Belehal a futball a videobíróba, de nincs más útja, mint a videobíró bevezetése

A futball az a játék, amelyet már nem lehet videobíró nélkül játszani, és amelyet biztosan tönkretesz majd a videobíró. A technika használatának ügye azért kerül újra fókuszba, mert a héten az európai topsorozatok elődöntőiben hatalmas játékvezetői hibák követték egymást. Botrányos döntésekről cikkeztek a Real Madrid–Bayern München és a AS Roma–Liverpool Bajnokok Ligája-találkozó után éppúgy, mint a Salzburg–Marseille Európa Liga-meccset követően. Ezek az esetek önmagában is elégségesek ahhoz, hogy a szabályalkotók azonnal bevonuljanak egy szobába, majd közzétegyék állásfoglalásukat, amellyel általánossá és – bizonyos szinten – kötelezővé teszik a videobíró használatát. Csakhogy a kérdés sokkal összetettebb annál, mint amennyire elsőre kinéz, mert nehezen kibékíthető tényezőket kell figyelembe venni a döntéskor, úgyis mint hagyományt, bizniszt, szabályrendszert.

A futballban nincs videózás!

A labdarúgás szabályalkotó testülete a világ legkonzervatívabb szervezeteinek egyike. Már az összetétele is mutatja, hogy hagyománytiszteletre van kitalálva. Az angol, a skót, a walesi és az ír szövetség mellett a FIFA a tagja, azaz a világfutballt irányító szervezet a britek igenje nélkül nem tud szabályt módosítani. Ez alapvetően nem hátrány, mert a FIFA a földkerekség legkorruptabb szervezeteinek ranglistáján is előkelő helyen állhat, nem kizárható, hogy támogathatónak találna olyan módosítást, hogy Katar ellenfeleinek nyolc játékossal kelljen kiállniuk. Tehát azért is fontos a fék szerepe a rendszerben, mert a bizniszt koordináló FIFA nyilván hajlamos lenne az aktuális üzleti érdekeknek, trendeknek megfelelően alakítani a szabályokon.

Ám a futball alighanem azért is lett a legfontosabb és -népszerűbb játék, mert a „nagy dolgaiban” nem voltak komoly változások. Ez azért fontos, mert így képes volt megőrizni demokratikus, hozzáférhető képét. Hiszen

eszméje azért azt beszéli el, hogy a világ legeslegvégén és a Camp Nouban éppúgy tudjuk játszani, nem kell semmi, csak a labda, a kapu meg a vonalak.

Miközben nyilvánvalóan régen nem igaz már a tétel, mert mind tudjuk, miként különbözik minden elemében a körítés, a feltételrendszer, ahogy azt is, hogy mesék már nincsenek, a megyei bajnokságban nem vesznek észre 16 éves csodálatos tehetséget, akit aztán kiemelnek, mert a játékos-megfigyelők már az óvodákat járják minizsenikért. Ez az imázs mégis fontos, miként az ezzel összefüggő emberi kép, amely nem teszi lehetővé a videózást, hiszen benne van a hiba, azzal együtt szeretjük a játékot, hogy a Bayern kapusa végtelenül ügyetlen mozdulattal ejti ki csapatát a BL-ből, a bíró meg néha hülye.

Én a technika totális elutasításának álláspontján voltam, egyszerűen bevezethetetlennek tartottam a videóbírót a futballban, olyasminek, ami megöl mindent, amit a játékról tudni akarunk, mindent, ami szellemiségéből fakad. Csakhogy ezt az álláspontot kiviccelte az idő és a technológia. Az irtózatos ütemű fejlődés, a futball szórakoztatóipari integrációja lehetetlenné tette a videó stadionon kívül tartását. Elvégre előfordulnak olyan esetek, hogy 70 ezren vannak a stadionban, és a szabálytalanság után 10 másodperccel 69 994-en tudják mi a helyes ítélet, mert mobilon már visszanézték, miközben éppen csak a játékvezetői hatos tagjainak nincs fogalmuk arról, minek kellene következnie. Innen nincs hova hátrálni.

De miért nem látják ezek a vak bírók, amit mindenki lát?

Mielőtt a videózásra kitérnénk, fontos beszélni a játékvezetőkről.

Azok a bírók, akik a Bajnokok Ligája finisében, a világbajnokságokon vezetnek, szakmájuk legjobbjai. Elképesztően tapasztalt, felkészült szakemberek, akik az emberi teljesítőképesség határáig jutottak el.

Elviselik a felfoghatatlan nyomást a pálya közepén, miközben eurószázmilliók múlnak döntéseiken, tízezrek az arénában, százmilliók a tévé előtt gyűlölik őket, a világ legnagyobb egói közlekednek a pályán, világklasszisok, akik szeretnék őket átverni, presszionálni. Döntéseik meghatározó része helyes, a fókuszba mégis néhány – ugyanakkor életekről, sorsokról, százmilliókról – döntésük kerül.

Ezekről az emberekről tudni kell, hogy mire a csúcsmeccsekre odakerülnek, jóval túl vannak a harmincon, inkább negyvenedik születésnapjukhoz közelednek. Egyszerűen addigra lehet összegyűjteni annyi rutint, tudást, hogy képessé váljon az ember irányítani a topmérkőzéseket. Ám ebből adódik rögtön az első probléma: a világ legjobb kondícióban lévő, sokszor másfél évtizeddel fiatalabb futballistái zakatolnak mellettük olyan tempóban, ami lényegileg elképzelhetetlen a halandók és magyar NB I-es játékosok számára.

