Gondoljunk bele, milyen deficittel indul el valaki a hollywoodi pályán akkor, ha szülei már eleve a filmiparban dolgoznak. Ha minden percben nem is, de a kelleténél jóval többször találják meg a béklyók, a fürkésző tekintetek, hogy ő biztos anya és apa révén van a rendezők szemei előtt. Meglehet, Jake Gyllenhaal producer anyja és rendező apja épp e miatt tanácsolták fiuknak, hogy inkább egyetemre járjon, mintsem az álomgyár húsdarálójában kössön ki. Apja azért adott neki néhány kisebb szerepet, de az ezredforduló környékén jött az Októberi égbolt és a Donnie Darko, melyek alapján körvonalazódott: Gyllenhaal nemcsak gyerek- és tinisztárnak alkalmas, de színészi kvalitásai felnőttként is a magasba emelhetik.
1. Donnie Darko (2001)
Richard Kelly filmjét a közönség fele gyűlöli, a másik pedig kultfilmként tekint rá. A Donnie Darko eredetileg csak DVD-re érkezett, de olyan sikereket produkált megjelenése után, hogy rendezői változatot készítettek belőle, amely az amerikai mozikban és a filmfesztiválokon is szerepelt. Alapvető tézise, hogy a valóság és a képzelet játéka veszélyes keretek között is összemosódhat, ennek elszenvedője a tinédzser Donnie, aki egy világvégéről szóló látomást próbál megfejteni.
Utóbbi érdekessége, hogy a főszereplő huszonnyolc napra várja a világvégét, ez a szám az egész filmet végigkíséri. Olyannyira, hogy magát a filmet is ennyi idő alatt forgatták le. Mikor a szerepet megkapta, Gyllenhaal már huszonegy volt, olyan kollégákkal játszhatott együtt, mint Patrick Swayze, Drew Barrymore és Mary McDonnell – ám neves kollégai jelenléte ellenére is nagyon magabiztosan és erős játékkal mozgott a kamerák előtt.
2. A buborék srác (2001)
Blair Hayes filmjét néhányszor már újraalkotta az amerikai filmpiac, kisebb-nagyobb módosításokkal (lásd Minden, minden vagy Fuss). A történet középpontjában Jimmy Livingston (Gyllenhaal) áll, aki tinédzser létére kénytelen az életét egy szobában, konkrétan egy mesterségesen megalkotott buborékban élni. Szülei óvják minden külső behatástól, ez egy nap felborul, mikor új szomszéd költözik melléjük: a tini Chloe, akibe azonnal beleszeret a buborék srác. Miután egy road movie-ról beszélünk, a bonyodalmat az okozza, hogy Chloe kezét megkéri a barátja, és elutazik, hogy összeházasodjanak. Jimmy emiatt útra kel, hogy megakadályozza az esküvőt.
Ez a rém egyszerű sztori a korai Gyllenhaal-karrier egyik érdekes pontja, mert romantikus tinivígjátékként remekül működik, a mai napig megvan a maga közönsége. Másfelől tele van olyan – különböző társadalmi rétegeket érintő – kemény beszólásokkal, melyeket a fiatalabb generációk maximum a Family Guy-ban vagy a South Parkban hallhattak, és aligha férnének bele egy 2020-as filmbe.
3. Holnapután (2004)
A film, amit minden évben legalább ötször leadnak a kereskedelmi csatornák Magyarországon. Roland Emmerich világvége-becsípődése 2004-ben még a csúcsát élte, ahogy a műfaj sem volt még akkoriban elkoptatva. Ebben vitézkedett a huszonéves Gyllenhaal, aki a tudományos alapokat már az első percekben elfelejtő film fénypontját jelentette. Hősszerelmes figurát alakított, és annak ellenére, hogy nem a színészi játék csodáit várva ül be a néző egy katasztrófafilmre (Emmerich egyébként sem vitte túlzásba a díjesőre érdemes szereplőválogatást), Gyllenhaal még így is nehéz fejszeként lógott ki az ekkor már igencsak lefelé tartó karrierívet mutató Dennis Quaid mellett.
Miután a film négyszeresen hozta vissza az elkészítési költségeit, ez egyebek mellett azzal járt, hogy Gyllenhaal nemzetközileg ismert fiatal sztárrá vált. Kora Tom Hollandje lett, aki kellően „divatos” volt ahhoz, hogy a filmes műfajokat tekintve szélesebb skálán is mozoghasson.
