Savarsh Vlagyimirovics Karapetyjan 1953. május 19-én született a Szovjetunióban, azon belül is Örményország harmadik legnagyobb városában, Kirovakanban (ma Vanadzor). Családja 1964-ben költözött Jerevánba, ahol a fiatalember a nyolc osztály elvégzése után autószerelő szakközépiskolába járt.
A családja és barátai tanácsára már fiatalon elkezdett úszni, később aztán egy speciálisabb válfajra, az uszonyos és búvárúszásra váltott. Már fiatalon sportági legendává vált, és félelmetes eredménylajstrommal rendelkezett: mire 24 évesen visszavonult, már 7 szovjet bajnokságot, 13 Európa-bajnokságot és 17 világbajnoki címet nyert, és számos világcsúcsot is felállított.
🇦🇲 In 1976, Armenian swimmer Shavarsh Karapetyan saved 20 people from a sunken trolleybus. The rescue left him seriously injured and ended his sporting career. pic.twitter.com/taBmItfiI0
— WANA Visuals (@wana_visualss) August 26, 2026
Mintha bomba robbant volna
Hogy pontosan mi okozta a balesetet azon a hideg reggelen, azóta sem tudni. Egyesek szerint az egyik utas egy heves szóváltás után megtámadta a sofőrt, aminek következtében az elvesztette uralmát a jármű felett. Mások szerint a sofőr szívrohamot kapott.
Ami biztos, hogy a tömött jármű, 92 utasával, a Jereváni-tó gátján haladt át, amikor hirtelen letért az útról, és a mesterséges víztározóba zuhant.
A baleset zaja felkeltette a közelben edző sportolók, köztük a 23 éves Savarsh Karapetyjan és öccse, a szintén búvárúszó Kamo figyelmét.
Először ijesztő volt. Olyan hangos, mintha bomba robbant volna
– mesélte később Savarsh, aki egy pillanatig sem gondolkodott.
Egy pillanatig sem hezitált
Ugyan éppen egy kimerítő, 20 kilométeres futáson voltak túl (ráadásul 20 kg homokkal nehezített mellényben), azonnal levetkőzött, és a vízbe vetette magát. Nem elég, hogy a víz iszonyú hideg volt, de a becsapódó trolibusz rengeteg iszapot és üledéket kavart fel a tó fenekéről, így a víz alatt szinte semmit sem lehetett látni.
Vakon tapogatózva ment előre, és amikor elérte a buszt, akkor döbbent rá, hogy az ajtók zárva vannak. Kézzel-lábbal püfölte a hátsó szélvédőt, mire nagy nehezen be tudta törni, és elkezdte kimenteni az utasokat.
Többször is majdnem megfulladtam, de el tudtam képzelni annak a 92 embernek a fájdalmát, és tudtam, hogyan fognak meghalni
– mondta.
Egyesével felvitte a felszínre, ahol átadta őket a testvérének és az időközben odaérkező edzőjüknek, akik a partra úsztak velük.
Ami kísérteni fogja egész életén át
Körülbelül 20 percen keresztül, nagyjából negyven alkalommal merült le a jéghideg vízbe. Minden egyes merülés és ember felhozatala átlagosan 25 másodpercet vett igénybe.
A hihetetlen kimerültségtől már eszméletvesztés-közeli állapotba került, az utolsó merülésénél, az ájulás szélén, egy üléspárnát szorongatva bukkant elő.
Sokáig rémálmaim voltak arról a párnáról. Megmenthettem volna valaki más életét
– keseredett el egy későbbi interjú alkalmával, hozzátéve, hogy ez a tévedés élete végéig kísérteni fogja.
Hat évig eltitkolták
A beszámolók innentől kezdve már ellentmondásosak, egyes források szerint 37, a másik szerint 46 embert húzott ki (kilencen pedig a betört ablaknak köszönhetően önerőből úsztak a felszínre), de hiába érkeztek mentőautók és orvosok a közeli kórházból, sajnos a sportoló által kimentettek közül – a fulladás és hipotermia miatt – csupán húsz ember maradt életben.
„Amikor kihúztam az utolsókat, azt mondták: ennyi, meghaltak. Ne menj tovább, senki sem maradt életben” – emlékezett vissza.
