A kempingben napok óta Vikit figyelem. Nincs nehéz dolgom. Ülök egy faház teraszán, mely előtt rendszeres időközönként elhalad. Szemlélem a mozgását, a tekintetét, a gesztusait, a fehér baseball sapka alól kikandikáló barnás-vörös fürtjei fel-le hullámzását. Egyre inkább csodálom. Pedig momentán kifejezetten rosszul néz ki. Az arca egyre elgyötörtebb, a tartása görnyedt. Olykor mégis próbál mosolyogni, vidámnak tűnni, ám láthatóan a teste, a lelke és az agya közelharcot vív egymással. Mondjuk azok után, amit átélt az elmúlt napokban, ez nem meglepő.
Balatonfüreden, a nemzetközi ultrafutó versenyek Mekkájában vagyunk, ahol napok óta tart a XII. EMU 6 napos ultrafutó-verseny.
1. nap – Viki 187 kilométert teljesít
A szeptemberi utószezonban nyaraló német család az étterem teraszán kanalazza a gulyást. Beszélgetnek, nevetgélnek. Fogalmuk sincs arról, mi zajlik tőlük pár méterre. Dudaszóra kapják fel a fejüket. A hangforrás irányába, az út túloldalán elterülő kemping felé tekintve épp elkapják, amint a több tucat futófelszerelésbe öltözött sportoló elrajtol. Nem a televízióból ismert szuperatlétákat látnak, holott a maguk módján azok. Dél-Afrikától Hawaiiig, Skóciától Bulgárián át Észtországig 21 országból 60 tök átlagos külsejű férfi és nő kezdi el a végeláthatatlannak tűnő futást.
Hat napon át nyomják majd körbe-körbe a 898,88 méteresre hitelesített pályán.
Köztük fut Viki – leányként Szilasi, férjezett nevén, kanadai párja után Brown Viktória – is, aki bő egy hónapja nyerte meg a nők 48 órás ultrafutó világbajnokságát.
Ezúttal 144 órán keresztül fog futni.
„A 48 órás vb-n kétszer 5, egyszer 13 percet aludtam. Az utóbbinál felráztak. Igazából ez nem alvás, csak csukott szemmel pihenés. A 48 órás és a 6 napos között az az egyik óriási különbség, hogy az utóbbit lehetetlen ilyen rapid pihenésekkel végigfutni. Így az alvás is a taktika részévé válik. Nekem 45 perces az alvásciklusom, ami után magamtól felébredek.
A vb-n megpróbáltam megdönteni Bérces Edit 48 órás, 369,749 kilométeres, húsz éve fennálló magyar csúcsát. Ezúttal is azt csinálom, mint akkor: az első két éjszakán minimalizálom az alvást. A harmadik naptól kezdve egyszer-egyszer alszom 90 perceket. Ha az utolsó két napon nagyon fáradok, hajnal előtt rádobok még egy kilencvenest. A hat nap alatt 800 kilométer fölött szeretnék teljesíteni, ami azt is jelentené, hogy Maráz Zsuzsi tavalyi 759,614 kilométeres magyar csúcsát is megdöntöm.
– vázolja Viki az ambiciózus tervet még a rajt előtt, ami nyilvánvalóvá teszi, hogy itt az akarat, a kitartás és a futó saját testének ismerete a döntő faktor. Az, hogy ki mennyire képes feszegetni, kitolni a testi-lelki korlátait. Vagyis a hat nap alatt hányszor tudja legyőzni önmagát.
A hatnaposok világában pár sportalapvetés a feje tetejére áll. Például hogy az győz, aki gyorsabban, rövidebb idő alatt teljesít egy adott távot, mint az ellenfelei. Ehelyett itt a stopper 144 órától számlál visszafelé, és az nyer, aki nagyobb távolságot tesz meg addig a pillanatig, amíg a számsor minden lapja a nullára ugrik.
