Foci

Liverpoolban mindennél többet ér a BL-döntő

Miért éppen Liverpool?

Gyermekkoromban szerettem bele a labdarúgásba. A bátyámmal ugyanazért a magyar csapatért rajongtunk, de míg ő kijárt a mérkőzésekre, én nem akaszkodhattam a nyakára, otthon néztem a focimeccseket. Rengeteget. Nem csak magyar meccseket. Korán világossá vált, hogy az angol bajnokság megalkuvás nélküli játéka áll a szívemhez legközelebb, ebből is a Liverpool focija tetszett meg a legjobban Dietmar Hamann-nal, Danny Murphy-vel és persze az akkor csúcsformában futballozó Michael Owennel.

Korábbi mezek és pulóverek minden méretben a Liverpool botljában

A szimpátiából rajongás lett, kikerültek a csapatfotók és egyéb poszterek a szobám falára és bár 2005-re régóta a csapat szurkolójának gondoltam magam, az isztambuli csoda végleg megpecsételte a sorsomat.

Az álmommá vált a Liverpool, az Anfield Road, hogy együtt énekeljem 53 ezer szurkolótársammal a You’ll never walk alone-t. Végül 2017 szeptemberében kimondtam: ez a túra nem várhat tovább, komoly szervezést követően jegyet szereztünk a 2018. áprilisi Stoke City elleni hazai derbire.

A város

Pontosan tudom, mit jelent a csapat szurkolójának lenni – örömét és a bánatát egyaránt –, de Liverpool városáról csak néhány dolog jutott eszembe:

  • innen indult a Beatles,
  • közel van egymáshoz az Anfield Road és a Goodison Park (az Everton otthona),
  • az úgynevezett scouser akcentus közel áll az érthetetlenhez.
Carlsberg és Guiness

Ha szóba hoztam a várost, mindenki legyintve azt mondta; „csak egy ronda gyárváros, nem érdemes odamenni”. Pedig dehogynem. Hamisítatlan brit település, vöröstéglás sorházakkal, klasszikus angol taxikkal és persze rengeteg pubbal, ahol kicsit több mint két fontért csapolják a Guinesst és a Carlsberget és ahol kiderült, a scousereket tényleg nehéz megérteni elsőre. Az emberek azonban az itthon megszokotthoz képest egészen más habitussal és hozzáállással rendelkeznek.

Az angol néplélek

Nem titok, hogy Angliában a futball több, mint hobbi. A labdarúgás vallás. A Liverpool-szurkolóknál azonban ennél is többről van szó, a csapat tölti ki a rajongók minden idejét és gondolatát.

Ha nem meccsen ülnek, akkor a kocsmában beszélgetnek arról, mi történt az előző és mi lesz a következő összecsapáson.

Egyik este olyan pubba tévedtem be, ahol zömmel idősek iddogáltak. Mellettem három férfi, előttük egy-egy korsó sör. Percekig néma csendben ültek. Aztán az egyikük megtörte a hallgatást:

Azért Szalah-nak illett volna belőnie azt a helyzetet!

Erre mind bólogatni kezdtek, ittak egy kortyot, majd újra percekre elnémultak. Nekik ennyi is elég. Később szó esett még Zeljko Buvacról és Steven Gerrard távozásáról is, de egyszer sem hallottam, hogy másról ejtettek volna szót, mint a Liverpool csapatáról.

Ha pedig azt hinné valaki, ez csak a nyugdíjasokra igaz, téved. Már a hazaútra keresgéltem ajándékot, amikor szóba elegyedtem az egyik eladónővel. „A főnökömnek világosan megmondtam, hogy nem megyek be dolgozni azokon a napokon, amikor az LFC-nek Bajnokok Ligája-mérkőzése van” – mesélte. Sőt, az aktuális liverpooli fociláz arra is rávette, rábeszélje édesapját, hogy 1975 után újra menjen ki vele az aktuális bajnokira. Az más kérdés, hogy pont egy pocsék mérkőzést fogtak ki, amely után annyit mondott a drága papa: „Utoljára hagytam, hogy rávegyél.”

Liverpool FC – Stoke City

A nagy meccs

Hogy mégis miért éppen a Stoke City elleni találkozóra esett a választás?

