Tóth Krisztián: Bárcsak azt mondhatnám, hogy link barom voltam, nem mentem el edzeni, és azért győztek le

Miután búcsúzott az olimpián, elejtett egy félmondatot: szünetre lesz szüksége, mert mentálisan és fizikálisan is elfáradt. Ezt tartja azóta is? Rá sem néz a tatamira?

Az túlzás, hogy teljes egészében elfelejtettem a dzsúdót, inkább azt mondanám, hogy háttérbe szorult. De nincs teljes leállás, tartottam már edzőtábort Szerbiában, csapatversenyen is voltam. Tény, az olimpia óta nem edzettem, de lassan visszatérek.

„Nehéz, hogy ez az egyetlen nap ne mérgezze meg az utóbbi tíz évet” – mondta a román Alex Cret elleni veresége után, majd később azt is hozzátette: „Sajnos el kell fogadni, hogy az ember felett elmegy az idő.” Még Párizsban említette, hogy otthon, lehiggadva fogja majd összegezni és értékelni az elmúlt tíz év munkáját. Ez megtörtént a hazaérkezés óta?

Nagyjából igen. A családdal, a barátokkal, az edzőtársakkal, hozzám közel álló emberekkel akarva-akaratlanul is beszéltünk, beszélünk az olimpiáról, és rengeteg pozitív visszajelzést kaptam. Korábban már mondtam, és tartom most is, hogy az ember nem így akarja abbahagyni az élsportot.

A küzdősport elég hálátlan dolog, hamar megmutatkozik, mikor kell leadni a szerelést. Ezt a sportágat nem lehet 40–45 éves korig űzni.

Abból a szempontból viszont nagyon is hálás, hogy fiatalabbként is el lehet kapni az idősebbeket, nekem ez megadatott, és sok szép év van mögöttem.

Ahogy hallgatom, kicsit olyan érzésem van, mintha arra készülne, hogy lezárjon egy fejezetet az életében.

Elismerem, az utóbbi néhány mondat úgy hangozhatott, mintha holnap bejelenteném a visszavonulásomat, de ez azért odébb van. Olimpiai ciklusban már nem gondolkodom, az már nem reális, de könnyen előfordulhat, hogy a jövő évi budapesti vébén még elindulok, és igyekszem addig is produkálni néhány szép eredményt. Visszagondolva hamar elszaladt az elmúlt tíz év, amely során a felnőttmezőnyben versenyeztem, és ebben az időszakban végig ott tudtam lenni a top tízben a súlycsoportomban. A rosszul sikerült párizsi olimpiát próbálom annak fényében értékelni, hogy egy évtizedig a közvetlen élmezőnybe tartoztam.

A mostani olimpiával kapcsolatban abszolút tiszta a lelkiismeretem, jól felkészültem, nem lettem rosszabb dzsúdós, egyszerűen csak nem voltam elég éles, és hiányzott az a fajta éhség, amely elengedhetetlen a sikerhez.

A 22 éves, Eb-bronzérmes Cret ezzel tudta legyőzni, hogy ő kellően éhes volt? Neki ez volt az első olimpiája, és egyből a tokiói harmadik helyezettel kezdett, talán azt érezte, hogy itt kettőjük közül csak önnek van vesztenivalója?

Lehet, hogy így állt hozzá, de nem fognám az éhségre. Bennem az volt, anélkül, hogy lenéztem volna őt, hogy ez egy megugorható feladat, és meg is kell ugranom. Nem sikerült. Nem akarok mentségeket keresni, mert értelmetlen lenne belemenni abba, hogy miért vert meg. Vesztettem, és ezt el kell fogadni.

Ahogy Rióban, úgy Párizsban is olyan nyilatkozatot adott a kiesése után, amelyre a közvélemény felkapta a fejét. A tokiói bronz nem húzza pozitív irányba az olimpiák mérlegét? Mert a nyolc évvel ezelőtti és a mostani mondatait hallva olyan, mint a kudarcélmények erősebben hatnának önre.