És ahogy a játékosok, úgy a játékvezetők is fáradnak. A salzburgi meccsen vitatott ítélet a 116. percben volt. A hosszabbításra a bírók fizikailag kimerülnek, amikor a játékosok is alig tudnak már járni, akkor kellene nekik tiszta fejjel dönteni, akkor a legnagyobb a teher, a nyomás. Energia, oxigén, gondolkodás és ismétlés nélkül kell határozni a végén. Kódolva van a hiba.

Gondoljunk bele, az edző cserékkel frissíti csapatát, mert fáradnak játékosai, a labdarúgók a földön maradnak görccsel, mert elkészülnek erejükkel úgy, hogy többségüknek vannak pihenős szakaszai a meccsen. Amikor a túloldalon megy a támadás, amikor a pálya másik végén a labda. A játékvezető azonban minden helyzetben dönt, minden egyes játékhelyzetben határoz, még a legtisztább bedobás is döntés. Ez óriási idegi terhelés.

És amikor azt látjuk, hogy közel van az esethez, mégsem jó döntést hoz, akkor is számolnunk kell megannyi „emberi” tényezővel: éppen belép látóterébe egy másik játékos, beszúr a combja, helyezkedési hibát követ el, ezért a szabálytalanság takarásban marad.

Mindeközben milliónyi kamera követi az eseményeket, egy-egy esetet akár hat-nyolc szögből lelassítanak, megmutatnak, elemeznek, míg végre látható pontosan, mi történt. Amikor már ekkora a tét és ilyen fejlett a technika, nincs ok várni, be kell vezetni a videobírót. Az emberi szem, a játékvezetői szakma annyira képes, amennyit látunk, elvitte a maximumig a fejlődését, a legjobb bírók különleges teljesítményt felmutató szakemberek, akiknél sokkal jobban ezt már nem lehet csinálni. Hibák ilyen tempóban viszont vannak és lesznek, ezek számának csökkentésére pedig nincs más út, mint a technika stadionba küldése.

És akkor a videó mindent megold?

Nem. Éppen ezért teljesen érthető a szabályalkotók fontolva haladása, habozása. Két nagyon fontos dolog ugyanis van:

1. a futball szabályai nem objektívek.
2. A labdarúgásba nincs beépítve a játékmegszakítás, nem áll az óra.

A videobíró alkalmazása még az amerikaifutballban is okoz vitákat, vannak rossz visszanézős döntések, pedig általában objektív helyzeteket kell eldönteni: leért-e lába, hol volt a labda. A futballban azonban még „puhábbak” a szabályok. Egy kezezés megítélése pedig a világ legjobb bírói között is vitát okoz: simán elképzelhető olyan eset, hogy egy kezezésről a világ tíz legjobb bírója közül öt azt gondolja, büntetni kell, másik öt pedig azt, hogy vétlen, engedni kell tovább.

Éppen ezért a futballban a videó üzembiztosan a vonalas helyzetekben tud segíteni, ahogyan segít is: például áthaladt-e a labda teljes terjedelmével a kapuvonalon, gólt kell-e ítélni. Utána már csak dilemmák következnek. Vegyük a lest, amely elvileg kulcskérdés és amelyben a kamera rengeteget tudna segíteni. Csakhogy a les is sokkal bonyolultabb, mint elsőre tűnik. Merthogy ha van is okos készülék, amelyik real-time eldönti, leshelyzetben van-e a játékos, arra képtelen, hogy alkalmazza a szabályt. Például, mert a lest, akkor kell büntetni, ha aktívvá válik. Azaz azt is szűrni kellene, hogy a labdát kapó játékos éppen hol állt, hogy egyelőre azzal ne zavarjuk össze a technológiát, hogy azzal is aktiválódhat a les, ha például egy játékos nem ér labdába, csak zavarja a kapust. Mivel az esettel egy időben nem tud dönteni a kamera, így minden gyanús esetben tovább kellene engedni a játékot, hogy aztán a támadás végén majd nézelődjenek, ami egészen abszurd helyzeteket eredményezhet.

Akkor mi a megoldás?

A videobíró bevezetése. Mert minden dilemmájával együtt csökkenti a kockázatot, alkalmas arra, hogy rossz döntésekből jó döntések legyenek. Egy ilyen iparágban, amely ennyi pénzt mozgat, nem indokolható, hogy tudottan és láthatóan rossz ítéletek döntsenek. Ilyen nyomásnál, és akkor, amikor a szakmai stábok, a játékosok, a nézők technika arzenálja végtelen,

a játékvezetőket nem lehet tovább kiszolgáltatni annak, hogy vigyék el a balhét. Annál többet erről nem lehet tudni, amit erről a szakmáról tudnak, ha a közegnek, az iparágnak és a fogyasztóknak ez kevés, akkor csak a technika jelent megoldást, ezért nincs más út a futballnak, mint a videobíró bevezetése. És ez öli majd meg a futballt.

Ennek a játéknak a varázsa, a romantikája a lüktetése, a folyamatossága, az érzelmek lehetetlen szélsőségessége hozza a szenvedélyt, ami miatt egy világ a rabja. Ezt nyírja ki a videózás, amely egészen abszurd helyzeteket teremt majd visszavont gólörömöktől a visszaállított helyzeteken át addig, hogy mivel minden helyzetet nem lehet végignézni, a sok videózás közben végül mégis rossz ítélet dönt majd.

Tehát létrejön majd a szórakoztatóiparban egy játék, amelyben több objektíven helyes játékvezetői ítélet születik. Amelyben szubjektíven kevesebb öröm, szenvedély lesz.

Ez az ár, amelyet a futball kifizet azért, hogy ekkora üzlet lett. Ez az, amit a szurkolók kifizetnek az igazságért. Aztán majd a végén eldől, ez lesz-e az igazság.

Kiemelt képünkön: Marco Fritz bíró Bundesliga FC Augsburg Borussia Dortmund meccsén Fotó: Christof Stache /AFP