Aztán: futás közben kellene legyen lebegőfázis. Olyan pillanat, amikor a hátsó, az elrugaszkodó és az első, a talajra érkező láb is a levegőben van. Ehhez a meghatározáshoz képest a hatnaposokon a futás fogalma, mozgássora is egyedi értelmet nyer. Könnyed, atlétákra jellemző légies mozgásról nem beszélhetünk. Van, aki az első pillanattól ütemesen sétál. Más futást imitál a kezével és a lábával, de a normál gyalogtempónál csak hangyányit halad gyorsabban. A többség futásszerű mozgássort végez, a lehető legenergiatakarékosabb módon „oson”. Az élen haladóknál is csak olykor sejlik fel a pillanat, amikor mindkét lábuk a levegőben van.
A futók azért bánnak csínján a sebességgel és az energiával, mert az az alapvetés ellenben hatványozottan igaz, hogy aki elrohanja az elejét, az nem bírja a végét. Aki hosszabb időn át túlvállalja a tempót, azon túl, hogy elfogy, különböző testi tüneteket produkálhat. Például a szervezete úgy reagál a folyamatos túlterhelésre, hogy egyik pillanatról a másikra feltartóztathatatlanul kijön belőle minden. De az is megeshet, hogy a futás hőtermelését már nem képes eléggé hűteni, ezért belázasodik – pláne a 40 fokos betonon órákon át körözve. Ilyenkor vagy leáll, majd fél nap után megpróbálja újrakezdeni, vagy föladja. Az utóbbi nem jellemző. Itt a mezőny 99 százaléka célba ér. Még ha a lábát napok óta húzza is.
A világ négy égtájáról Füredre látogató versenyzők a sport hőskorát hozzák vissza. „Babérkoszorúért” sanyargatják magukat ennyi időn át.
2. nap – 311 km-nél jár
A második napra a futók egymás közti beszélgetései szórványos és rövid szóváltásokká alakulnak. Esetleg a sétáló, pihenő és evő-ivóciklusok közben hallani párbeszédet. Éjfél után már azt se nagyon. Csak az étkezősátorban nappal még hangosan dübörgő zene szól visszafogottan, és a futókat segítő önkéntesek biztató tapsa veri fel a csendet. Viki jól halad, a teljes mezőnyt nézve a 2-3. helyen fut.
De mi vesz rá valakit arra, hogy 144 órán keresztül futómozgást végezzen, és még fizessen is az utazásért, a nevezésért, a szállásért, az étkezésért?
Az ultrafutók többsége 40 év feletti. Korábbi életükből általában kimaradt az élsport, alkatra nem a kenyai vagy etióp hosszútávfutókra emlékeztetnek. Sőt, azt bizonyítják, a hétköznapi testkép itt egyáltalán nem jelent gondot. Arra, hogy hat napon keresztül fuss, fejben kell megérni. Egyszer csak
Vikinél ez a találkozás 40 évesen, három gyerek és a velük érkező plusz 30 kiló után jött el.
„2015-ben, amikor elkezdtem kocogni, kizárólag a fogyás vezérelt. De nekem mindig kell valami magasztos cél. Ezért nem apróztam el, kitűztem a falamra, hogy megcsinálom az Ironmant. Ugyanakkor komoly dilemmát jelentett, hogy mi lesz akkor, ha előbb lefogyok, minthogy képes legyek erre. Folytatni akarom-e a rendszeres napi sportot? Két évvel később, 2017-ben, amikor először teljesítettem a teljes távot, már rég ledobtam a 30 kilót magamról, és már kifejezetten élveztem a mozgást. Magával sodort a versenyek hangulata. Rájöttem, nekem nem a távolság jelent gondot, hanem a tempó. Ezért elkezdtem edzővel dolgozni, és nem sokkal később az első, budapesti Ironman 70.3-as indulásomon 7. lettem a női korcsoportomban, egyúttal legjobb magyarként megnyertem az országos bajnokságot. Ez az a pillanat, ami átkattintott valamit az agyamban.”
