Már meg sem lepődünk a következő címen:
Az amerikai gyerekek első kollektív traumája volt, amikor a Challenger űrsikló egy tanárral a fedélzetén felrobbant.
Pedig pár éve még felkaptuk volna a fejünket, megjegyeztük volna, hogy az érdemi negatívum itt nem a szerencsétlenséget megtekintő és azzal szembesülő gyerekeket érte, hanem azokat, akik a szerencsétlenségben életüket vesztették. Azonban ma már a trauma ilyen parodisztikusan kitágított fogalma mindennapos, sőt a használata elvárt. Megtekinteni vagy értesülni egy szerencsétlenségről már alapvető életesemény, amely a kibeszélés-gyógyulás recepten keresztül, az empátia színházában jelenik meg.
A trauma ilyen mértékű fogalmi tágulása nem példa nélküli, mindig vannak divatos kifejezések, és éppen ezért időlegesek. A probléma akkor van, amikor a divatok nem a valósághoz próbálnak igazodni, hanem a valóságot próbálják maguk köré igazítani. Ez a helyzet ma a trauma fogalmával.
Mindeközben a fejlettnek tartott Nyugaton, ahonnan ez a mindenre kiterjedő traumadiskurzus érkezik, épp most sokasodnak meg azok a hangok, amelyek kritikusak azzal, hogy mire és hogyan lehet a traumát és a kultuszát használni.