Kicsit félreérthető volt az a mondatom, hogy nehéz erre az eredményre úgy tekinteni, hogy ne mérgezze meg az elmúlt tíz évet. Valójában azt próbáltam hangsúlyozni, hogy mivel utoljára voltam egy olyan hatalmas multieseményen, mint amilyen egy olimpia, sokkal jobb lett volna, ha egy pozitív emléket raktározok el magamban. Mert szép dolog, ha az ember olimpiai érmes, de, ha majd valamikor megkapom a kérdést, hogy na, és ott voltál Párizsban is? Akkor majd csak annyit tudok mondani szomorúan, hogy ott, de sajnos nem jött ki a lépés. Pedig az éremért mentem, és benne is volt a pakliban, hogy összejön. Talán, ha az első meccs megvan, akkor újult erővel a dobogóig menetelhettem volna, de ezt már sosem tudjuk meg.

Az edzője, Pánczél Gábor azt nyilatkozta: Krisztián fizikailag nagyon jó állapotban érkezett az olimpiára, ezzel nem is volt semmi gond, de nem volt túl jó mentális állapotban már hosszabb ideje. Azért is érdekes az edzője megjegyzése, mert ön az elutazás előtt a Nemzeti Sportnak még azt fejtegette a reptéren, hogy teljesen rendben van mentálisan.

Azt említettem az imént, hogy nem volt meg bennem az a fajta éhség, ami kell a sikerhez. Szerintem erre utalhatott Gábor, és abban igaza is van, hogy a győzni akarás is hozzátartozik a mentális állapothoz. A reptéri nyilatkozatomat úgy értettem, hogy nem izgultam, nem stresszeltem, a riói és tokiói tapasztalataimra támaszkodva mondhatom, hogy tényleg rendben voltam fejben. A győzelemhez szükséges plusz azonban hiányzott, de remélem, ezért nem köveznek meg.

Huszonnégy éve vagyok itt, megvívtam ezer tétmeccset, és úgy tűnik, egyszerűen elfáradtam mostanra. Az igazán szomorú az volt, hogy a fejem tudta, hogy mit akarok, hogy mi a helyes, hogy az adott helyzetben mit kellene csinálni, de a fej és a test közötti összhang nem működött.

Minden egyes mozdulattal és másodperccel képben voltam, tudtam, hogy most jó a fogás, most kell megindulni, mégsem tudtam átadni a testemnek a szükséges mozdulatsort, amit meg akartam csinálni. És amivel valószínűleg győzhettem volna.

Ennek volt jele az edzéseken? Vagy már csak élesben, az olimpián jött elő?

Visszatekintve jó pár hónapja olyan állapotban voltam, hogy mindenfajta edzést kőkeményen végigcsináltam, de a küzdelmek mégsem úgy jöttek ki, ahogy szerettem volna. Egyszerűen azt éreztem, mintha lenne egyfajta blokk bennem. Voltak apróbb sérüléseim, bajlódtam az ágyékommal, a derekam már régóta vacakol, a vállam még Rio után volt műtve, az is kapott rendesen az elmúlt években. Nem kell semmilyen nagy dologra gondolni, de amikor azt éreztem, hogy be kell pattanni meccs közben egy tűzforró akcióba, akkor tudat alatt bennem volt, hogy ez fájni fog.

És a tatami nem az a hely, ahol az agyalás belefér.

Hát nem. Ha fél másodperccel lemaradsz, akkor az már gatya.

Szintén Pánczél Gábortól idézek: „Azt kell mondanom, majdnem jobb volt, amikor sérülésből vagy betegségből mentünk versenyre, mert akkor fejben nagyon jó volt, és az többet hozott a konyhára.” Amikor eleve nehezebb helyzetből indul, az némileg leveszi a terhet önről, és plusz energiákat kapcsol be?

Világéletemben sikeresebb voltam azokban a szituációkban, amikor erősebb ellenféllel kezdtem, idősebb korosztályban vagy nagyobb súlycsoportban versenyeztem. Amikor nem kellett bizonyítanom, akkor mindig felhőtlenebbül mentek a dolgok, és valahogy mindig jobban vonzott, hogy olyan ellenfélnek mutassam meg, mit tudok, aki nagyobb névnek vagy a súlycsoportja alapján erősebbnek számított.

