„Eleve úgy készültem, hogy nagyon sok munkát beraktam, sok erő van bennem, és tudtam, mire vagyok képes. Azt is sejtettük, hogy ez a forma a mezőny elejére repít, ha megcsinálom, amit tudok” – nyilatkozta az M4 Sportnak.
„Amikor a márciusi, dudincei versenyt megnyertem, az nagy önbizalmat és löketet adott. Most sem ijedtem meg, hogy az élen vagyok. Azt beszéltük, hogy keresem a saját ritmusom, akkor sincsen semmi baj, ha valaki velem jön, vagy éppen lehagy. Örültem is, hogy feladtam a leckét a többieknek, akik csak 30 kilométer környékén értek utol.”
„Nem hiszem, el, hogy a végén, biztos érmes helyen kell rájönni arra, hogy nem jó a technikám. Pedig még próbáltam is figyelni rá, úgy gondoltam, inkább legyek csak bronzérmes, mint semmi. De nem jött össze. Egész bután érzem magam, nem éreztem azt, hogy a végén annyira mást csinálnék” – bosszankodott.
Emésztenem kell, de azért dühítő. Sokszor éri az a vád a gyaloglást, hogy a bíráskodás túl szubjektív. Én szeretem a gyaloglást, szeretném is, hogy minél tovább az atlétikai programban maradjon, de – bár nyilván most rajtam csattant az ostor – valóban szubjektív.