2020 szeptemberében, amikor a Covid miatt éppen a világon sehol nem rendeztek triatlonversenyeket, Viki újabb szintet lépett. Kanadában egy 24 órás futóversenyen 213 kilométert teljesített, és magát is meglepve pályacsúccsal győzött. A férfiakat is megelőzve nyerte meg az összetettet. Ez a távolság majdnem tíz kilométer megtételét jelenti óránként, ami hatperces ezer métereknek felel meg. Rendszeres futóknak talán nem tűnik erős tempónak, de ezt a sebességet 24 órán keresztül tartani – nem semmi. Nyomban meghívót kapott a kanadai ultrafutó-válogatottba, ahol az ismeretlenségből előlépve hirtelen az első számú futó lett. „Álltam és nagyokat pislogtam, hogy most akkor mi van? A siker elültette a bogarat a fülembe. Ekkor esett le először, hogy itt, az ultrasportok világában akár versenyképes is lehetek. Üssük a vasat, amíg meleg, gondoltam, így novemberben 318-ról 325 kilométerre írtam át a kanadai 48 órás rekordot.”
A 24 és a 48 órás verseny sem tréfa, de pontosan 120, illetve 96 órával kevesebb, mint a hatnapos. Az utóbbi teljesítéséhez végképp hit kell, és ez az ultrafutókban leginkább a magukba vetett hitként ölt testet.
Azért futok ennyit, mert képes vagyok rá
– indokol Viki, ami egybecseng számos más ultrafutó magyarázatával.
Ezzel együtt a második nap felénél nyilvánvalóvá vált, a nagy meleg, az állandó vetkőzés, öltözés miatt el kell engedje a 48 órás magyar csúcsot.
3. nap – 428 km
A versenyt minden futó másként éli meg. Akad, aki telefonál séta közben, más folyton becsatlakozik valakihez, és beszélgetni próbál, de akad, aki enni sem áll meg, még a hűvös éjszakán jóleső meleg levest is gyaloglás közben kanalazza.
Viki két nap után pont úgy néz ki, ahogy ki kell nézni több mint 300 kilométer megtétele után. Az ember teste ugyan egyre megviseltebb, de neki nem fáj semmije, nincs sérülése, vízhólyag se gyötri. Fizikailag rendben van. Konokul nyomja.
„Mindig magasabbra kell tenni a célt, annak megfelelően kell készíteni a tervet ahhoz, hogy sikerrel járj” – fogalmaz, és ennek megfelelően nagyjából húszoldalas programmal készült a versenyre, ami elméletileg meghatározta a futás sebességét, a pihenőket, az alvás, az evés-ivás optimálisnak gondolt időpontjait.
De az élet mindent felülír egy hatnaposon. A nappali 29–30 fok például nem olajozza, inkább eszi a lelket. Megborítja a mezőnyt.
Déltől elcsöndesedik a pálya, a többség a pihenést választja a megsülés helyett, mert nem elég a napsütés, a beton alulról is melegít, így a pályára hideg vízpermetet fújó kapu, a kikészített hideg vizes szivacsok, a hűsítés is csak ideig-óráig segít. 17 óra felé telik meg újra a pálya.
Viki is reagál, sutba vágja a tervet, inkább a testére hallgat. Az első naptól kezdve szinte körönként diktálja két segítőjének, milyen folyadékból mennyit kér, mikor mit enne, milyen ásványi anyagot pótolna, avagy miben változtassanak az eredeti programhoz képest. Sztrakota Róbert és dr. Drabik Krisztina – aki azon túl, hogy nemrég teljesített 620 kilométerrel egy hatnapost, amúgy egészségügyi szakemberként a sejtek szintjéig képben van azzal, mi történik az ember szervezetében egy ilyen erőpróbán – lesi minden szavát, és teljesíti a kéréseit. Mivel a hőség miatt a nappalok a nehezebbek, Viki az éjszakai kétszer 45 perces alvások között próbál hosszabb etapokat és jobb tempót futni. Egy a lényeg, hogy aggyal bírja.
