Vélemény

Ungár Péter: A traumavonat elérkezett a végállomáshoz, ideje leszállni

Janet Knott / The Boston Globe / Getty Images
A Kennedy Űrközpont VIP-nézőterén tartózkodók a Challenger űrsikló katasztrófa idején, 1986. január 28-án.
Janet Knott / The Boston Globe / Getty Images
A Kennedy Űrközpont VIP-nézőterén tartózkodók a Challenger űrsikló katasztrófa idején, 1986. január 28-án.
Mi történik akkor, amikor egy valós szenvedésből induló fogalom a társadalmi kontroll fegyverévé válik? Mi történik, ha a szenvedés társadalmi értéke fontosabb lesz a szenvedés okánál? Miért jó, ha meggyőzzük magunkat, hogy a sebeink határoznak meg minket? Ha minden szenvedés az esemény, nyilvános bevallás és gyógyulás hármason kell, hogy keresztülmenjen, akkor mennyi tere van az egyénnek a saját történetének alakítására? Ungár Péter írása.

Már meg sem lepődünk a következő címen:

Az amerikai gyerekek első kollektív traumája volt, amikor a Challenger űrsikló egy tanárral a fedélzetén felrobbant.

Pedig pár éve még felkaptuk volna a fejünket, megjegyeztük volna, hogy az érdemi negatívum itt nem a szerencsétlenséget megtekintő és azzal szembesülő gyerekeket érte, hanem azokat, akik a szerencsétlenségben életüket vesztették. Azonban ma már a trauma ilyen parodisztikusan kitágított fogalma mindennapos, sőt a használata elvárt. Megtekinteni vagy értesülni egy szerencsétlenségről már alapvető életesemény, amely a kibeszélés-gyógyulás recepten keresztül, az empátia színházában jelenik meg.

A trauma ilyen mértékű fogalmi tágulása nem példa nélküli, mindig vannak divatos kifejezések, és éppen ezért időlegesek. A probléma akkor van, amikor a divatok nem a valósághoz próbálnak igazodni, hanem a valóságot próbálják maguk köré igazítani. Ez a helyzet ma a trauma fogalmával.

A trauma divattá vált; mindent megpróbálunk leírni ezzel a kifejezéssel, és lassan már a nagy állami ellátórendszereket is ennek a fogalomnak rendeljük alá.

Mindeközben a fejlettnek tartott Nyugaton, ahonnan ez a mindenre kiterjedő traumadiskurzus érkezik, épp most sokasodnak meg azok a hangok, amelyek kritikusak azzal, hogy mire és hogyan lehet a traumát és a kultuszát használni.

A cikk tartalmából
  • Ha minden kellemetlen vagy megrázó élmény traumává válik, marad-e még szavunk a valódi traumákra?
  • Miért lett ennyire vonzó az áldozati identitás a nyilvánosságban?
  • Segít vagy inkább akadályoz bennünket, ha minden társadalmi problémát a trauma nyelvén próbálunk megérteni?
A teljes cikket előfizetőink olvashatják el.
Már csatlakoztál hozzánk?
a folytatáshoz!
Itt állíthatod be, hogy a Google kereső elöl hozza a 24.hu-s találatokat

Ajánlott videó

Olvasói sztorik