Az elefántcickányok se nem cickányok, se nem elefántok. Azonban, bár kinézetük alapján az ellenkezőjére tippelnénk, az utóbbiakhoz állnak közelebb, vagyis az elefántok távoli rokonait tisztelhetjük benne. Ugyanabba az ősi afrikai emlősöket magába foglaló, Afrotheria elnevezésű öregrendbe tartoznak az elefántok, a szirtiborzok, a tengeri tehenek, a földimalacok és az elefántcickányok. Az elefántcickányok megjelenése még érdekesebb a rokoni kapcsolatainál, úgy néznek ki, mint egy tömött bundájú pingpong labda, gyufaszál lábakon és egy kis, mozgékony ormánnyal kiegészítve. Emellett rendkívül gyors mozgásúak, szemmel szinte követhetetlen, ahogy rohannak. Szerencsére időnként felülnek egy-egy kiemelkedő fa- vagy kődarabra pihenni, ekkor jól meg lehet őket figyelni. A kicsik viszonylag fejletten születnek és gyorsan nőnek, elég hamar elkezdik azt enni, mint a szüleik: főleg rovarokat és gyümölcsöket.
A fakó lóantilop a második legnagyobb termetű antilopfaj a jávorantilop után, testtömege 220-300 kilogramm, testhossza 2-2,5 méter, marmagassága pedig 140-160 centi. Híres arról, hogy szemben a többi antiloppal az akár egyméteresre is megnövő szarvát nemcsak az egymás elleni viaskodásokra használja, hanem keményen szembeszáll a ragadozókkal. Az egyik legvehemensebb természetű antilop, a kifejlett egyedek még a nagyragadozóknak, oroszlánoknak és hiénáknak is nekitámadnak. Így elsősorban csak a fiatal és idős példányok esnek a ragadozók áldozatául. Az ember a modern lőfegyvereivel azonban sokkal nagyobb veszélyt jelent a lóantilopokra. Bár a fakó lóantilopok még nem számítanak veszélyeztetetteknek, a túlzott mértékű vadászat és az élőhely pusztulása következtében az elmúlt időszakban drasztikusan csökkent létszámuk.
A fakó lóantilopok Afrika fás szavannáin 6-12 fős csapatokban élnek, melyeket egy-egy kifejlett hím vezet. A fiatal hímek hároméves koruk táján elhagyják a szülőcsoportjukat, és agglegény csapatokba állnak össze. Nappal aktívak, de a melegebb időszakot az árnyékban töltik, fűvel és levelekkel táplálkoznak, naponta akár 200-400 hektárt is bejárnak, de a vízlelőhelyektől néhány kilométernél messzebb sosem távolodnak el.
A két szegedi borjú február végén és március elején látta meg a napvilágot, az idősebb hím, a fiatalabb pedig nőstény. Az anyák az első pár hetet egyedül töltötték a borjaikkal a kifutó melletti épületben, de most már újra együtt van az egész család.
Szegeden a nemzetközi fajmegmentési program keretében 2009 óta nevelnek lóantilopokat, először csak bikákat, majd 2011-ben egy portugál állatkertből érkezett két tehén is.