Viki kapcsolata a sporttal annyiban nem új keletű, hogy a ’90-es évek közepén a Telesport szerkesztő-riporterként indult a pályafutása, ahol kapcsolatba került az öttusával, majd a Tattersallal, és e kettős sajátos szubkultúrája hozta meg a kedvét a lovagláshoz. Aztán az élet továbbsodorta, kanadai férfi vitte oltár elé, rajta keresztül ismerkedett meg a pókerrel, amire rákapott, mert
nagyon könnyű pénzkereset. Többnyire online játszottam, és jól ment. A póker a matekról szól. Amit figyelni kell, az az ellenfelek licitálási sablonja és az azt követő lapmutatás. Ezt kell megjegyezni. Egyszer 200 dollár beszállóval négyezer játékos közül második lettem. Ez a 93 ezer dollár volt a legnagyobb online nyereményem.
Éveken át profi pókerjátékosként a kártyázásból, az agyából élt. Olyan jól ment neki, hogy egyedüli nőként bekerült az Everest Póker tíz kiválasztottja közé, így már nemcsak otthonról, hanem élőben, hús-vér emberek ellen is játszott szerte a világban. „Szponzorált játékos voltam, ami azt jelenti, hogy a versenyekre az utazást és a beszállókat nem nekem kellett fizetni, viszont a nyeremény nálam landolt”.
Monte Carlóban, Las Vegasban és a világ legszebb helyein játszott, mígnem 2011-ben, amikor az első gyermeke megszületett, letette a lapot. A póker annyiban maradt meg az életében, hogy a nyereményeiből elindított egy pókeriskolát. „Az első tanfolyamon vett részt például a jelenkor egyik legnevesebb magyar pókerjátékosa, Lendvai Tamás. Akkor még itthon élt, ezt követően indult első magyarként a Las Vegas-i világbajnokságon”. A suli annyira jól ment, hogy később jelentős haszonnal értékesítette a céget egy svéd befektetőnek.
4. nap – 540 km
Az ultrafutók találkozása a magukba vetett hittel leginkább akkor érhető tetten, amikor elérnek arra a fáradtság szintre, amikor teljesen önmagukba fordulnak. A tapasztalat szerint ez a lelki holtpont nagyjából a felénél jön el. Ilyenkor mintha állna az idő. Elvész a távolság jelentősége is. Kizárólag az optimális működési tempó, az energiaháztartás szinten tartása, a „bal lábat a jobb után” marad meg célként. Előbb-utóbb mindenki bezárkózik az agyába, belülről kontrollálja teste működését, azt, mikor, hogyan reagáljon az apró jelzéseire.
Miközben magas szinten tűrik a monotonitást, űzik az unalmat. Az egyik lengyel női versenyző például a fején fülhallgatóval népdalokat énekel. Jó hangosan. A zenehallgatás amúgy általános. Kell valami szórakozás a futás mellett.
Viki is gödörben van. Keresi a kifogásokat, és rendre meg is találja, mikor és miért állhatna meg egy kicsit. Beszélget mindenről mindenkivel. Vitatkozik a kajáról, arról, mikor mit töltsenek abba a kis speciális újratölthető ivózacskóba, amit a kezében tartva szopogat. Folyamatosan kontrollálja, szervezi a futását, mert amúgy is olyan alkat, akinek lételeme a szervezés.
A pókervállalkozása értékesítését követően az időközben öttagúra gyarapodó család mindennapjainak menedzselése mellett megálmodott egy táplálékkiegészítő termékcsaládot, majd annak gyártására létrehozott egy üzemet lakhelyükön, a kanadai Whitbyben. „Szeretek vállalkozásokat indítani. Ez a terület is magam, azaz a sportolás kapcsán kezdett el foglalkoztatni. Jelenleg hárman dolgozunk benne, megpróbáljuk annyira felfejleszteni, hogy bekerüljünk a kiskereskedelmi forgalomba, az élelmiszerboltokba is, aztán ha sikerül, meglehet, idővel ezt is értékesítem.”
