkahelyen is találkozom. A lányaim tinédzserek lettek, elkezdtek önálló életet élni, érthetően nem akarják az összes idejüket velem tölteni.

Megvédi őket a sok pénz, vagy épp sebezhetővé teszi?

Ha valakinek kevés pénze van, akkor nem kell őt megvédeni olyan dolgoktól, mint a gyors sportkocsival való száguldás, a kábítószer vagy ezek a dolgok, amiket a sok pénz meglétéhez kötünk fejben. Úgy lehet megvédeni őket, ha az értékeket megmutatod nekik, nem hagyod, hogy eltunyuljanak, hogy ne dolgozzanak.

Rájuk száll majd minden vagyon?

Nem lenne lelkiismeret-furdalásom akkor sem, ha kevesebb pénzt hagynék rájuk, mert inkább meg akarom őket tanítani, hogyan kell pénzt keresni, küzdeni azért, hogy valami jó legyen. Az nem jó, ha csak az ölükbe hullik.

A fiával javult a kapcsolata? Tudtommal hétvégi apuka volt.

Régen nem volt olyan kapcsolat köztünk, mint ma. Akkor még én is küzdöttem, nagyon sokat. Nem volt ilyen kiegyensúlyozott az életem. Tehát nem értettem azt, hogy a munkára nekem szükségem van, viszont csak annyit kell dolgoznom, amennyi jólesik. Hajtottam a munkát. Ez pár éve megváltozott, fejlődtem minden értelemben.

Felkerült egy újabb listára: Noszály Sándor, Tóth Dávid, Árpa Attila. Ők mind szerepeltek A Nagy Ő-ben. Miért vállalta?

Első blikkre nem mondtam igent, csak másodikra. Kecsegtető volt, hogy szerezhetek új élményeket. Az egyik meggyőző erő az volt, amikor a produkció részéről elmondták, itt olyan élményeim lesznek, amiket az utazásaimon sem élnék át. És az is meggyőzött, hogy hozzám igazítják a műsort. Az előző évadokat látva nem vállaltam volna el, magamtól idegennek éreztem.

Exhibicionista?

Az vagyok.

A szereplési vágy mindig megvolt, vagy jött a gazdagsággal együtt?

Már az iskolában is ilyen voltam.

Mit tudott kínálni a TV2 honoráriumként?

Az mindegy, hogy volt vagy nem volt felkínált összeg, a végső döntést a fiam miatt hoztam meg, aki nagyon kritikus velem szemben.

Milyen értelemben?

Sok riportműsorban szerepeltem, és mindig azt mondta: apa, ez nem te vagy. A Nagy Ő-vel kapcsolatban szinte már vártam, hogy lebeszéljen, de úgy látta, ez passzol hozzám, főleg, hogy végig önmagam lehetek.

Túl van két házasságon, két váláson. Nem csorbult a párkapcsolatokba vetett hite?

Teljesen nem ingott meg a hitem. Inkább a telítődés miatt, amit a tárgyak kapcsán már említettem. Egy kapcsolatnál ezen lehet és érdemes is dolgozni. A tárgyaknál nem. Ott fölösleges, mert mindig kelleni fog az új impulzus. A szüleim és a nagyszüleim kitűnő példával szolgáltak arra, hogy működőképes lehet egy kapcsolat, csak meg kell találni azt az embert, akivel meg tudod csinálni.

A házasságaiban nem talált ilyen személyre?

Mind a két feleségemet szerettem, most is szeretem őket. De előjöttek olyan problémák, amik azt mutatták, nem voltunk összeillők.

Eszembe jutott egy cím a könyvéhez: Jákob Zoltán – Telítődés. Mit gondol?

Megvagyunk! Egyébként sok ötletem van. Harry herceg könyvcíme kitűnő: Tartalék. Egy hasonlóan találó címet szeretnék én is.

A tehetős emberek általában rejtőzködve igyekeznek párt találni. Pont azért, hogy kiszűrjék azokat, akik a pénzükre hajtanak. Önben van ilyen félelem?

Volt, de már elmúlt.

Olyan típus, aki kiszúrja, ha meg akarják vezetni, vagy már csak utána búslakodik?

Nem vagyok képes megítélni az arányát annak, hogy mennyire akarják a pénzemet és mennyire engem. De már nem zavar, ha valaki a pénzemre hajt, mert egy nő preferenciái közt a párkereséskor az anyagi biztonság iránti vágy szerepel a vezető helyeken. Ez egészséges vágy, képes vagyok megadni. Ha emiatt el kéne ítélnem bárkit… hát, hajtson a pénzemre! Csak közben szeresse a Zolit is, ne csak a gazdag embert.

A második válása után sokat kalandozott? 

Volt tartós és nem tartós kapcsolatom is. Legyen elég ennyi.

