Korábban sosem foglalkozott a női vízilabdával, tavaly szeptemberben mégis társkapitány lett a női válogatott mellett. Miért épp önre voksoltak a döntéshozók?
Mint mindenki más, én is csak hírként hallottam, olvastam, hogy Bíró Attila szövetségi kapitányt és a stábját – akiket egyébként egyenként is ismertem és nagyon kedvelem is őket – tavaly augusztus végén felmentették. Aztán az elnökségi ülésen felvetődtek nevek, ezek közül egyetlen olyan is, aki nem a női vízilabdában dolgozott. Ez voltam én. Valószínűleg az is közrejátszott, hogy 2018-tól a szövetség alkalmazásában állok. Házon belül és kéznél voltam. A lényeg az, hogy jött egy telefonhívás és a szövetség elnöke, Madaras Norbert megkérdezte, érdekelne-e engem a női válogatott.
Az a Madaras Norbert, aki 2014 és 2016 között Szolnokon már játékoskorában is szerzett személyes tapasztalatokat az ön munkássággal kapcsolatban.
Ami igazán fontos ebben az új sztoriban, hogy első hallásra nagyon nagy kihívásnak és óriási megtiszteltetésnek tűnt. Olyan területre lépni, amivel korábban nem foglalkozott az ember, és rögtön olyan sportévben, amelyben egymást követi Európa-bajnokság, világbajnokság és esetleg még az olimpia is, az olyan érv, ami nyilván bárkinek a fantáziáját megmozgatja.
Az elnök egyértelműsítette, hogy társkapitányként számítanának önre?
Nem. Ezért először egyedüliben gondolkoztam. Aztán nem sokkal később felhívott Mihók Attila, akit szintén nem ismertem személyesen. A lényegét tekintve azt mondta: „szerintem jó ötlet lenne együtt dolgozni”. Alapvetően így alakult ki ez a páros, ami szerintem mindenkinek megnyugtató, hiszen új, férfi szemlélet is van benne, és női vonal is van benne, hiszen Attila bő két évtizedes tapasztalata, eredményei a női vízilabdában megkérdőjelezhetetlenek. És utólag azt gondolom, mivel ennyire tömény és kemény időszak állt előttünk, mint amilyenre ez az elmúlt pár hónap sikeredett,
a létező legjobb döntés született azzal, hogy az ember nem egyedül ugrik a szakadék széléről, hogy aztán vagy megkapaszkodjon vagy lezuhanjon, hanem ketten vállvetve segítik egymást.
Nem félt attól, hogy egy tök ismeretlen területen, tök ismeretlen kollégával, hogyan találja meg a közös nevezőt?
Dehogynem. És ettől nyilván Attila is félt. Ettől mindenki félne. Viszont ha egy olyan embert, aki korábban férfiakkal dolgozott, mindent megnyert klubszinten, majd átment az utánpótlásba, és tulajdonképpen ott is sikerre vitte a rendszert – hiszen az összes U-korosztály aktuális világbajnokai magyarok – egyszer csak egyedüli nem női edzőként felkérik, az egy olyan lehetőség az élettől, amikor végképp nem azon gondolkozol, hogy jó döntés vagy rossz. Lehet, hogy csúnyán hangzik, de nem is érdekelt, hogy jól vagy rosszul fog elsülni.
Miért nem érdekelte?
Szolnokon úgy szocializálódtam, hogy egy kifejezetten profi légkörben az embernek nem lehet mellébeszélni. Csinálnia kell a dolgát, és nem neki kell megítélnie annak minőségét, mert mindig vannak főnökei, akiknek az a dolguk, hogy megítéljék a munkáját. A mai napig így működök. Azért sem rágódtam túl sokat, mert azt viszont kristálytisztán éreztem, hogy ha egy Eb, majd kvalifikációs vb, netán olimpia előtt az elnökség számára az a megnyugtató döntés, hogy két ember viselje ezt a terhet, akkor az elmúlt öt év tapasztalatai alapján én vagyok az egyetlen, aki Mihók Attilával ezt meg tudja csinálni. 2018-ban még képtelen lettem volna erre, de az elmúlt öt évben rengeteget tapasztaltam arról, hogyan kell a stáboknak együtt dolgozni, és hol a helyem az adott rendszerben. Úgy voltam vele, óriási megtiszteltetés, kezdjük el, csináljuk, bízom annyira magamban, hogy bármilyen szituációt kezelni tudok.