5. nap – 596 km és egy nagy hullámvölgy
A hatnapos ultrafutók azért is imádják a füredi helyszínt, mert a kemping területén kanyargó pályát úgy jelöli ki Kiss Zoltán és az EMU (Egyesület a Magyar Ultrafutásért ) lelkes csapata, hogy minden versenyző a saját háza előtt haladhat el. Így a futókat segítő családtagok, barátok könnyedén kitelepülhetnek egy-egy kis asztallal, minden kéznél van, ami meg nincs, azt másodpercek alatt ki lehet hozni. Még az ágy eléréshez sem kell fölösleges energiát égetni, nagyjából hat lépés és három lépcsőfok után lehet belezuhanni. Közvetlenül a pálya vonalán található a közösségi wc és zuhanyzó is. Az előbbit a rengeteg folyadékbevitel miatt sűrűn látogatják a sportolók, de ez a kitérő sem jelent többet nagyjából tíz lépésnél.
Egy ilyen hosszúra nyúló versenyen a segítők logisztikája is kész tervet, komoly szervezést igényel. Négy-hat napot eldobni a szabadságkeretből azért, hogy egy ismerős futót segíts, úri luxus. A negyedik nap déli lezárását követően Drabik Krisztinát Viki korábbi pókeres haverja, Schmidt Zoltán váltja. Aztán az élet úgy hozza, alighogy Krisztina hazaért Pécsre, már fordulhatott is vissza. Szükség lett az egészségügyi tapasztalatára.
Nem elég a lelki gödör, Viki délután egy óra magasságában fizikailag is mélyre kerül.
Két idősebb nő elhűlve figyeli. „Ne tessék aggódni, ez része a dolognak” – nyögi feléjük.
„Nem csikart a hasam, nem émelygett a gyomrom. Semmi előjele nem volt. Még arra sem jutott időm, energiám, hogy a fűre menjen, így a pályán landolt minden” – panaszolja. Aztán még háromszor rókázik.
A pályát gyorsan felmossák a szervezők, de a baj csőstül jön. Ha a hányás nem lenne elég, a következő körben alul is megérkezik az áldás. A közösségi wc látható távolságban, de nem elég közel. Ruhástól áll a zuhany alá, ott mossa tisztára magát. Cirka hatszáz métert kell megtegyen a barakkjáig, a ruhacseréig. Hiába számít rá, még kétszer jár így.
Telefonos segítséget kérnek Krisztinától, aki utasításokat ad, majd a programját felrúgva újra kocsiba ül, és visszavezet Füredre. A tűzoltás szigorú diétával kezdődik. Ropi meleg gyümölcsteával a menü, pálcikánként, kortyonként próbálja helyreállítani a folyadék- és ásványianyag-háztartást. De eleinte ez sem marad benn Vikiben. A jó hír legfeljebb annyi, hogy amíg hányásnál semmi, hasmenés esetén viszont 5–10 százalék csak-csak felszívódik a bevitt tápanyagból.
A folytonos zuhanyzás, fürdés, ruhacsere időveszteség elkerülése érdekében azt a taktikát választják, hogy ha szükségét érzi, ha nem, minden körben megáll a wc-nél. Amint megérkezik, Kriszti kiszámolja milyen pulzus mellett milyen tempót bírhat ki Viki. A legnagyobb hőségben sétára kötelezi. Viki nehezen, de szót fogad, mert megértette, olyan gyenge, hogy ha fut, végleg fejre áll, és jöhet a mentő.
„Lehet, hogy a reggel felkockázott, fél nap alatt elfogyasztott, de addig a napon sütkérező mignon volt a ludas” – véli Robi. Vagy csak simán a napok óta tartó csúcsterhelés melletti folyamatos evésre-ivásra reagál így a fáradt, túlterhelt szervezet.