  1. A nyirkos hideget nem szeretem, ezért a tavasz vége megfelelőbb opciónak tűnt.
  2. Emellett a jegyvásárlásnál az sem utolsó szempont, hogy legyen jegy, vagyis kiesett például az Everton elleni városi derbi is.
  3. Géza barátommal együtt utaztunk, aki egyrészt szintén Liverpool-szurkoló, másrészt miközben a FIFA-ban a Stoke-kal játszottunk, azon röhögtünk, hogy egy remek játékosokból álló kerettel is csak aprítani képesek a Premier League-ben. Miután megbeszéltük, hogy kimegyünk az Anfield Roadra, ez tűnt az elérhető opciók közt a legviccesebb lehetőségnek.

A bejutás a stadionba pofonegyszerű: elő kell fizetni egy szurkolói klubtagságra, a Liverpool FC pedig kiküldi az ehhez tartozó kártyát. Amikor közeleg a mérkőzés időpontja, előbb a bérletesek választhatnak helyet, majd a legmagasabb fokozatot kifizető klubtagok és így tovább. Mindenki kap róla értesítést, hogy melyik napon veheti majd meg a maradék jegyek egyikét – ha elég gyors.

Folyamatosan résen, még inkább gépnél kell lenni.

Nekünk sikerült. A két kapu mögé kaptunk jegyet, így aztán Géza ment a legendás Kophoz – mivel ő volt online a jegyértékesítéskor, ez így volt sportszerű – én pedig a túloldali kapu mögé. A klubkártya egyébként egyben a jegy is, csak a megfelelő kapuhoz kellett sorba állni, a kártyát leolvasta a rendszer, a forgóajtó után pedig szinte rögtön a lelátóra kerülsz.

Gyerekkorom óta erre a pillanatra vártam, meg arra, ami eztán nemsokára elérkezett: ott álltam a feltartott sálak között, miközben vagy 50 ezren énekeltük a klub himnuszát, a You’ll never walk alone-t. Pont olyan volt, mint ahogyan elképzeltem korábban: hátborzongató, magával ragadó.

Maga a mérkőzés nem érdemel sok szót, egyetlen érvénytelen gól született, ezt szerencsére előttem néhány méterre lőtte Danny Ings. A harmadik perc volt a legizgalmasabb, Mohamed Szalah gyakorlatilag felém vezette a labdát, majd a szezon során először elhibázta a százszázalékos ziccert, a nézőtéren pedig mindenki csalódottan huppant vissza a helyére.

Otthon botlott a BL-elődöntős Liverpool a Premier League-ben
Nem tudta feltörni a Stoke City védelmét Jürgen Klopp csapata.

A szurkolás olyan, mint itthon és mégis teljesen más. Ha picit is támadásba lendült a csapat, az egész lelátó egy emberként kezdett el emelkedni a székéből. Mindenki együtt él a játékkal, folyamatosan kommentálja az eseményeket. Ellenben amíg a hazai bajnokikon a szurkoló a hibákat keresi, emeli ki és gyakran ócsárolja a saját játékosait, addig Liverpoolban pozitívan áll a csapathoz mindenki. Ez a legnagyobb különbség.

Persze elröppen egy-két “fucking”-os és “bloody”-s mondat, de alapvetően valamennyi becsúszást, cselt és lövést megtapsolnak. Alberto Moreno a második félidőben a világból is kilőtte a labdát, de megtapsolták, mert próbálkozott, értékelték, hogy az akarat benne volt.

Az ellenféltől még Peter Crouch is vastapsot kapott, amikor lecserélték. Az angol csatár 2005 és 2008 között játszott a Vörösöknél, de nem váltotta meg a világot. Ennek ellenére az Anfield közönsége nem felejt. Ezt a Crouch helyére érkező ex-Manchester Unitedes Darren Fletcher is alátámaszthatja, akit úgy kifütyültek, mintha három hazai labdarúgó is miatta sérült volna meg.