Az MTI úgy fogalmazott a tudósításában, hogy Tóth Krisztián a magyar cselgáncscsapat talán legnagyobb éremesélyese. Ön azt mondta Párizs előtt, történelmet szeretne írni, hogy első magyar dzsúdósként álljon dobogóra két olimpián is. Nem tett ezzel túl nagy terhet magára?

Azért nem, mert ezt a célt magamnak tűztem ki, és nem egy olyasfajta elvárás volt, mint Rióban, ahol mindenki azzal bombázott, hogy márpedig neked érmet kell szerezned. Ez a fajta teher lekerült rólam azzal, hogy Tokióban összejött az érem. Nagyon érdekes tapasztalás volt egyébként: Rióba úgy utaztam ki, hogy az olimpiák tekintetében semmim nincsen. Tokióban meglett ez a – nevezzük most így – korona, Párizsra pedig amolyan bónuszként tekintettem, hogy itt a lehetőség szerezni még egy ékkövet a koronára. És ebben a helyzetben teljesen más a lelkiállapota az embernek. Nehéz ezt kifelé jól megfogalmazni, de ha úgy alakul, hogy edző leszek, akkor biztosan sokat fogok erről beszélgetni a versenyzőimmel.

Külső szemlélőként az az érdekes, hogy Tokió volt a legspeciálisabb olimpia, hiszen eleve egy évvel elhalasztották, nehezebb volt a kvalifikáció, akadt mindenféle Covid-előírás, ellenben nem volt néző, és mégis ott jött össze az áttörés, amire annyira vágyott. Gondolkozott már ezen, hogy miért pont ott állt minden össze?

A tokiói olimpia előtti időszakot nagyon komoly mélypontként éltem meg, 2020-ban egy ideig azt sem tudtuk, megrendezik-e a játékokat. Ebből az állapotból aztán Járdán Tamás mentál coach segítségével jöttem ki, aki rengeteget segített, és nagyon sokat tréningeztünk közösen, ami abszolút újszerű élmény volt számomra, mert az ilyen típusú felkészülésre korábban egyáltalán nem fektettem hangsúlyt. Ebben a módszerben nagyon hittem, és utólag nyugodtan mondhatom, hogy ez volt a tokiói sikerem egyik legfontosabb eleme. Ehhez jött még az a lelki plusz, hogy miután pesszimistán elkönyveltem, hogy elúszott az olimpia, kiderült, hogy mégis megtartják. Ezt pedig kvázi győzelemként éltem meg olyan értelemben, hogy tudtam, nem hiába dolgoztam végig az olimpiát megelőző éveket.

Tokió előtt a sérülések is elkerültek, és bár fizikálisan nem voltam olyan erős, mint Rióban, mentálisan megfoghatatlan voltam.

És ha nincs az a pici hiba az elődöntőben a német Eduard Trippel ellen, akkor még fényesebb lehetett volna az érem. De ez irreleváns, a lényeg, hogy ott és akkor minden szempontból tökéletes formát hoztam.

Párizs előtt nem vette igénybe a mental coach segítségét?

Dehogynem, folytattuk a közös munkát Tamással, akit kiváló szakembernek tartok, és ezúton is szeretnék köszönetet mondani neki. Az a fajta újdonság viszont Párizs előtt már nem volt meg bennem, ami három éve akkora lendületet adott. Sémaszerűen tudtam azt, hogy mit kell csinálnom, és javarészt ugyanazokat a mentális feladatokat vettük át, mint Tokióban, és már nem volt meg az a varázs. Pedig továbbra is hittem Tamásban, és úgy gondoltam, van létjogosultsága a mental coachingnak,

de hiányoztak azok a nagy mondatok, amelyekre korábban úgy reagáltam, hogy úristen, mekkora igazság, és amelyek révén tudtam alapozni arra, hogy több vagyok az ellenfelemnél azzal, hogy ezt megtudtam vagy megtanultam.