Ezek szerint Cseh Sándorra egyfajta megoldóképleteket gyártó Jolly Jokerként tekint a szövetség?
Inkább elvégzettnek tűnt a munkám. Szemmel láthatóan működővé, tetten érhető módon eredményessé vált az az átalakítási folyamat, amin az elmúlt öt évben dolgoztunk. És egy működővé váló rendszer irányítása már nem igényel annyi befektetett munkaórát.
Másfél évtizednyi munka, amely után edzőként Jolly Joker lehetsz
2008-2018 között edzőként, a szolnoki sikerek kapcsán került a sportág kirakatába – vezetésével a csapat három bajnoki címet, 2017-ben pedig Bajnokok Ligáját nyert. 2018-ban mégis azt vállalta, hogy egyfajta szürke eminenciásként a háttérből dolgozik a sportágért. Miért jött el egyáltalán Szolnokról?
Nem hosszabbítottak velem szerződést. Ennek ellenére nincs bennem tüske, Szolnok nekem hitvallás. Elképesztő szerencsésnek érezhetem magam, mert a város szülötteként abban a klubban, ahol édesapám is pólózott, majd dolgozott edzőként is, részese lehettem egy olyan csodának, ami ott tíz éven keresztül történt velünk. Megtisztelőnek tartottam, hogy egy olyan ügyért tehetek, ami az itteni közösség számára rendkívül fontos, így ez számomra nem is jelentett munkát. Amikor ennek vége lett, miért akartam mást csinálni, mármint nem edzőként dolgozni? A feleségem mindig azt szokta mondani,
olyan vagyok, hogy amikor jön egy új feladat, akkor elkezdek égni, aztán kettő, öt, tíz évig lángolok, de amikor már látni a végét, el kell kezdenem valami mást csinálni, mert ugyanilyen intenzitással, fanatizmussal képtelen vagyok folytatni. Szóval nekem is jót tett a váltás.
Hívtak magyar topklubok, külföldről Bajnokok Ligája-induló csapat is megkeresett, a döntést azonban nem szerettem volna elkapkodni. Ezért fél évet kivártam. Eközben Vári Attila elnöksége alatt felvetődött, hogy szeretnék megreformálni a férfi utánpótlás-válogatottak munkáját. Az elnökség pedig felajánlotta az utánpótlás szakmai igazgató, az összevont U-válogatottak szövetségi kapitányi posztját.
Amit sokak meglepetésére elvállalt.
Tényleg sokan csodálkoztak a döntésemen. Engem ugyanakkor nagyon is izgatott a feladat, mert pont a kinevezésem időszakában alakult meg az a hatfős utánpótlás-bizottság, amely Benedek Tiborral az élén elkezdte a hátország szerkezeti felépítést újragondolni. Varga Zsolt, Madaras Norbert, Vincze Balázs, Székely Bulcsú dolgozott még rajtam és Tibin kívül benne, illetve Märcz Tamás is részt vett az üléseken mint aktuális felnőttkapitány.
Az uszodákban hallható kritika szerint az utánpótlás-bizottság létrehozását az indokolta, hogy a 2010 utáni évek eredményesség tekintetében erősen hullámzó időszakát az okozta, hogy a Kemény Dénes-féle Aranycsapat sikere túl nagy árnyékot vetett a hátországra, kiestek korosztályok, és a magyar vízilabdát – kiváltképp képzés tekintetében – lehagyta a világelit.
Nem szeretek olyan dologról véleményt formálni, amiben még nem vettem részt, ezért az indokot azoktól kell megkérdezni, akik előtte felügyelték a területet. A lényeg az, hogy engem megbíztak.
Megjelenik előttem, amint a bizottsági ülésen ülnek a körasztalnál, ahol az Európa-, világ- és olimpiai bajnokok egy négyzetméterre eső száma elég magas – ahogy a szolnoki medencében is akadt belőlük magyar, szerb, horvát bőven –, miközben játékosként önnek nem adatott meg ez a fényes karrier. Egyik megbízatása alkalmával sem érzett kisebbségi komplexust emiatt?
Megvan a tisztelet feléjük, de sosem merült fel kétely bennem ilyen tekintetben. Szolnokon már az elején egyértelműsítettem,
azért lettek olimpiai bajnokok, mert jól hajtották végre a mindenkori edzőik kéréseit. 2008-tól sokuknak én voltam az edzője, ők meg a játékosaim. Ennyi.
