Az interneten ismerkedtem meg egy nálam három évvel idősebb nővel, hónapokkal később találkoztunk először. Izgultam, mint a franc, hívtam, hogy hol találkozzunk, erre megadott nekem egy utcasarki címet. Már 10 perce ott álldogáltam, amikor egyszer csak megjelent. A randi további része kellemesen telt, kivéve, hogy elfelejtette velem közölni, hogy van egy volt férje és egy gyereke. Nem is zavart volna, ha nem kezdi el emlegetni a volt anyósát. Mindezek után még többször találkoztunk, majd pár héttel később újra elhívtam, amikor már variált a találkozóval. Visszautasított azzal, hogy beteg valamelyik rokona. Elhívtam magamhoz disznóvágásra, arra se jött el, ekkor az volt a kifogás, hogy bejelentkezett a volt férje, ezért nem tud jönni. Egy hónappal később eldöntöttük, hogy veszünk a lakására egy franciaágyat kettőnknek, össze is szerelték, ott aludtam párszor, majd két és fél hét múlva kidobott, mert megjelent a volt férje. Elkeseredtem, éreztem, hogy valami nem kerek. Telefonon beszéltünk, és úgy beszélt velem mint egy kutyával, másfél hónap szünetet kért tőlem a kapcsolatunkra. A Facebookon felvázoltam neki, hogy fejezzük be az egészet, mert ennek semmi értelme. Felhívott, hogy komolyan gondoltam-e, mire megkérdeztem tőle, hogy ő komolyan gondolta-e a szünetet. Most lesz egy teljes hónapja, hogy vége, de még mindig fáj az egész, és azt a 10 000 Ft-ot, amit kölcsönkapott tőlem, se látom viszont többet. Szóval így jártam.
Az olvasói levelet Imrétől kaptuk, akinek szintén álnevet adtunk, mint mindenkinek. Sokan írnak nekünk úgy, hogy ne jelenjen meg a levél, és csak segítséget kérnek, erre sajnos nincs lehetőség, az Így jártam blog lényege, hogy az olvasói levelekre válaszolunk, minden más esetben érdemes szakemberekhez fordulni és konzultációt kérni.
Mit lehet tenni?
A válás és a válás utáni életrendezés bonyolult érzelmekkel telik, a két ember hullámvasúton ül mondhatni, és ha van új kapcsolat, akkor óhatatlanul rányomja a hangulatot mindaz, ami a háttérben zajlik. Ezzel szinte minden válófélben lévő, vagy elvált ember így van, ez a normális valahol, hiszen emberek vagyunk, érző lények, és új társra, szerelemre is vágyunk. Csakhogy több lovat egy fenékkel nem lehet megülni, ebből pontosan az lesz, amit az olvasói levélben is láthatunk: valaki sérül, és most olvasónk az, aki padlót fogott.
Amikor egy kapcsolat elkezdődik, mindannyian azt nézzük, hogy mennyire illünk össze: mennyire tudunk beszélgetni, egy hullámhosszon vagyunk-e, hogyan vélekedünk a vallásról, a humorról, a politikáról, és azt is nézzük, hogy a saját elvárásainkat, igényeinket mennyire elégíti ki a kapcsolat, a másik ember. Ebbe beletartozik a biztonsági igényünk, azaz a szolidaritási igény, ide tartozik az elismerés és megbecsülés igénye, a szexuális része, azaz az örömszerzés és gyengédség, ennek kölcsönössége, továbbá az önkifejezési igényünk. Ebből is látható, hogy mennyire nehéz jó társat találni, és mire valaki odajut, hogy megtalálta, már sok-sok olyan kapcsolaton lehet túl, mint olvasónk.
A rengeteg felsorolt tény mellé ugyanis az is hozzátartozik, hogy mi mindent tapasztaltunk a gyerekkori családunkon keresztül, hogy mit tapasztaltunk az előző kapcsolatainkban. Például szívesen látjuk viszont a felnőttkori kapcsolatainkban az édesanya vidámságát, elnéző természetét, a volt feleség vagy volt társ humorát. A harmónia csak akkor lehet teljes, ha mindkét fél kielégítheti szükségleteit – bár az se jó, ha minden szükségletünket a másiktól, a kapcsolattól várjuk el. Ez háromféleképpen zajlik jelenleg:
- mindkét fél megtalálja a kapcsolatban minden igényüket,
- az egyik megtalál mindent, a másik semmit,
- mindketten csak részben találják meg.
Sok-sok mindennek kell tehát összeállnia ahhoz, hogy azt mondjuk bevált, vagy nem vált be egy kapcsolat, és érdemes szakítás előtt és közben átgondolni, valójában mennyire voltunk elégedettek, mennyire vált be a kapcsolat, és mi is az, amit irreálisan vártunk el egymástól. Ugyanis minél kevesebb elvárásunk van és minél rugalmasabbak vagyunk annál biztosabb, hogy a kapcsolat be fog válni. Olvasónk esetében a kölcsönösség nem igazán volt jelent, sőt, a levélből inkább az rajzolódik ki, hogy bár már az elején történtek furcsaságok, olvasónk kitartott, és hitt benne, hogy lesz még jobb is. Minden ember így van ezzel, hiszen az érzelmek elragadnak. A szakítás mindig fáj, viszont a szívnek megvan az a csodálatos képessége, hogy képes újra szeretni. A sok-sok negatív élettapasztalat is valahol hozzásegít a fejlődésünkhöz, a párkapcsolati érettséghez, a kölcsönös szerelemre való képességhez.
A sorozatunk többi cikkét ide kattintva olvashatod el.
Kiemelt kép: Besenyei Violetta