Nem fél, hogy az üzleti életére rossz hatással lesz egy kereskedelmi műsorban való szereplés?

Sokan figyelmeztettek. Én az ellenkezőjét hiszem: akik felszínesen ismernek engem, azt gondolják, hogy én magamutogató sznob vagyok. A műsor miatt közelebbről megismerhetnek, és úgy már nem lesznek előítéletesek. Tényleg szeretek szerepelni, de komoly üzletember is vagyok, aki még intelligens is. Ez a közösségi médiából nem derül ki, de a műsorban látni fogják.

Húszéves lány is jelentkezett a műsorba. Ön az ötvenes éveiben jár. Áthidalható ekkora korkülönbség?

Nekem ilyen téren volt csalódásom, ugyanakkor számos pozitív példát is látok arra, hogy a kor tényleg nem számít.

A műsor amerikai változatában 72 éves férfi keresi a szerelmet, de ott 60-nál fiatalabb hölgyek nem jelentkezhettek. Önnek volt beleszólása, kiket válogassanak a műsorába?

Megkérdeztek, én meg azt mondtam, nem számít.

Több hölgy jelentkezett, mint az eddigi évadokba?

Ez így van. Már csak azt nem tudom, hogy minek volt nagyobb szerepe: hogy rendkívül vonzó személyiség vagyok, vagy az, hogy sok a pénzem? Szerintem az igazság a kettő közt van.

A műsorban Jákob Zoltán a nagy ő, vagy ő keresi azt?

Magam is elgondolkodtam ezen. Igazából én vagyok a nagy ő, de aki eljut a műsor végéig, számomra ő testesíti meg ezt a képet.

Hagyjuk a tévét, de maradjunk a médiapiacon: hogyhogy nem alapított vagy vásárolt médiumot?

Nincs hatalomvágyam. Akik a médiát uralják, azoknak viszont legtöbbször van. A média hatalom, én is használom, de csak a saját márkám pozitív dolgainak megmutatásához.

Üzleti tanácsokban kinek a véleményére ad? Kap egyáltalán?

Egy olyan piaci résbe kerültem bele, ahol nincs kire hallgatnom. Minden létező módon beleástam magam abba, amit csinálok.

Nincsenek ön körül olyanok, akiket megkérdez a döntések előtt? Vagy, akiknek a véleményén legalább rágódik kicsit?

A kollégáimén, akik egyben a barátaim is.

A cégén kívül nem barátkozik?

A régi barátaim elkoptak.

Kin múlott?

Más lett az életünk. Próbáltam erőltetni a barátságot, még mindig megvan az a része, ami a szép emlékekhez kötődik, de egymás mindennapjaiban nem vagyunk jelen semmilyen formában.

Más világban élünk: nem az a lényeg, hogy ők nem gazdagok, én pedig igen.

Az én életem teljesen megváltozott, a barátaim lényegében azok, akikkel hasonló a gondolkodásunk, a céljaink. A barátsághoz ez is kell az én definícióm szerint. Cimborából viszont rengeteg van.

És min rágódik még, amikor nem üzleti gondok gyötrik?

Hétköznapi dolgokon, de nem sokat: inkább a megoldásra törekszem. Amin valóban sokat szoktam gondolkodni, azok filozófiai kérdések: miért élünk? Miért pont itt? Miért ilyen rövid ideig?

Hogy áll a megfejtésekkel?

Itt valami nem stimmel, van valami, amit nem tudunk. Jó lenne tudni.

Vallásos ember?

Klasszikus értelemben nem. De biztos vagyok abban, hogy van valami olyan, mint amit istennek hívnak. Ne kérdezze, mi az, mert én sem tudom.

Ha nem istennek, akkor saját magán kívül kinek köszöni a sikereit? Ezen gondolkodott már?

Pont ez a dilemmám: hogy nem tudom, létezik-e valami felsőbb hatalom. Azt tudom, hogy valamit rohadtul nem tudunk.

Látja magát nyugdíjasként?

Nem. És nem is fogok nyugdíjba menni. Egy kilencven- vagy százéves embert látok magam előtt, aki olyan, mint az örökmozgó David Attenborough. Ha ő visszavonulna, biztosan meghalna. Nem azt mondom, hogy a nyugdíj egyenlő a halállal, de az ember leül tőle, belassul, nem tudja úgy élvezni az életet, aztán egyszer csak meghal.

Milyen üzleti tervei maradtak még?

Fodrásztermékeket kezdtem fejleszteni és gyártani, mint ahogy diétás termékeket is. A jövőre vonatkozólag nagyon komoly terveim vannak, de nem azért, hogy még milliárdosabb legyek és a helyezésemen javítsak. Egyszerűen élvezem, amit csinálok.