Az elmúlt öt évben annyit változott a helyzet, hogy az utánpótlás-bizottságban nem edzőként és a vízpartról, hanem hétről hétre a tárgyalóasztal mellett ülve mondom el minden esetben a véleményemet az olimpiai bajnokoknak.
Az utánpótlásban milyen kihívást látott?
Amikor lezárult a vezetőedzői időszakom, azt éreztem, hogy az elért eredményekkel a hátam mögött klubedző vagy külföldön dolgozó edző bárhol, bármikor lehetek. Olyan viszont egyszer adódik az életben, hogy ott, ahol gyerekkortól kezdve kisebb nagyobb kacskaringókkal az egész pályafutásodat eltöltötted, átfogó, a sportágad egészére ható feladatot kapj. Egy újabb élethivatást találtam a szövetségi felkérésben. Az első két évben Vincze Balázs foglalkozott a 15 év alattiakkal, beleértve az U15-ös Európa-bajnokságot is, míg én a 15-20 éves korosztályokat vittem és mindeközben első lépésként átalakítottuk a bajnoki rendszert.
Milyen volt és milyen lett?
Történelmileg többféle bajnoki verzió létezett, hagyományos őszi-tavaszi szezonos, majd olyan, ahol egyszerre több korosztály eredményeit összesítve kerültek be a klubok alsó-, illetve felsőházba. Egyikkel sem értettem egyet. Olyan rendszert szerettem volna kialakítani, amely a játékosokat közelebb viszi a vízilabda felnőtt- és utánpótlástornáinak valóságához, ahol a csoportkört kieséses szakasz követi. Hiszen a magyar vízilabdában a válogatott szint, a nemzetközi sikeresség a cél, az is kell legyen a mérce. Éveken keresztül próbálkoztunk, mire összeállt a jelenlegi rendszer, ami szerintem majdnem tökéletes. Most van egy alapszakasz, ahol a kisebb csapatok találkoznak a nagyobb csapatokkal, ahol felmérhetik, hogy egyébként a saját korosztályaikban hol tartanak a legjobbak, mi a tudáskülönbség köztem és közte, de utána kettéválik a mezőny. Jön egy középszakasz, ahova be tud jutni akár egy-egy kisebb klub jól összerakott korosztálya is, és nem eshet ki az a nagyobb klub, amelynek van egy gyengébb eresztésű csapata, mert nem viszik egymást alsó vagy felsőházba, mint régebben. Ezt követi az utolsó, a nyolccsapatos döntő szakasz, ami az elmúlt évek tapasztalatai alapján minden korosztályban igazi vízilabdaünnep.
Amióta ez a rendszer működik, utánpótlás-válogatott negyeddöntőt, ami mindig, minden szinten kulcs a magyar vízilabdában, nem is veszítettünk.
A felkészülési rendszerbe is belenyúltak?
Az utánpótlás-válogatottak egész felkészülési szerkezetét átalakítottuk. Kitaláltam, megszerveztem az egyes korosztályok éves programját, az utánpótlás-bizottsággal közösen kialakítottuk a stábokat. A havi kétnapos tehetség-kiválasztókat 3-4 napos, két-három havonta összehívott közös edzőtáborok váltották, amelyeken sokkal hatékonyabban lehet felmérni, dolgozni. Az alapot az a stábrendszer adja, ebben jelen pillanatban 16 edző dolgozik, ők nagyon sok klubtól jönnek össze. Úgy dolgozunk, mint egy olyan csapat, amelynek én vagyok az edzője. Amit szakmailag gondoltam a vízilabdáról, azt a táborok alkalmával ezek az edzők az edzésmódszereken keresztül – amin nyilván menet közben sokat alakítottunk – elkezdték átvinni a válogatott csapatokba, és végső soron a saját klubjukban is lecsapódik általuk. Az edzők munkáját – és rajtuk keresztül a játékosok gondolkodását – így széles körben sikerült megreformálni, ami sokkal több nyomot hagyott a magyar vízilabdában, mintha egy másik felnőttklubnál tevékenykedtem volna.
A rendszer konstruktív és párbeszéden alapul, vagy inkább alá-fölé rendelt a viszony?
Nagyon is párbeszéden. Az elmúlt öt évben Székely Bulcsú és Madaras Norbert szinte minden utánpótlástornán ott álltak mellettem, nem csak nekem, a stáboknak és a csapatoknak is segítettek.
