Mi lesz a következő? Festészet, balett? – sok hasonló véleménnyel találkoztam még a párizsi olimpia előtt annak kapcsán, hogy ezúttal bekerült a programba a breaktánc is. Valóban van egy megfoghatatlansága a sportágnak, eleve egy szubkultúráról van szó, amit a kívülállók nem mindig értenek, és akkor még továbbjutás, majd a végső győzelem is pontozással dől el, ami a századmásodpercek és centiméterek, a szemmel is jól látható és érthető győzelmek bűvöletében élő sportrajongókat minimum megosztja. Szubjektív döntéseken múlnak a dobogós helyek, és még olyan kapaszkodók sem állnak rendelkezésünkre, mint a kötelező elemek.
A Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) próbál közben mindent megtenni azért, hogy a fiatalokat is meg tudja szólítani, ennek egyik iránya a szabadidős sportok beemelése a játékokra. Elnézve a párizsi olimpia breakversenyének közönségét, nem gondolkodik rosszul a NOB.
A breaktánc megszületésének pontos időpontját homály fedi már, de a most ismert formájának alapjait a hetvenes évek bronxi házibulijaiban fektették le. A hiphopkultúra előretörésének, a klipeknek és filmeknek köszönhetően nemzetközi áttörés sem váratott sokáig magára, a világ számos országában indult be a breakelés, 1990-ben német szervezésben már megrendezték az első Battle of the Yeart, az első igazán komoly nemzetközi versenyt is. A kétezres évek közepén beszállt a breakmozgalom mögé a fiatalos sportokat amúgy is mindig felkaroló Red Bull, amely azóta minden évben, a világ különböző országaiban megrendezi a BC One-t a világelit breakesekkel. Elég csak végigfutni az eddigi győztesek nemzetiségén, hogy lássuk, mennyire globális a breakelés: van köztük amerikai, francia, dél-koreai, japán, brazil, marokkói és kazah is a többi közt.
A sportággá válás a közelmúltban merült fel igazán komolyan, és amikor a 2018-as Buneos Aires-i Ifjúsági Játékokon pozitív volt a breaktánc fogadtatása, akkor a párizsi olimpia szervezői, és maga a város is elkezdett lobbizni, hogy a breaktánc is szerepelhessen a programban. Volt egy többkörös jóváhagyási procedúra, de mivel a NOB elismeri a breaket táncsportnak, így megjött a zöld jelzés is.
A breakelésben csapatverseny és egy az egy elleni párharcok vannak, az olimpián utóbbiakat láthattuk. 16 B-Boyt és B-Girlt (így nevezik a táncosokat) hívtak meg, ők előbb négy négyes csoportban versengtek egymással (egy-egy percet kapott mindenki), aztán az első kettő továbbjutott az egyenes kieséses szakaszba. A negyeddöntőktől kezdve három-három menetben csatáztak egymással a breakesek, és tizenegy bíró pontozta a bemutatott gyakorlatokat. Olyan szempontokat vettek figyelembe, mint a kreativitás, személyiség, technika, változatosság, előadásmód és muzikalitás, vagyis hogy a táncosok mennyire tudtak együtt élni a zenével, amit egyébként nem egyeztettek le előre, az ütemet az esemény két DJ-je szabta meg.
Ami kifejezetten ötletes volt, hogy egészen a végéig nem tudtuk, ki vezet. Amikor már véget ért a párharc három menete, akkor derült ki, hogyan látták a versenybírák, aztán persze lehetett fejet vakarni, hogy mi dönthetett, amikor nem értettünk egyet.
Az első igazán komoly nemzetközi visszhangot egy ausztrál breakes generálta, aki mindegyik párbaját elveszítette és nulla pontot kapott a bíráktól. Nem biztos, hogy ez volt a legjobb reklámja a sportágnak (de persze a mai világban rajongói is lettek Raygunnak), de a mezőny többi tagja gondoskodott arról, hogy a breakelés legmagasabb szintjét is láthassuk. A lebonyolítás is elég nézőbarát, a negyeddöntőktől kezdve az aranycsata lezárásig nagyjából másfél óra telik el, ezalatt összesen nyolc ütközetet láthatunk, a köztes szünetekben meg olyan látványos bemutatókat, mint a balett és az utcai táncok keveredése, vagy épp amputált végtagú breakesek bemutatója, amit a közönség felállva tapsolt a végén.
Visszatérve a sokszínűségre, Párizsban japán breakes nyert a nőknél (Juasa Ami), kanadai a férfiaknál (a Phil Wizard művésznéven táncoló Philip Kim), de kapott érmet litván, kínai, francia és amerikai versenyző is.
Az olimpia velejárója a rengeteg dráma, a beteljesülő vagy épp összetörő álmok, a könnyek. A több mint két hétig tartó érzelmi hullámvasutazás végén azonban jól tud esni egy olyan másfél óra, ami semmi másról nem szól, mint hogy mindenki jól érezze magát, versenyző és néző is, ahol a főszereplők összeölelkezve és mosolyogva tudnak örülni egymásnak, és köszönetet mondanak a bíróknak. Nem hiszem, hogy a breaktánc megszilárdítja a helyét az olimpiai programban (Los Angelesben a zászlófoci és a squash mutatkozik majd be négy év múlva), de nem baj az, ha rétegsportok is megmutathatják magukat a nagyvilágnak.
Íme, a férfi döntő:
