A trágárkodás magasiskolája
Rudy Ray Moore a húszas évek végén született Arkansasban, hat fiatalabb testvér bátyjaként hamar munka után kellett néznie, hogy a család eltartása ne csak a szülőkre háruljon. Ám részeges apja és a szegénységből való kitörés lehetetlensége arra késztette, hogy minél hamarabb tanuljon meg egyedül boldogulni: Clevelandbe költözött, ahol konyhai mosogató lett belőle, majd táncosként helyezkedett el egy bárban.
Egy fekete variety show szereplője lett, ahol énekelni, táncolni és stand upolnia kellett: utóbbit akkor is kamatoztatni tudta, mikor besorozták a hadseregbe. Ő lett saját egységének legviccesebb figurája, aki a leszerelés után azt is tudta, valamit kezdenie kell a showman-szereppel. Kitalálta, hogy Los Angelesbe költözik – éjszakai szórakozóhelyeken kezdett dolgozni, végül fel is fedezte őt egy lemezproducer, Dootsie Williams.
Ugyan zenei albumokat és stand up lemezeket is kiadtak Moore nevével, sosem szerzett akkora hírnevet Los Angelesben (így érthetően Amerika-szerte sem), hogy a tehetségét anyagilag is értékelje a szórakoztatóipar. Moore így egy időre másodállást vállalt egy lemezboltban, ami az évek során átfordult: ahogy csökkent az albumjai iránti kereslet, úgy lett a mellékállásból főállás.
Ebbe rettenetesen nehezen törődött bele, folyton kereste a kiutat: bagóért vállalt konferanszié feladatokat bárokban, igyekezett stand uppal meghódítani a hatvanas évek kulturálisan egyre szabadabb fekete generációját,
Persze elég kitartással ezek a határok is átléphetők, ehhez pedig a segítség sokszor a szem előtt van. Moore esetében ez a lemezbolt volt, ahova naponta bejárt egy hajléktalan férfi, Rico, aki folyton pénzt kunyerált a vevőktől, hogy tudjon magának levest vásárolni.
Egész nap csak ivott, közben pedig mesélte a vicces kis sztorijait. Kérte tőlem a lóvét, én meg mondtam neki, adok, de előbb mesélj még Dolemite-ról egy történetet
– mondta Moore egy 2000-ben készült interjúban. Dolemite a hajléktalan férfi kitalált figurája volt, akit egy gyógyszermárka után nevezett el. Rico pajzán viccei megnevettették a bolt vevőit, az élelmes Moore pedig megérezte a siker szagát.
Ekkor jöttem rá, hogy ha egy részeges fickó meg tudja nevettetni ezeket az embereket, mit érhet el az, aki érti is a szórakoztatóipar működését.
Elkezdte hát feljegyezni a hajléktalan vicceit, sőt, pénzt kínált az olyan humorcsatákért, melyeket egymással vívtak a fedél nélküliek. Ezeket aztán saját szájíze szerint formálta át, rímbe szedte a mondatokat, majd Dolemite karakteréhez külsőt is rendelt: színes szmokingot, sétapálcát – így saját elmondása szerint egy humoros striciként jelent meg a színpadon. Moore átfaragott viccei sikert arattak a helyi klubokban a fekete közösség körében: a trágárság Dolemite alapelve lett, a rímekben való beszéd és a zenészek aláfestő dallamai miatt pedig a rap keresztapjának tartják, aki később Dr. Dre-re és Snoop Doggra is hatással volt (ez a dalszövegeikben is visszaköszön).
Moore átváltozott Dolemite-tá, korhatáros előadásait pedig kis idő múlva rögzíteni kezdte, méghozzá azzal a tervvel, hogy a lemezt nagyobb közönséghez is eljuttatja egy kiadó segítségével. Először a lakásában készítette a felvételeket, később klubok szolgáltak helyszínként, egyre nagyobb közönséggel. Azonban a lemezt minden kiadó elutasította, mondván, meglehet, hogy a fekete közösség jól szórakozik ezen, de a ’70-es évek derekán ez a fajta keményebb humor a fehéreknek nem fekszik majd, sem a családbarát rádióállomásoknak. Moore így kitalálta, hogy majd saját maga terjeszti az igét: csomagtartóból árulta a lemezeit, keresztül utazta Amerikát, hogy megnevettesse a feketéket, egyúttal népszerűsítse Dolemite figuráját.
A fellépések szépen hoztak a konyhára: dollárok tízezrei vándoroltak a zsebébe, az albumeladások után pedig még nagyobbat álmodott a komikus, hiszen kitalálta, jövedelmező lenne a show-t valahogy egész Amerikában megismertetni az emberekkel. Azt tervezte, mozifilmet forgat feketékkel feketékről feketéknek.
A ’70-es évek egyik legnagyobb filmsikere
Nagyjából huszonötezer – ekkora volt Moore teljes vagyona, amivel gazdálkodhatott, mikor kitalálta, itt az ideje olyan fekete főhőst megírni egy mozifilmhez, aki nem statiszta és mellékszerepet játszik valamilyen rettenetesen sztereotip formában. Ez azt jelentette, hogy a komikus elindult a blaxploitation filmek útján.
A filmipari mogulok is tudták, hogy a fekete közönség éhezik az ilyen jellegű revans-mozikra, amelyek technikai kivitelezésben és a színészi képességek kibontásában ugyan amatőrnek számítanak, viszont egy adott közeg bizonyosan vevő lesz erre a jegypénztáraknál. Sorra születtek az ilyen típusú filmek, akadt köztük horrorfilm, zsarufilm és az ázsiai harcművészetek is terítékre kerültek, igaz, nem épp Bruce Lee-szinten.
Moore célja nem az anyagi haszonszerzés volt fekete testvérein egy blaxploitation-filmmel (ő maga gyűlölte a fogalmat), csupán ismertségre vágyott – kétségtelenül kommersz módon. Ma azt mondanánk: egy gettóból szabadult fekete hőst jelenített meg, akinek lábai előtt hevernek a nők, őrületes egysorosokkal dobálózik, ért a fegyverekhez, a kungfuhoz, a fehérek pedig rettegnek tőle. A Dolemite a blaxploitation filmek igazi mintapéldánya lett, mikor 1975-ben elkészült. A filmet a legtöbb kiadó elutasította, így bukni látszott a projekt, ám kisebb mozikban saját költségen vetíteni kezdték Moore-ék. Nagy lett körülötte az érdeklődés, amire a leghamarabb a Dimension Pictures kiadó reagált: anyagilag mögéjük állt, saját vállára véve az országos filmforgalmazás hagyományos menetét, amihez Moore-ék nem értettek. A Dolemite rendezésére Moore megnyerte D’Urville Martint, aki ismert, de karrierje csúcsán már túllévő fekete sztárnak számított a hetvenes évek közepére.
A számok nem hazudtak: több mint tízmillió dollárt hozott a pénztáraknál a vígjáték, mely az egyik legváratlanabb sikertörténete lett a hetvenes éveknek.
Ugyan a film többnyire lesújtó kritikákat kapott egyszerű nyelvezete, cselekményvezetése, az amatőr rendezés és a színészi játék miatt, egyszerre ikont faragott a fekete közösség szemében Dolemite-ból , egyúttal a megalkotójából, Rudy Ray Moore-ból is. Dolemite később számos alkalommal visszatért a mozivászonra, ám ugyanilyen átütő sikert már nem tudott aratni. Moore a filmezés után ismételten a stand up felé fordult: kiadott néhány lemezt, de sajátos, szókimondó stílusát sohasem tudta befogadni a mainstream hollywoodi közeg, így a tévétől, mozifilmektől mindig is távol maradt.
Ugyan a ’80-as évek végére teljesen kiapadt a blaxploitation filmek vonzereje, Moore inspirációként szolgált a fekete rapperek többségének, amit maga sem tagad, sőt:
Nélkülem nem létezne a gengszterrap. Én csináltam először, még mindig én vagyok a legnagyobb strici – akkor is, ha az ízületi gyulladástól alig bírok állni.
És még a korábban videótékában dolgozó Quentin Tarantinóra is hatással volt, ahogy a rendezőt a Houston Press idézi:
Jézusom, imádom. Láttam a Human Tornadót egy autós moziban. Semmi máshoz nem tudnám hasonlítani.
Rudy Ray Moore 2008-ban halt meg cukorbetegségéből adódó szövődményekben. Aki ennél is többet szeretne tudni munkásságáról, annak csak ajánlani tudjuk a Netflix róla készült filmjét, A nevem Dolemite-ot, melyben Eddie Murphy alakítja a nagy nevettetőt.