Az elmúlt öt évnek minden másnál, még a vb-címeknél is nagyobb eredménye az a kialakult bizalmi rendszer, egyfajta kapcsolati háló, amit az edzők között sikerült felépítenünk.
Minden stábbal külön chat-csoportunk van, ahol folyamatosan dolgozunk, és van egy nagy közös csoportunk is, ahol a kapusedzőktől kezdve az összes korosztályos edzőig mindenki benne van. Amikor részt vettem az egyik válogatott edzésen, miközben mentem át a másikra, már írtam is be a csoportba, hogy mit csináltak, mit láttam jónak, esetleg javítandónak, és küldtem be hozzá a videókat. Tényleg úgy működünk, mint egy csapat. Ha belegondolunk, hogy jelen pillanatban kik az OB I-es felnőtt edzők – Varga Dániel, Kemény Kristóf, Tóth Kálmán, Kiss Csaba –, az első két évben egytől egyig tagjai voltak az utánpótlás-válogatottak edzői rendszerének. A jelenlegi csoportunkban szerintem most is jelen vannak a legtehetségesebb fiatal edzők, Kovács Robi, Dávid Zoli, Korényi Balázs, de a többieket is említhetném, akik idővel szintén az első osztályban tudnak majd alkotni. Büszke vagyok arra, hogy olyan rendszert sikerült felépíteni, ami egyfajta szemléletet, vízilabda-iskolát képvisel. Ahol az amúgy klubszinten egymás konkurenseinek számító edzők között is olyan összetartás alakult ki, hogy ha bármelyik játszik egy mérkőzést, mire kijön az öltözőből, biztos, hogy már mindenki gratulált neki, hozzászólt a meccshez, és így tovább.
Mindenki elfogadja, szereti önt?
Alapvetően én vagyok a főnök, akinek az a felelőssége, hogy miután minden érintettel rengeteget beszélgetett, kimondja az utolsó szót.
Ezért azt nem állítom, hogy mindenki szeretne. Ahogy azt sem, hogy én szeretek mindenkit. De azt igen, hogy egy irányba megyünk, és hogy a rendszerben dolgozók nyolcvan-kilencven százalékát konkrétan barátomnak is mondhatom.
Tényleg más sportág a női vízilabda, mint a férfi?
A női kapitányság idejére teljesen elengedte a férfi utánpótlást?
Igazából mindkét terület teljes embert kíván, viszont az sem lett volna szerencsés megoldás, ha az a vezető, aki az egész férfi utánpótlást összefogta, hirtelen kiszakad belőle. Erre az olimpiai évre az elnökség jóváhagyásával azt a megoldást találtuk ki, hogy a terület még mindig hozzám tartozik. Ugyan már nem járok le edzésekre, nem vagyok ott tevőlegesen, de mivel úgyis nap mint nap beszélek az összes edzővel, a koordináció még nálam összpontosul.
A férfi utánpótlás rendszerváltása a női vízilabdában érezteti a hatását?
Fogalmam sincs, mert ugye nem foglalkoztam a női vízilabdával tavaly szeptemberig.
A nőknél viszont nincs alá-fölé rendeltségi viszony, ott társak Mihók Attilával. Mi a munkamegosztás?
Soha nem beszéltük ezt meg. Magától alakult ki.
Nincs olyan, hogy például egyikük a támadásért, a másik a védekezésért felel?
Előzetesen akadt hasonló elképzelés. De amikor elindultunk, össze tudtuk illeszteni a magunkkal hozott ötleteket, az edzéseket, és miután mentek a dolgok maguktól, úgy voltam vele, hogy ha majd valahol megakadunk, akkor leülünk és átbeszéljük. De nyilván mind a ketten nagyon rutinosak vagyunk, úgyhogy nem akadtunk el.
Azért mégis érdekelne, ki mit csinál dominánsan?
Attila 25 éve a Dunaújváros edzője, neki van a női szakágban tudása, ismer minden egyes játékost, ezért ő kezdett el a lányokkal beszélni és összerakta a kereteket. Én pedig leültem a videó elé, és az elmúlt évek összes fellelhető meccsét megnéztem. Így mire az első összetartáson találkoztam a válogatottal, már bennem is kialakult egy kép minden egyes játékosról és a csapat játékának egészéről is.
Előbb alkotott képet, minthogy személyesen is megismerkedett volna a játékosokkal?
Konkrétan így volt, igen. Ezért más is volt a véleményem sok mindenben, mint amit a női vízilabdán belül elkönyveltek magukról.