4. Brokeback Mountain – Túl a barátságon (2005)
A két homoszexuális cowboy történetét – amit Annie Proulx hasonló című novellája ihletett – senki nem akarta vászonra vinni Hollywoodban. 2005-ben épp ezért számított kuriózumnak, hogy Ang Lee nem félt a közönség reakciójától, így Gyllenhaal és Heath Ledger főszereplésével elkészítette a később Oscar-díjat érő drámáját. A szereplőválogatás azért ment könnyen, mert a film két központi színésze még bőven a pályája elején járt, így nem volt meg az a privilégiumuk, hogy kényelmesen válogathassanak a szerepek között.
Míg Gyllenhaal a művészfilmes világból érkezett, addig Ledger romantikus komédiák jóképű sztárja volt, aki azért Mel Gibsonnal az oldalán megtapasztalta, hogy egy film elkészítése (A hazafi) mennyi problémával járhat – ott például havonta változott a koncepció a szereplőket illetően, Ledger szerepét eredetileg Gyllenhaalnak szánták, Gibson helyett pedig Harrison Fordot akarta Emmerich a főszerepre.
Akármennyire is Gyllenhaalról szól a cikk, ezt a filmet Ledger-filmként emlegeti a szakma, mert az ő játéka ért Oscar-jelölést, és itt bizonyosodott be, hogy nem a romantikus komédiák sztárját kell keresni benne, hanem a karakterábrázolás egyik új fenegyerekét. Persze Gyllenhaal hozta a tőle megszokott visszafogottságot, egy nem is olyan régi interjúban felidézte, hogy képtelen volt felnőni Ledger komolyságához.
Emlékszem, 2007-ben szerette volna az Akadémia, hogy Heath velem együtt nyissa meg az Oscart. Néhány poént is akartak a film kapcsán. Abban az időben még úgy gondolkodtam, »oké, nekem mindegy, csináljuk«, de Heath visszautasította. Mondtam is neki, hogy »ó, ez csak vicc«, de ő azt mondta: »Nekem ez nem vicces, nem szeretném, ha ezen poénkodnánk.« Ezt nagyon bírtam benne. Soha nem viccelt volna ilyesmivel. A történettel akartak humoroskodni, Heath rögtön mondta: »Nem, ez a szerelemről szól, ennyi, szóval hagyjuk«.
5. Bőrnyakúak (2005)
Zsúfolt év volt a 2005-ös Gyllenhaalnak: a meleg cowboyszerep után megkapta Sam Mendestől a Bőrnyakúak főszerepét, ami egy háborús filmdráma volt, a színésznek pedig önéletrajzi ihletésű szerepben kellett helytállnia. Mendes először úgy gondolkodott Gyllenhaalról, hogy túl puhány és művészlélek ahhoz, hogy egy tengerészgyalogos bőrébe bújjon, ám ekkor még csak sejteni lehetett azt, hogy a színész Ledger-szintű munkát fog a későbbi karrierszakaszában beletenni a szerepeibe. Itt protokollt is szegett, mert felhívta a rendezőt, hogy adja neki a szerepet.
A megfelelő izomzat magára pakolása mellett Gyllenhaal kívülről fújta a film alapjául szolgáló memoárt, és még a metszőfogát is elveszítette az egyik jelenetben, mikor a puskatus nekivágódott. De nem érdekelte, a markában a véres foggal tovább forgattatta a jelenetet, hogy még autentikusabb legyen a háborús dráma.
6. Szerelem és más drogok (2010)
Gyllenhaal karrierje során számos olyan alkotásban szerepelt már, melyek alapjául egy könyv szolgált. Így volt Edward Zwick 2010-es romantikus drámájával, a Szerelem és más drogokkal is. A színész ebben egy gyógyszerügynököt játszik (konkrétan az amerikai Pfizernél, amely most koronavírus elleni vakcinával állt elő), így találkozik Anne Hathaway karakterével, akivel több egyéjszakás kalandja lesz. Csakhogy a nő a Parkinson-kór kezdeti stádiumában van, ez a csavar pedig végigkíséri a teljes játékidőt a problémák mentén. Zwick rendezése egyfajta kritika is az amerikai gyógyszeriparra nézve, akik sokszor annyira magas áron forgalmazzák a termékeiket, hogy a társadalmi ranglétra alján elhelyezkedőknek esélyük sincs rendes ellátásra.
A film kritikai fogadtatása üdvözítő volt, főként a Hathaway és Gyllenhaal közti remek kémia miatt, és ez volt a 2010-es évek első olyan darabja a Gyllenhaal-életműben, amely egy kommerszebb úton indította el a színészt. Ezt követően vállalta el a Perzsia hercege: Az idő homokja című Disney-filmet, ami kritikai és anyagi bukás is lett.
7. Forráskód (2011)
Duncan Jones 2009-ben BAFTA-díjas filmet készített Hold címmel, így Hollywood nem húzott veszélyeset azzal, hogy egy rendes akciófilmet is rábízzanak. Ezért leginkább Gyllenhaal lobbizott, aki látta a Holdat, és tudta, ha Jones kezébe adnak egy jó forgatókönyvet, abból egy tisztességes film születik. Ez lett a Forráskód, amely nem titkolt módon az Idétlen időkig alaptézisét emelte át másfajta köntösbe: Jake Gyllenhaal egy vonaton ébred, és pár perc múlva egy detonáció miatt a jármű felrobban. A karakter ismét felébred a vonaton, és kiderül, egy titkos katonai projekt kereteiben az a küldetése, hogy addig ébredjen fel újra és újra, míg meg nem találja a terrortámadás elkövetőit.
A filmben Gyllenhaal megkapta maga mellé Michelle Monaghant, aki ekkoriban az akciófilmek általános női szereplője volt (Bourne-filmben, a Mission: Impossible-ben és a Sasszem című thrillerben is feltűnt).
8. Az utolsó műszak (2012)
Egy egészen sajátos műfaji hibridfilm jutott Gyllenhaalnak 2012-re: David Ayer kézikamerás akciófilmet rendezett, amely a Los Angeles-i rendőrség (LAPD) munkáját mutatta meg addig nem látott szemszögből és kameraállásokból. Ayer dokumentarista és nyers történetmeséléséből Gyllenhaal is kivette a részét: a forgatás előtt öt hónapra beállt az LAPD-be, hogy tanulmányozhassa, milyen veszélyeket rejt az utcai járőrözés. A Guardiannek úgy nyilatkozott erről az időszakról, hogy a film megváltoztatta az életét abból a szempontból, hogy három nagyon közeli barátot is szerzett az előkészületek során.
Ayer filmje jó kritikákat kapott, a Gyllenhaal mellett szintén remeklő Michael Peña is hitelesen játszott. Összeállításunkba sajátosan baljós hangulata és atmoszférája miatt került be ez a darab, ami tényleg hiánypótló, hiszen kicsit általánosabbak azok a filmek, ahol helikopterrel üldözik a sztrádán a bűnözőket a rendőrök.
9. Fogságban (2013)
Denis Villeneuve különc alakja az amerikai filmgyártásnak, hiszen rövidfilmektől jutott a szabályos blockbusterekig. Utóbbi kategóriába nem sorolható a Fogságban, de a Gyllenhaal-portré kikerülhetetlen darabja. Egy gyerekrablást dolgoz fel a film, ahol Hugh Jackman aggódó apát, Gyllenhaal pedig saját gondjaival is küszködő nyomozót alakít. Bár a színész maga találta ki saját karaktere háttértörténetét, hogy miért visel magán ennyi tetoválást és hogy azok milyen jelentéssel bírnak, kizárólag Villeneuve-nek árulta el azokat, a néző meg csak találgathat.
A Fogságban Oscar-jelölt produkció lett, megkétszerezte a bevételét, és a 2013-as filmes év egyik legkiemelkedőbb darabjává vált. Gyllenhaal játéka kiemelendő itt is, de a show-t Paul Dano vitte el, nem beszélve arról, hogy Jackman is erőteljes volt, amit értékelt a szakma is, hiszen ő inkább kommersz filmek világában csillogtatta tehetségét a 2000-es években.
10. Éjjeli féreg (2014)
Dan Gilroy hat évvel ezelőtt elősegítette, hogy Jake Gyllenhaalból előtörjön eddigi pályafutása legkomolyabb alakítása. Ebben egy munkanélküli férfit alakít Los Angelesben, aki képtelen megvalósítani az amerikai álmot. Végül a média felé sodorja az élet, tévériporter válik belőle, aki éjjel úgy járja az utcákat, hogy a bűnügyek helyszínére minél előbb kiérhessen vágóképeket készíteni. A filmre sokáig emlékszünk majd, mert Gyllenhaal nagyot fogyott a szerep kedvéért, Gilroy magabiztos színészvezetése pedig a legjobb formáját hozta ki belőle. Golden Globe-díjjal jutalmazták alakítását.
Gyllenhaal karakterével nem lehet szimpatizálni, akármennyire hányatott a sorsa. Valóban csak féregként tekint rá a néző, az addig szinte kivétel nélkül pozitív figurákat játszó színész elérte, hogy mindenki gyűlölje és megvesse kíméletlen riporterét.
Összeállításunkból kimaradt a Zodiákus (amelynek forgatásán David Fincher elmondása alapján szétszórt volt a színész), a Mélyütés, amelyhez brutálisan kigyúrta magát, illetőleg utóbbi filmjei közül kettő, a Bostoni erő és a Marvel-világba belépőt jelentő Pókember: Idegenben. Ám ezek nélkül (vagy ezekkel együtt) is érezhető, milyen jól és tudatosan választ magának szerepeket a színész, aki