Kora délután annyiból jobb a helyzet, hogy már nincs, ami kijöhetne belőle. Csak az émelygés, görcsölés marad. Bárhogy próbálkoznak, este nyolcra szinte teljesen kiürül a szervezete. „Olyan vagyok, mint egy agyhalott” – rebegi. Nincs mese, Kriszti leállítja. Hosszabb ideig aludni, regenerálódni kell. Este kilenctől, mint akit kiütöttek, alszik is hat és fél órát. Ez kicsit segít. Hajnali négykor újraindul.
Kedd délben, amikor ráfordulnak az utolsó, hatodik napra, aznapra csak 56 kilométert mutat a számláló. Hol van ez az előző 24 óra 112 kilométeréhez képest?
Ezzel a rosszulléttel el is úszott a 800 kilométeres álom.
6. nap – 747 kilométer és 384 méter, s egy 32 órás hajrá után egy kanadai rekord
Vikinek – aki egy hónapja azon bosszankodik, hogy az olaszországi 48 órás vb-n magyar csúcsot is futhatott volna, ha az utolsó 12 órában jelentős előnye birtokában már nem csak azt figyeli, hogy tartsa a jelentős előnyét, így aztán amikor az ellenfele sétált, ő is nyugodtan gyalogolt – ezúttal kapaszkodnia kell a győzelemért.
Az összességében hétórányi leállás miatt Mihaela Englaro, a nők között addig második bolgár lány kedd délutánra nagyjából hét kör előnnyel vezet előtte. Szerencsére a szervezete kezdi megtartani azt, amit megeszik, megiszik. Este nyolcra erőre kap.
A 144-ből nagyjából 16 óra maradt hátra. Bármilyen hülyén hangzik, ez már a verseny hajrája. Egy éjszakát kell túléljen. Éjfél előtt már nemcsak a vissza-visszatérő hányingere, émelygése múlik el, de a gyomorfájása is megszűnik. Úgy döntenek, ezt már ki kell bírni.
Nincs megállás se neki, se a stábjának. Fut, lassú, de ütemes 7-8 perc/ezer méteres tempóban. Igen ám, de a bolgár vérszemet kap. Beáll mögé, és ugyanazt csinálja, mint Viki. Elkezdenek vonatozni. Viki egy hol két-, hol három-, hol négyfős csoportot vezet. Közben fejben pókerezik Mihaelával. Figyeli a gesztusait, számol, mikor, mire hogyan reagál. Olykor beszélteti. Úgy tesz, mintha acélból lenne. Hajnali ötre alig csökken a hátránya, viszont ekkor megtörni látszik a bolgár. Most neki muszáj pihennie.
Az este még hétkörös hátrányból reggelre hat órára négy-, kilencre 12 körös előny lesz. Viki immár hat perc körüli ezerméteres tempóban fut a győzelem felé.
Az utolsó órában a hangulat már karneváli. Van, aki bohócruhát ölt magára, más nemzeti színű zászlóval fut, ha valaki kerek százas kilométerhez ér, a szervezők és a többi versenyző is hatalmas ovációval fogadja. Viki túl van a 700 kilométeren, és a saját maga által tartott 736 kilométeres kanadai hatnapos országos csúcsot is megdönti nagyjából a vége előtt másfél órával. Ezt a hátán magyar zászlóval ünnepli. Mert hiába kettős állampolgár, versenyezhet bármelyik ország színeiben, a szíve mélyén magyar.
A 144 órát lezáró dudaszó pillanatában mindenki leáll. A bokákon hat napja cipelt GPS leadja a jelet. A hivatalos eredmény szerint Viki 747 kilométert és 384 métert futott. Kevesebb mint 13 kilométer hiányzott a magyar rekordhoz.
Talán jövő ősszel Füreden, a hatnapos világbajnokságon a 800 kilométeres álom is meglesz.
Miért ne lenne? Hinni kell benne.