A trolibusz utasai csak hat évvel a tragédia után tudták meg, hogy ki mentette meg őket, a történteket ugyanis sokáig eltitkolták.
A baleset után rögtön meg akarták jelentetni valamelyik újságban, de a cikket nem hagyták jóvá. A Szovjetunióban a trolibuszoknak nem volt szabad vízbe esniük.
Karapetyjan hőstettéről csak 1982-ben kezdtek nyíltan beszélni, a Komszomolszkaja Pravda akkor írta meg az egészet.
45 napig kómában
Karapetyjant a baleset áldozataival együtt a testén és a lábán ejtett mély sebekkel, a végkimerültség állapotában kórházba szállították. A legnagyobb probléma azonban nem is ez volt: a Jereváni-tó szennyezett vizében az úszó súlyos kétoldali tüdőgyulladást és vérmérgezést kapott.
A történtek azonban mély nyomot hagytak a testében és lelkében egyaránt. A következő bajnokságon még elindult (források szerint testvére, Kamo végig a medence partján volt, készen arra, hogy beleugorjon, ha bátyja rosszul lenne), elsőként ért célba, és újabb világcsúcsot állított fel.
Azonban kiderült, hogy egyrészt nem bírja elviselni a víz alatt tartózkodást, másrészt a tüdőkapacitása is annyira megsínylette a korábbi esetet, hogy 24 évesen vissza kellett vonulnia az élsporttól.
Nem ez volt az egyetlen hőstette
Hogy van-e abban igazság, hogy a hősök köztünk járnak és élnek, arra Karapetyjan a legbiztosabb példa. Bármennyire valószínűtlenül is hangzik, a trolibuszos mentés nem az első és nem is az utolsó alkalom volt, hogy legendaként ünnepeljék.
1974-ben már megakadályozott egy balesetet: akkor a sofőr leparkolta a buszt, hogy ellenőrizzen valami problémát, ám a jármű hirtelen gurulni kezdett a lejtőn egy szurdok felé. A buszon utazó Karapetyjan letörte a vezetőfülkét elválasztó válaszfalat, megragadta a kormányt, így sikerült elkerülnie, hogy a busz a szakadékba zuhanjon.
Amikor megkérdezték tőle, hogy hogyan sikerült megakadályoznia a tragédiát, csak annyit mondott:
Én voltam a legközelebb.
1985-ben éppen a jereváni Sport- és Koncert Aréna közelében tartózkodott, amikor tűz ütött ki az épületben. Az elsők között volt, aki a tűzoltók segítségére sietett, ezúttal súlyos égési sérülésekkel és füstmérgezéssel szállították kórházba, de ezt is túlélte.
„Bárki kerülhet olyan helyre, ahol valakinek segítségre van szüksége. A lényeg, hogy emlékezz arra, mi tesz emberré” – nyilatkozta.
Második lélegzet
Tetteit és sportsikereit később többször is elismerték, megkapta a szovjet Becsületrendet (Becsület Jelvénye, Znak pocseta) és az örmény Bátorságérem elnevezésű állami kitüntetést.
Az UNESCO Fair Play Díjjal tüntette ki, 1987-ben Jereván díszpolgára lett. Egy 1978-ben felfedezett aszteroidát is róla neveztek el.
A 2014-es, Szocsiban rendezett téli olimpia alkalmával pedig Moszkvától a közeli Krasznovorszk városáig vihette az olimpiai lángot, amiről úgy nyilatkozott, hogy mind Oroszország, mind Örményország fiaként megtiszteltetésnek tekinti.
Karapetyjan 1993-ban Moszkvába költözött, ahol megalapította a „Második lélegzet” (Vtoroje dihanije ) nevű cipőkészítő és -javító vállalkozását. A cég neve szimbolikus utalás a sportolói múltjára, a víz alatti életmentésre és az újrakezdésre.
Szeretni örökké
Nehéz elképzelni, hogy mit érhetett volna el még a sportban, ha folytathatja. Azonban így is boldog embernek nevezi magát, és úgy véli, hogy az általa megmentettek élete legnagyobb eredményei.
A közöny egy nagyon szeszélyes jelenség. A társadalom jólététől függ. A kedvességet a szeretet táplálja. Meg kell tanítanunk a gyermekeinket arra, hogy szeressék egymást a kezdetektől fogva.
