Hosszú ideje követeli már a szakma és a publikum, hogy a két zsenikölyök végre közösen, egy színpadon csillogtassa meg tudását. Sokévnyi várakozás után megszületett a pezsdítő örömzenélés, amelyet először Győrben mutattak be a művészek. Hallgattunk, ámultunk, majd interjúztunk.
Mikor kezdődött a szakmai munka Félixszel?
Varnus Xavér: Valójában mi egymással zeneileg már 20 éve kokettálunk. Nemrégiben emlegettük egymás között, hogy korábban már majdnem eljött Félix egy koncertemre, amikor utóbb kiderült, hogy rossz napra időzített. Ez valamikor a ’90-es évek legelején volt, úgyhogy nagyon régóta próbálunk már egy közös koncertet összehozni. Évekkel ezelőtt egy próbán már átestünk, csak akkor olyan rosszindulatú zenekar vett körül bennünket, hogy a mérgezett vízben nem tudtunk dolgozni. Furcsa, hogy először a Művészetek Palotájába szervezett fellépés volt tervben és később jött a győri szereplés ötlete, de végül a kistestvér megelőzte a nagytestvért, így a premiert a Richter Teremben ünnepelhettük.
Miért tartotta fontosnak, hogy egyszer közösen álljanak a színpadra?
V.X.: Azért, mert nagyon hasonló zenei gondolkodásúak vagyunk. Annak idején Faludy György mondott egy gondolatot velem kapcsolatban, miszerint: „hasonló lelkek vagyunk, ugyan az szerint a szabály szerint kerülünk majd mind a ketten a mennybe vagy a pokolba”, és ez annyira szép volt, hogy én ezt továbbvittem a Félixszel való kapcsolatomba.
Gyorsan egymásra hangolódtak a művésszel, vagy akadtak azért súrlódások?
V.X.: Valahogy én azt hiszem, hogy ha igazán nagy tudású orvosok, akik életükben még nem operáltak együtt, és egyszer csak találkoznak mondjuk egy svéd műtőben, mert meg kell valakinek menteni az életét, akkor pillanatok alatt együtt fognak tudni dolgozni, mert a gondolat és a logika ami alapján egy operációt felépítenek, az ugyanaz a szint, csak maximum különféle nyelveken. Tulajdonképpen azt tudjuk rég egymásról, hogy nagyon hasonlóképpen gondolkozunk, és mindketten tisztában vagyunk a másiknak a tehetségével, így aztán olyan műtőbe léptünk be, amibe ugyan még soha nem operáltunk, de az a beteg, aki hozzánk kerül, az csak túlélésre lehet ítélve.
Más szempontból is formabontó ez a formáció…
V.X.: Talán azért, mert most mind a ketten egy kicsit váltunk. Én is éveken keresztül a legnagyobb székesegyházakban és koncerttermekben játszottam, és valahogy most a zenélésnek egy olyan korszakába léptem, amikor szeretem azt a fajta klubhangulatot, amit ezeknek a fellépéseknek az intimitása ad. Bűnös módon vonzódom az öreg, zseniális, angol alkoholistákhoz. Mondjuk egy Joe Cocker-hez. Vállalhatatlan az-az életmód, amit egy életen keresztül folytatott, valószínűleg a világ minden táján van egy gyereke, akiknek a feléről nem is tud, de amikor kimegy a rekedtes hangjával a színpadra, akkor van valami olyan közösségi erőtér és atmoszféra, ami teljesen pótolhatatlan. Ezt a hangulatot pedig nagyon irigylem.