Ha visszamennénk 25 évet az időben, és valakit az utcán látnánk aludni, azt valószínűleg a rendőr úgy kezelné, mint egy bűnözőt, és elvinné. A hajléktalanság, mint olyan nem létezett. Vagy mégis, csak nem volt szem előtt?
A korosabbak még ismerhetik azt a kifejezést, hogy “közveszélyes munkakerülés”, ami bűncselekménynek számított a pártállami rendszerben és általában elzárással büntették. A hajléktalanság ebbe a kategóriába tartozott, a visszaesőkre pedig akár szabadságvesztést, javító-nevelő munkát is kiszabhattak. A rendszerváltás idején csövesként emlegették a fedél nélkülieket. Szakadt ruhájukat, visszataszító szagukat, részeg tekintetüket megvetés kísérte. Sokan voltak viszont, akik próbáltak rajtuk segíteni, köztük Nagy Bandó András. Pedig a humorista eredetileg csak egy humoreszket akart írni.
“Arra gondoltam, mi lenne, ha a hajléktalanok is csinálnának egy pártot, és amit kapnak támogatást, azt nem a választásokhoz használnák föl, hanem építenének egy irodaházat a pártnak. Mindegyik iroda egy lakássá változna” – meséli Nagy Bandó.
Fotó: MTI
Nagy Bandó András a XXI. század következő adásában azt is elmeséli: a Déli pályaudvaron próbált lelket önteni a hajléktalanokba, csaknem ezerötszázan gyűltek össze a felhívására. Az otthontalanok pártjából ugyan nem lett semmi, de a humorista megmutatja akkori noteszét, amelyből kiolvasható, egyszerre mennyien akartak segíteni: a BKV buszokat adott, amelyek a Csillebérci úttörőtáborba vitték a fedél nélkülieket. Ott húst, kenyeret, ruhát kaptak, és tisztálkodni tudtak.
“Sőt, a fodrászszövetkezetet is – vagy már nem is tudom, hogy akkor minek nevezték – felhívtam. Hoztak vagy tíz fodrászt, és lenyírták a hajléktalanokat. Az idős embereket öregek otthonába vitték. És még sok minden mást intéztünk, apró történetek ezreit tudnám sorolni” – mondja a nemrég eltitkolt kislányáról valló humorista, akit világéletben a hétköznapi emberek problémája, sorsa érdekelt.
Aztán megjelent a piacgazdaság: az állami nagy cégek bezártak, s ezzel együtt becsukódtak mögöttük a munkásszállók kapui is, mely épület addig egyfajta “rejtekhelyként” szolgált. Sokan lettek munkanélküliek, a már amúgy is mélyszegénységben élők tovább zuhantak, mások magánéleti válság miatt kerültek utcára. A rendszerváltás után aztán lassan megszokottá vált a kolduló, az utcán alvó-élő hajléktalanok látványa. A járókelők jó része már csak a legtragikusabb esetekre figyel fel: közterületeken hűltek ki, fagytak halálra – évente csaknem százan. Alkohol, leépülés, züllés, sorsok. És egyre több a női hajléktalan.
De vajon hogyan lehet kitörni ebből az állapotból? Kik és milyen módon próbálnak ma segíteni ezeknek az embereknek? A XXI. század kedd esti adásából kiderül.