Térjünk még vissza kicsit Tokióra. „Olyan katarzisállapotban vagyok, amit minden sportolónak kívánok, hogy éljen át. Egyszerűen élvezem, amit csinálok, ilyen pedig nagyon ritkán vagy tán sosem volt, hogy teljes egészében annak tudom átadni magam, hogy élvezzem, amit csináljak” – ezt mondta a vigaszágon aratott győzelme után, még a bronzmeccs előtt. A fent említett újdonság varázsa váltotta ki ezt a bizonyos katarzisállapotot?

Ezt nem fogom tudni önnek pontosan megmondani. De tényleg elképesztően jó állapotban voltam, és az a flow, amit a szakirodalom is említ, teljesen átjárt. Nem tudtam elképzelni, hogy kikapok, és még a vesztes meccs sem rendített meg semennyire. Hú, a fenébe, egy ilyet elejtettem magamban, és mentem is tovább. Csodálatos dolog volt megélni azt a napot.

Párizsi veresége után azt mondta, három éve megnyertem volna ezt a meccset. A tokiói flow-val minden más lett volna?

Az biztos, az nagyon hiányzott sajnos. Kell még ülepednie az élménynek, hogy megértsem, miért nem sikerült ez az olimpia. Még Gáborral sem beszéltünk erről teljes egészében, csak pár mondat erejéig átrágtuk a történteket az olimpiai faluban a verseny után. Valahol kisiklott a dolog, de őszintén mondom, hogy nem tudom sem magamat, sem mást hibáztatni, mert amit kellett, azt beletettük, megcsináltuk a felkészülés során.

Bárcsak azt mondhatnám, hogy link barom voltam, nem mentem el edzeni, és azért győztek le, de nem erről volt szó.

Egyelőre még keresem azt a kiindulási pontot, amely elvezet a megfejtéshez, de lehet, ez már sportpszichológiai kérdés.

Pedig már elmondta, hogy hiányzott a győzni akarás, hogy nem volt meg az éhség, illetve kissé elfáradt a hosszú évek óta tartó darálásban. Nem ezt az állapotot hívja a szakirodalom kiégésnek?

Az lenne? Lehet. Mindenesetre azt tudom, hogy a küzdelmet leszámítva mindent ezerszázalékosan megcsináltam tokkal-vonóval, óriási energiákat belerakva. A küzdelmek viszont lehúztak, rendre ütemet rontottam, és azt vettem észre, hogy na, az edzőtársam is elver, most épphogy kihoztam egy ikszet ellene, és ilyenkor felteszi magának a kérdést az ember, hogy ez meg hogy létezik? Ha nem is vette el a kedvem, de fokozatosan alábbhagyott a lendületem, úgyhogy ezek után elengedtük a küzdelmeket, ami zseniális lépés volt Gábortól. Én is hajlottam erre, mert úgy voltam vele, bennem van húszévnyi küzdelem, az az utolsó két hét már nem fog számítani. Innentől felszabadultan edzettem abban bízva, hogy majd visszajön az éhség, de egész egyszerűen nem jött vissza.

Nyolc éve azt mondta, ha érmet szerzett a világversenyeken, azt a szakma ugyan elismerte, de kintről semmi visszajelzés nem volt. Történt változás ezen a téren azóta? Vagy ahhoz hosszabb időnek kell eltelnie, hogy a külső szemlélők is meglássák, milyen meló van mondjuk egy ötödik hely mögött is?

Úgy látom, mintha ez kicsit elbillent volna pozitív irányba, a tokiói érmemnek például nagyon örültek. Olyan idilli közeg sosem lesz, amikor mindenkinek meg tudsz felelni, ezt felejtse el minden sportoló, de ez nemcsak a sportban, minden más területen így van.

Ehhez képest az emberek érzésem szerint sokkal pozitívabban állnak hozzánk, bár tanultam a riói hibámból, és nem olvastam kommenteket. Lett egy tök jó mondatom, amit szem előtt tartok: akitől nem fogadnál el tanácsot, attól kritikát se fogadj el.