A meccs végén a Stoke City úgy ünnepelte a gól nélküli döntetlent, mintha bajnokságot nyert volna, Jack Butland a kesztyűjét is az egyik szurkolónak adta. Már áramlottak haza a stadionból az emberek, amikor egy kopasz Stoke-szurkoló a mellettünk elrobogó autóból derékig kihajolva ordított a mámortól. A válasz sem maradt el a tömegből:

You’re going to get relegated you bloody idiot!

Egy fordulóval később az is kiderült: a Pool-szurkolónak igaza lett, a Stoke valóban búcsúzott az élvonaltól.

A Bajnokok Ligája a minden

Akárhol jártunk Liverpoolban, a tévékben mindenütt valamilyen sportcsatorna ment. Főként foci, de akadt krikett, sznúker és sok más egyéb közvetítés is, amelyeket rendszerint hosszú elemzés és sporthíradás is követett. A szombati meccs után vasárnap már kedélyesen mutatta a stadiontúra idegenvezetője a kispadnál:

Itt ül Jürgen Klopp, ott mögötte pedig az ész.

Még a klub alkalmazottai is csak így emlegették Buvacot. Aztán vasárnap este előbb Gerrardról röppent föl a pletyka, hogy elhagyja a klubot, majd hétfő reggelre az ész is eltűnt. Mindenhol ezek a hírek jelentették a fő témát. A szurkolóknak fájt a másodedző döntése, mégsem azt mondták; „ez a bosnyák disznó cserbenhagyta a csapatot”.

Buvac bejelentése után mindenkit csak az érdekelt, hogy a játékosok és a klub rendben legyen. „Csak ez nehogy a BL-döntőbe kerüljön” – mondogatták, hiszen hétfőn már javában a szerdai, AS Roma elleni mérkőzésre hangolt mindenki. Túlléptek Buvacon.

Nem az számított, hogy ő mit nem csinál, hanem az, hogy a csapat jelene és jövője stabil lábakon álljon. Ami volt, elmúlt, egy perce, vagy öt perce, vagy húsz éve, már nem számít.

Ez pedig hihetetlen élmény egy olyan klub szurkolóinál, amelynél kimondottan büszkék a történelemre. A Liverpool hivatalos boltjaiban nemcsak korábbi mezeket lehet vásárolni, hanem az 1892-es alapítás korabeli szereléstől az összes BL-győztes mezen át a jövő évi garnitúráig mindent.

A Liverpool FC 1892-es szerelése

Ez az a klub, ahol úgy szeretik Gerrardot, hogy nem baj, ha elmegy a Rangers-hez edzőnek, csak nehogy megégesse magát. Olyan ő és az LFC is, mint egy családtag: mehet, tegye, amit a szíve diktál, csak legyen boldog.

Míg én napokig őrlődöm egy-egy hibámon, vagy az előző meccsünkön rúgott óriási luftomon, addig Angliában megrázzák magukat és azt mondják, ez már a múlt, gyerünk tovább.

Pontosan ugyanez a játékosokra jellemző profi szemlélet hajtja előre a szurkolókat is. Legutóbb kikaptunk, na és? Új meccs, tiszta lap. Csak előre!

Momentán egy dologtól rettegnek, hogy belerondít a klub körüli felfordulás a játékosok koncentrációjába. Márpedig Liverpoolban most a Bajnokok Ligája döntője és annak esetleges megnyerése jelent mindent. Kis túlzással csak ez számít és semmi más. Mindenki erről beszél és minden ekörül forog.

A „nem emlékezetes meccsből” életre szóló élmény

Tény, játék szempontból nem kaptam minden idők legnagyobb futball-élményét az Anfield Roadon. Legalább egy nyavalyás gól eshetett volna, szó mi szó. A találkozó után többször is megszólítottak minket az akcentusunk hallatán, kérdezgettek, először voltunk-e Liverpool-meccsen? Miután hevesen bólogattunk több helyen is elnéző mosollyal fogadták válaszunkat.

Valahol azt olvastam pár nappal a bajnokit követően, hogy a Stoke elleni „nem volt emlékezetes mérkőzés”. Másnak talán nem, de én eljutottam oda, ahová mindig is szerettem volna. Beteljesült az álmom. Ott voltam, átéltem, láttam és sosem felejtem el ezt a néhány napot.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik