Ma mindennapos ételnek számító gyümölcseink, zöldségeink és magjaink jó része, így a napraforgó, a mogyoró, a paradicsom, a csili, az eper, vagy épp az ananász is mind az Újvilágból hazatérő európai felfedezőknek köszönhetően terjedtek el a kontinensen, és váltak a modern világ egészséges étrendjének alapköveivé.
Az ananásszal először Kolombusz találkozott 1493-ban, és adta neki a piña de Indes (Indiánok fenyője) nevet, néhány évtizeddel később pedig a Fülöp-szigeteken, Hawaii-on, valamint Indiában is megnyíltak az első, portugálok, illetve spanyolok által vezetett ananászültetvények, de a XVII. század derekától kezdve több európai országban – így a Magyar Királyságban, az Esterházyak kismartoni kastélya körül a XIX. század során emelt üvegházakban – is sikerült őket életre lehelni.
Az apró ültetvények azonban igen kevés gyümölcsöt hoztak, így ritkán bukkantak fel, áruk iszonyú magas volt. Annyira, hogy II. Károly angol király az 1670-es évek végén egyenesen felkérte egy udvari festőjét, hogy olyan képet fessen róla, melyen kertésze átadja neki a legelső, brit földben fejlődött ananászt.
Az uralkodók természetesen már akkor is elfogyasztották a friss gyümölcsöt (a paradicsommal ellentétben, amitől viszont évszázadokon át rettegtek a tömegek), a példányokat iszonyú magas összegért (az éppen csak megszületett Egyesült Államokban, a XVIII. század végén mai árfolyamon akár 2,3 millió forintot fizettek egyeten darabért) megvásárló felső tízezer tagjai viszont inkább az általuk rendezett partik fő attrakcióivá tették azokat, az első rohadásfoltok megjelenéséig pedig igyekezték azt minél több embernek megmutatni, ezzel is bizonyítva óriási vagyonukat és trendérzékenységüket. Az ananászok azonban ebben az esetben sem kerülték el végzetüket, így ugyanarra a sorsra jutottak, mint a királyok kezébe jutott darabok: megették őket.
Az ananász volt tehát a kor sok száz lóerős sportautója, így mindenki vágyott erre. Az ananászkereskedők persze érezték ezt a piaci igényt, így a gyümölcsök végleges eladása előtt némi pénzért cserébe kölcsönadták azokat a kevésbé tehetőseknek.
Elérhetetlensége és státuszszimbólum-helyzete a későbbi évtizedekben sem tört meg, sőt, olyan mértékű kultusz alakult ki körülötte, hogy képe tapétákra, ágyneműhuzatokra, ágyvégekre és szalvétákra került, de az 1760-as években megindult az alakját utánzó teáskannák és más porcelántermékek térhódítása is – nem beszélve a legbizarrabb példáról, a skóciai Dunmore negyedik earl-jének, John Murray-nek megvalósult álmáról, a kastélyparkjának gyümölcsöt érlelő melegháza fölé épített, tizennégy méter magasra törő Dunmore Pineapple-ről (1776):
A századforduló sok más téren, így az egzotikus gyümölcsök terén is óriási változásokat hozott: James Dole Hawaii-on beindította óriási ültetvényét, kisvátatva pedig az ő cége bocsátotta a piacra a világ teljes ananásztermelésének 75 százalékát, ára pedig a tömegtermelés miatt óriásit csökkent, így vált az mára a világ jó részén bárki által megvásárolható gyümölccsé.