Ezt mondogattam a srácoknak is, akik jöttek velünk az olimpiára, győzködtem őket, hogy ne pörgessék a Facebookon a kommenteket, mert butaság. Összességében azt kell mondanom, hogy az emberek jobban érzik, és kezdik belátni: egy-egy eredmény mögött nagyon sok meló van, függetlenül attól, hogy az illető sportolónak kijött-e a lépés. Már Párizs előtt is ezt mondtam: biztos vagyok benne, hogy a végül érmet szerző riválisaim egy centivel nem dolgoztak többet, mint én – annak ellenére, hogy ezen a versenyen ezt nem tudtam tárgyilagosan igazolni a saját teljesítményemmel. De ezzel nemcsak én voltam így, mert a súlycsoportomban totálisan borult a papírforma, a világranglista első nyolc helyezettjéből hatan az első körben búcsúztunk. Ez tökéletesen visszaadja, hogy mennyire sokat számít a pillanatnyi forma, a szerencse és a sorsolás ahhoz, hogy egy olimpián érmet akasszanak a nyakadba.

Amikor Rio után beszéltünk, úgy fogalmazott, hogy az első olimpiáján nagyon nyomasztóan hatott önre az érmek után járó pénzjutalom, mert olyan összegről van szó, amivel az ember itthon megalapozhatja a következő éveket. Véletlenül sem szeretnék a zsebében turkálni, inkább a mentális vonzata érdekelne: a tokiói bronzért járó 28,5 millió után családos emberként könnyebb volt tatamira állni egy-egy nagy versenyen?

Jelent egyfajta megnyugvást az embernek, hogy meg van alapozva az élete. Ezt az összeget nem herdáltam el, ingatlanba fektettem be, próbáltam a család alá betolni, hogyha úgy alakulna, hogy a hátralevő életemben füvet kell nyírnom, akkor is legyen fedél a fejünk fölött. Ilyen értelemben könnyebb, főleg, hogy tudom, mi az értéke ennek az összegnek, és nem az volt, hogy puszira a zsebembe tömtek 28,5 millió forintot.

Másképp élte meg a kudarcot Rio után, 22 évesen, illetve most, amikor a felesége, valamint két gyereke várta otthon?

Sokat segít, hogy a család várt itthon, ebben óriási különbség volt Rióhoz képest. Amikor Brazíliában kikaptam, nagy ürességet éreztem, mert a versenyem napjáig volt megtervezve az életem, azért harcoltam minden egyes nap, hogy ott eredményes legyek. Aztán jött a kiesés, és úgy mentem haza, hogy mit fogok most csinálni? Nem volt jövőkép előttem. Persze tudtam, hogy bele fogok vágni még egy olimpiai ciklusba, vagy nézek valamit a civil életben, de alapvetően nagyon erős volt bennem az érzés, hogy minden a kukában landolt, amiért addig hajtottam.

Egy óriási fekete lyukhoz tudnám hasonlítani azt az érzést. Ahhoz képest ez a párizsi élmény ég és föld.

1992 volt a magyar cselgáncs aranyolimpiája, azóta egy ezüst (Ungvári Miklós, 2012) és két bronz (Csernoviczki Éva, 2012, és Tóth Krisztián, 2021) jött össze a dzsúdósainknak. Ön, aki belülről látja a sportágat és a folyamatokat, tudja a választ arra, hogy miért nem született több magyar érem az elmúlt 32 évben?

Ez egy több komponensű dolog, és az egyetemi tanulmányaim során is szóba került, hogy miért vagyunk gyengébbek, mint 1992-ben. A legfontosabb tényező, hogy globális értelemben a dzsúdó az egyik legjobban fejlődő sportág, az olimpiai programba százötvennél is több ország tartozik. A nemzetközi szövetség szakembereket küldött a harmadik világba, ezáltal pedig olyan helyeken sikerült kinevelni versenyzőket, ahol nem volt hagyománya a cselgáncsnak. Volt már venezuelai világbajnoka a sportágnak, és kinőttek olyan dzsúdósok Közép-Afrikából, akik simán el tudják kapni a világranglista élmezőnyébe tartozókat. Annak, hogy a sportág széles körben elterjedt, feltétlenül pozitív hozadéka, hogy a dzsúdó olimpiai helyét nem kérdőjelezi meg senki, ugyanakkor érthető módon sokkal nehezebb érmet szerezni az olimpián vagy bármelyik világversenyen. Európán belül nagyon kevés olyan ország van, ahonnan csúnyán fogalmazva ajándékmeccset kapunk, ez is jelzi, hogy óriási ütemben zajlik a sportág fejlődése.