Ezzel szembesítette őket?
Igen. Azon nyomban.
Amikor az első találkozáson személyenként elmondta, hogy „Jó napot kívánok, Cseh Sándornak hívnak, eddig ezt gondolták rólad, hogy, ezzel szemben én meg azt látom, hogy”, azt miként viselték a lányok?
Nem csak én mondtam. Attila is. Mindenki a maga részéről azt, amit látott. És persze
a lányoknak nehéz lehetett elfogadni ezeket a véleményeket, ahogy később sokszor nehéz volt elfogadni a videózások alkalmával tartott tükröt is. Ugyanakkor azt soha nem éreztem rajtuk, hogy nem értik meg, uram bocsá’ nehezményeznék a kritikát.
Tudták, hogy senkit sem bántani akarunk – pláne én, aki senkit sem ismert –, csak arra hívtuk fel a figyelmet, ami ahhoz kell, hogy nyerni tudjunk. És nyilván ilyen antré után elindult a munka, és mindenki csinálta a maga feladatát. Attilával rengeteget találkoztunk, beszélgettünk, és soha nem fordult elő olyan igazi fennakadás, amikor le kellett volna ülni, hogy na, most akkor te ezt, én meg azt csinálom. Ez egy nem szokványos felállás. Sőt, soha nem fordult elő a magyar női vízilabdában, ezért recept sincs.
Fél év után már van?
Akadt olyan terület, amire gyártottunk. Az az elsődleges szempont, hogy gördülékenyen menjenek a dolgok. Például, ha mindkét vezető beszél, óhatatlan, hogy előbb-utóbb kétfélét mondanak. December 18-án, amikor Kína ellen lejátszottuk az első felkészülési meccset, picit mindenkit meglepett, amikor kijelentettem, hogy a mérkőzések után nem nyilatkozom. Mert, ha „Mihi” meccsel, ő is beszél. Én pedig a találkozó előtt-után úgyis mindent elmondok Attilának és a csapatnak is az öltözőben. Ez megint levett mind a kettőnk válláról egy terhet, mert innen kezdve ez sem lehetett feszültségforrás. A háttérben meg remekül dolgoztunk tovább.
Ilyen egyszerű lenne? Soha semmi hangos vita, konfliktus?
Nem azt mondom, hogy ez egyszerű, hiszen egyikünk sem megalkuvó típus. Sőt. Mind a ketten nehéz emberek vagyunk. De tudjuk mi a tét, tudjuk, hogy ezt így vállaltuk, a vb-ezüst, az olimpiai kvóta megszerzése után immár azt is, hogy hála istennek ezt a társkapitányságot a nyárig biztosan együtt csináljuk, és emellett minden más eltörpül. Itt csak egy dolog fontos, a lányok sikere.
Fél év munka, Eb-, vb-tapasztalat után mit mond: igaz az uszodai állítás, miszerint a férfihez képest totál más sportág a női vízilabda?
Nem más sportág. Nem mélyen belemenve a szakmába, csak két olyan különbséget tudok mondani, ami talán egy kívülállónak is feltűnik. Az egyik az, hogy nyilván a dressz mérete, fogásfelülete miatt center poszton máshogy néz ki a a párharc. A másik, hogy mivel nincs olyan lövőerő, ezért a férfi mezőnyhöz képest a szélekről is jobban lehet zónázni. Egyébként a taktikai repertoártól kezdve minden ugyanaz, talán azzal az érthető kivétellel, hogy a nők ugyan folyamatosan és rengeteget fejlődnek, de a felnőtt férfi vízilabda szintjét fizikai okok miatt sosem tudják elérni.
Immár bőven van összehasonlítási alapja. Hol állnak a férfiakhoz képest?
Úgy lőttem be, hogy a női vízilabda jelen pillanatban körülbelül az U18-as fiúk szintjén áll.
Netán játszottak is egymás ellen?
A beszélgetésünk elején már említettem, hogy a fiú U-válogatottaknál milyen remek a szakmai kohézió. Azt nem tudom, hogy bárhol elhangzott e már, de ha nem, itt köszönném meg, hogy a KSI, a Szolnok, az OSC, a Kecskemét játékosait, ha kellett, kikérték az iskolából, ha kellett, akkor átszervezték miattunk az edzésprogramjukat, és rengeteg komoly kétkapus meccset játszottunk ellenük az Eb-, vb-felkészülés alatt.
Ki nyert többször?
