Harminckét éves vagyok, négy éve élek házasságban, született egy gyerekünk. Sajnos anyagi okok miatt a férjem anyjánál élünk egy családi házban, ami eleinte jó döntésnek tűnt, de jelenleg maga a pokol, amit megélek. Az anyósom mindenbe beleszól, mintha uszítaná ellenem a férjem, és annyira erős közöttük a kötelék, hogy mindent úgy csinál, ahogy az anyja javasolja. Minden reggel puszit kap az anyjától, mintha még tíz éves lenne, és ő az első, akihez beköszön, ha hazajön a munkából. Mindene az édesanyja, aki egyedül nevelte őt, de én mintha csak a kelléke lennék az életének, nem pedig a társa. Az anyjával beszél meg mindent, a munkahelyi gondjait például, a kettőnk közötti konfliktusokat, az anyjának rengeteg pénzt ad havonta, támogatja, segíti mindenben, de nekem könyörögnöm kell egy nagyobb bevásárlásért. Néha annyira elegem van, hogy legszívesebben elmennék, de kicsi gyerekkel, munka nélkül nem tudok lépni, a szüleim már nem élnek sajnos. Mit tegyek, hogy könnyebbek legyenek a napjaim?
Az olvasói levelet Ágitól kaptuk, akinek természetesen nem ez a neve, de az ő névtelenségét is garantáljuk. Mondhatni klasszikus problémakört ír le a levélben, tipikusan ilyen az a férfi, aki még nem vált le teljesen az anyjáról felnőttkorára sem.
Mit lehet tenni?
A család nem mindenkinek könnyíti meg az életét, és az anyóssal, apóssal, több generációval való együttélésnek komoly következményei lehetnek a párkapcsolatra, házasságra. Ahol többen élnek együtt, akár anyagi megfontolásból, akár más ok miatt, elkerülhetetlen a súrlódás. Ha pedig egyedülálló anyuka és az egyetlen fia élnek egy háztartásban, nagy eséllyel kiszorul a feleség a családi körből. Az édesanyáról való leválásnak meg kell történnie, akkor is, ha egy háztartásban élnek. A férjnek pedig felnőttkorban a saját maga alapította családja felé kellene lojálisnak lennie. Ezt a zökkenőmentes pszichoszexuális fejlődés felnőttkorban garantálja.
Elképzelhető, hogy olvasónk férje még mindig nem vált le teljesen az édesanyjáról, és a tisztelet, szeretet már-már túlzóan gondoskodó formában nyilvánul meg. Sok esetben az anyák finoman szólva érzelmi zsarolással tartják maguk mellett a felnőtt gyerekeiket, ezzel is garantálva, hogy ne maradjanak egyedül, hogy fontosak legyenek valakinek. Ez a fajta beleavatkozás a házasságba nem vezet jóra, gyakran kereszttűzbe kerül a férj az édesanyja és a felesége között, és ha nem a saját családjához lojális, akkor a házassága rámehet erre. A megoldás az, hogy rendbe kellene tenni a házasságot, és újra elkezdeni együtt felépíteni azt, amit egyszer már elkezdtek. Amennyiben csak anyagi okok miatt élnek egy fedél alatt, célszerű lenne ezen változtatni, ahogy mód van rá.
Érdemes olyan dolgokkal tölteni az időt (közös fürdés, masszázs), amit a férj értelemszerűen nem él meg az anyjával. A súrlódásokat sajnos be kell nyelni, és amíg ott élnek, addig kénytelen tűrni az anyós beleszólását mindenbe – de nem a végtelenségig. Ha még nem tette, akkor álljon ki magáért és a közös gyerekért. Amennyiben olyan a viszony, igyekezzen közelebb kerülni az anyóshoz: beszélgessen sokat az édesanyával arról, milyen gyerek volt a férje, nézegessenek együtt családi albumokat, lehet, hogy csak a figyelem és a gondoskodás hiányzik az életéből.
Az anyós-meny viszony ritkán működik tökéletesen, és igen szerencsés az az ember, akit tárt karokkal várnak egy családba, pláne oda, ahol egyedülálló anya és egyke fiú van. Ezek olyan csomagok, amiket a házassággal együtt elfogadunk, felvállalunk, annak minden rossz és jó tulajdonsága ellenére. Ha a viszony már igencsak elmérgesedik, akkor barátokkal, rokonokkal is találkozzanak minél többet, szervezzenek kerti mulatságot, üljenek össze minél többen, hogy olvasónk se érezze magát egyedül a saját családjában. Ha már teljesen elhidegültek egymástól és a férj nem hajlandó közeledni sem, akkor a párterápia segíthet rendezni a házasságot.
A sorozatunk többi cikkét ide kattintva olvashatod el.
Kiemelt kép: Besenyei Violetta