Hogy látja, a magyar gyerekek számára mennyire vonzó sportág a dzsúdó?

Ez egy nagyon nehéz sport, és ezt szerintem a szülők is érzékelik. A különféle toborzókra sokan eljönnek, és aztán a többségük bele is vág a dzsúdóba, de, amikor választaniuk kell, hogy a jövőjüket építik, vagy folytatják a cselgáncsot, akkor sokan lemorzsolódnak. El kell fogadni, hogy itt egy nagy világversenyen jó esetben két lehetőség van érmet szerezni, miközben vannak olyan sportágak, ahol erre több a sansz. Az edzőm, Pánczél Gábor fogalmazta ezt meg frappánsan: azt szokta mondani, hogy

nem tudja megígérni az érmet, de ha mindent megteszel, és kimagaslóan tehetséges vagy, akkor megvan az esélyed rá, hogy odaérj a dobogóra.

De garancia nincs rá, pláne egy olimpián.

Akadt olyan a magyar olimpiai küldöttségből, aki Párizsban pozitív vagy negatív értelemben nagy meglepetést okozott a számára?

Szilágyi Áron első meccses kiesésére felkaptam a fejem, az igencsak meglepett, de még véletlenül sem ejtem ki a számon, hogy negatívan. Háromszoros olimpiai bajnokként senki nem kezdheti őt ki azért, hogy Párizsban nem úgy sikerült neki az egyéni verseny, ahogy azt eltervezte. A dzsúdós Pupp Rékával kapcsolatban vegyes érzéseim vannak, egyfelől örülök annak, hogy ismét pontszerző lett, másfelől viszont nagyon szomorú és csalódott vagyok, mert igazán megérdemelte volna az érmet. Remélem, hogy van még annyi erő benne, hogy bevállal még egy olimpiát, ahol képes lehet az éremszerzésre a két ötödik hely után. A csapatsportokban nagyjából reális eredmények születtek, bár a férfi kézisekkel kapcsolatban van bennem hiányérzet, hogy nem jutottak tovább a csoportból. De egy olimpiáról beszélünk, pontosan tudom, milyen nehéz egy ilyen eseményen minden meccs, én lennék az utolsó, aki bárkire is megjegyzést tenne amiatt, hogy az adott napon nem jött ki neki a lépés.

Ha jól számoltam, 34 érme van a nemzetközi szövetség által szervezett versenyekről. Továbbra is ön vezet ezzel a férfiak között?

Igen, még az enyém az első hely, és motivál, hogy Grand Slamekről, Grand Prix-kről csipkedjek még érmeket, hogy maradjak is az élen. Izgalmas a verseny, a +100 kg-osok között kétszeres olimpiai bajnok cseh Lukas Krpalek ugyanis szorosan a nyomomban van.

Szóba került korábban az edzősködés, ezek szerint a pályafutása lezárása után is maradna a sportág berkein belül?

A tokiói érem sok kaput kinyitott előttem, még olyanokat is, amelyekre nem gondoltam volna, úgyhogy a bőség zavarában vagyok a folytatás tekintetében. Még minimum egy évig az élsport lebeg a szemem előtt, szóval egyelőre nem igazán pedzegettem a témát, ráérek ezzel majd utána foglalkozni. Nem azt mondom, hogy az edzősködés motiválna a legjobban, de benne van, hogy év egy múlva mégis azt érzem, hogy nem tudok mást elképzelni magamnak.

Elárulja, hogy mi motiválná a legjobban?

A legszívesebben állattenyésztéssel foglalkoznék egy kis tanyán, de nem biztos, hogy ez anyagilag megérné, ráadásul teljesen a nulláról kéne indulnom. Szerencsére rengeteg dolog van, ami érdekel, és mindegyikbe nagyon szívesen belekóstolnék, úgyhogy az idő majd eldönti, melyik mellett kötök ki.