Eleinte még erősnek tűnt a lányoknak az U18, de aztán a vb előtti héten már kétszer nyertek. A felkészülés során nyilván kétkapuztunk a spanyolokkal is,
de az, hogy folyamatosan, hetente egyszer-kétszer a fiúk ellen is játszottunk, pláne, hogy a végén már győztek a lányok, az hatalmas lökést adott.
Mi történt az Eb és a vb között, mi szülte az 5. és a 2. hely, illetve a magabiztosság terén is jól látható különbséget?
Alapvetően máshogy látom én ezt az Eb-5. helyet, mint az emberek.
Hogyan?
Mindenki várta már a két ünnep közötti spanyolországi edzőtábort, ahol aztán három napig az amúgy tényleg remek spanyol válogatott szintjén játszottunk. Ez fontos visszajelzést adott. Látszódott, hogy jól, keményen dolgoztunk, látszódott, hogy van a csapatban kurázsi. És amikor ezek után szerintem kicsit túlzó elvárásokkal kimentünk az Eb-re, az első nap rögtön a görögökkel kezdtünk. A meccs nagy részében mi vezettünk, majd a végén két perc alatt kikaptunk. Na, ez nem tett jót. A vb-n is játszottunk ellenük. Ha belegondolunk, csak annyiban különbözött a két görög meccs, hogy az Eb-n minimális különbséggel elvesztetted a meccset, a vb-n ötméteresekkel megnyerted.
A vb görög meccse feldobta a csapatot, az Eb találkozója után kicsikét mindenki megbicsaklott, és abból már nagyon nehéz volt úgy kijönni, hogy minden nap meccset játszottál. Összességében az Eb-n sem éreztem olyan rossznak a játékot. Pontosan azt éreztem, hogy most körülbelül itt kell tartanunk. Hiszen
az a rengeteg munka, amit előtte beleraktunk, az nem úgy szokott kijönni, hogy eljön a meccs, és hirtelen minden jó lesz. Sőt. Normál esetben a csapat belső problémái sosem edzésen, hanem téthelyzetben jönnek elő.
Milyen belső problémák adódtak?
Hogy egyén és csapat szintjén ki, hogyan reagált a stresszhelyzetre. De azt kell mondjam, amikor az Eb végeztével felszálltunk a repülőre, már 2-3 góllal jobbak voltunk, mint amikor kimentünk.
Minek köszönhető ez?
Még életemben nem ültem olyan hosszú megbeszélésen, mint a negyeddöntő 12-11-es olasz veresége után. Már az elején leszögeztük, addig innen nem megyünk haza, amíg bárki, bármiféle problémát lát a csapaton belül.
Négy órán át beszéltük ki a feszültséget magunkból. És bizony kibukott egy-két dolog, amiket ott helyben feloldottunk.
Ennek már az utolsó napi franciák elleni meccsen is láttuk a jelét, majd mivel a felkészülési terv szerint az Eb- és a vb közötti két hétben a fizikai, taktikai téren már kevesebbet kellett belerakni, ezért a ekkor már kifejezetten a csapategység újraépítésére fókuszáltunk.
Az edzőpáros milyen felkészülést tervez az olimpiára. A vb-ezüst már azt jelzi, kinőtték a lányok az U18-as fiúkat, így jöhetnek az U20-asok?
Nem, nem szeretek ilyen hurráoptimizmusban dolgozni. A vb-ezüstig vezető pár hónapos felkészülés lezárult. Minden újraindul, elölről kezdődik a csapat számára. Azt lehet látni kell, hogy az USA mindenki előtt jár. Azt is lehet látni, hogy a spanyol és a holland válogatott a következő szint. És eztán jön a magyar, a görög, az olasz, az ausztrál, ahol minden egyes mérkőzésen lehet, hogy egy befelé vagy éppen kifelé pattanó kapufás lövés dönt a győzelemről. Ez egy olyan kemény mezőny, ahol az első 7-8 csapat nagyon közel áll egymáshoz. A siker és a sikertelenség között – épp úgy, mint a férfiaknál – a negyeddöntős meccs dönt. Tavasszal a játékosoknak nyilván jól kell játszaniuk a klubjukban, aztán megint el kell kezdeniük dolgozni, és
megint heteken keresztül azért kell gürizni, hogy ha majd eljön a kritikus szituáció, mert úgyis eljön, akkor hozzánk pattanjon vissza a labda emberhátrányban, vagy az ellenfél lőjön kapufát a téthelyzetben.
