Petschauer Attila az Angol–Magyar Bank autós részlegének alkalmazottja volt, amikor 1928-ban bankot robbantott: a Nemzeti Sport szerint „legázolt mindenkit, megnyerte az olimpiai csapatversenyt”. Egyetlen asszót sem vesztett, mind a négy csörtéjét megnyerte a németek (12:4), a franciák (12:4) és a lengyelek (14:2) egészen nagy arányú legyőzése alkalmával.
A német Erwin Casmirtól nyílt színen kért elnézést ezekkel a szavakkal: „Bár te nyertél volna, drága barátom!” Ha tudta volna, hamarosan mit hoz a történelem…
A döntőt az olaszokkal vívta a magyar együttes. Ez a meccs jóval nehezebb volt a többinél, 8:7-nél következett az utolsó asszó Petschauer és Renato Anselmi között. Az itáliai versenyző azért sem lehetett nyugodt, mert Petschauer korábban 5:0-lal intézte el Oreste Pulitit, majd Bino Binit 5:4-re, Gustavo Marzit 5:3-ra győzte le.
Az egyéni viadalon is remekelt, a tizenkettes döntő végén ugyanúgy kilenc győzelemmel állt, mint Tersztánszky Ödön. Az első helyért úgynevezett szétvívást tartottak, és a pótcsörtét vitéz Tersztyánszky nyerte 5:2-re. Petschauer azt mondta: „Fáradt voltam, az előző meccsek kiszedtek belőlem mindent. De nem bánom. Örülök Tersztyánszky győzelmének, és készülök a következő olimpiára.”
Tersztyánszky nem készülhetett: 1929-ben motorbalesetben meghalt. Alig harminckilenc évet élt.
Petschauer harmincnyolcat, az amszterdami csapatversenyben aranyérmes, 1945-ben Mauthausenben elpusztított Garay János ötvenhatot.
Úgy nézett ki, Petschauer sem szerepelhet az 1932-es olimpián. Az év januárjában – izomgyulladás következtében – láb- és derékfájás, nyak- és kézizommerevség állott be nála. Kedvetlenül említette: „Úgy érzem, az én vívókarrieremnek egyszer és mindenkorra vége.”
Sem annak, sem az újságíró-pályafutásnak nem harangoztak. Petschauer saját rovatot kapott Az Estben, rendszeresen írt a Pesti Naplóba is. A Színházi Élet pedig az 1932-es Los Angeles-i játékok külön tudósítójának kérte fel.
Színházi körökben – egyebek közt a Fészek Művészklubban – otthonosan mozgott, jó barátságban volt Csortos Gyulával, a Hacseket megszemélyesítő Herczeg Ferenccel, valamint Szomory Dezsővel. Majd az MTI azt jelentette 1932. augusztus 16-án: „Az olimpiai játékokon részt vett magyar versenyzők tegnap elhagyták az olimpiai falut. Petschauer Attila nem utazott haza. A filmnél szeretne elhelyezkedni, ám az is lehetséges, hogy vállalja egy Los Angeles-i vívócsapat trenírozását.”
Nemhogy Hollywoodba elvitték, de – csapattársaival együtt – fogadta Herbert Hoover, az Egyesült Államok elnöke. A 35 Celsius-fokos hőségben a magyarok mindegyike frakkban feszengett, Hoover viszont könnyű nyári ruhában, kihajtott ingben jelent meg a találkozón.
A győztes együttes sokak szerint minden idők legerősebb magyar kardcsapata volt. Az egyéni versenyben három honitársunk került az első öt közé: az aranyat Jekelfalussy-Piller György nyerte, a bronzot Kabos Endre érdemelte ki, Petschauer az ötödik helyet szerezte meg. A kivételes társaság – benne még Gerevich Aladárral, Glykais Gyulával, Nagy Ernővel – 9:2-re verte az ezüstérmes olaszokat.
Ám Kabos sem járt jobban, mint Petschauer vagy Garay: származása miatt őt is behívták munkaszolgálatra, és a „mocskos zsidókat” szállító teherautó alatt 1944 novemberében felrobbant a Margit-híd, amelyet a nácik aláaknáztak. Kabos éppúgy harmincnyolc évesen halt meg, mint Petschauer.
Csak nála kevesebbet szenvedett.
Amikor a Veres Pálné utcai parancsnokságra berendelték, félcipőben, vászonruhában érkezett, és azt hangoztatta, tévedés az egész, olimpiai bajnokot nem lehet munkaszolgálatra behívni. Az aranyéremmel valóban mentesítés járt volna, de a Horthy-rendszerben az ilyesmi nem számított.
Petschauer amúgy nem volt félős pali. Azt írta 1936-ban: „Fel Berlinbe, az olimpiára! Kiadták a jelszót a sportszörnyetegek. Azok, akiknél nem az eredmény fontos, hanem az, hogy megjelenjenek. Fel, fel, meghallgatni az olimpiai torony harsonásait, megnézni az öt karika jegyében lezajló világversenyeket. Mindent elkövetni, de kijutni. Kicsit dobni és kiesni. Kicsit futni és kiesni. Kicsit lökni és kiesni. Kiesni, de kijutni.”
Aztán 1937-ben így fogalmazott:
Ha valaki ráhajol a magyar sport rendszertelenül dobogó szívére és hallgatózik, ez a szív úgy dobog, mintha (…) a kitágult sportszívet a nikotin és a koffein mérge is rongálná. Fájdalom, a magyar sport beteg. Köhög, lázas, bacilusok rongálják a testét. Mindenki tartozik mindenkinek. Fű fának, szem a szájnak, nincs pénz, üresek a zsebek. A pénztelenítés rombol, öli a magyar sport testét.
Az MLSZ egy cikke miatt beperelte, ám a bíróság az 1939. március 18-án tartott nyilvános tárgyaláson a rágalmazás és becsületsértés vétsége miatt indított bűnvádi eljárást megszüntette.
Viszont Petschauer 1942-ben a nagykátai táborba került egy másik jelentéktelen alakkal, Rejtő Jenővel együtt.
Ott Muray-Metzl Lipót alezredes volt a nagy ember (bár sem nagynak, sem embernek nem lehet nevezni). Ez a rém azt az ukázt adta keretlegényeinek, amikor a foglyokat – köztük Braun „Csibit”, az MTK klasszis labdarúgócsapatának sorozatban kilencszeres bajnok, 28-szoros válogatott jobbszélsőjét – feltetette az Ukrajnába tartó tehervagonra: „Nehogy aztán valamelyik élve kerüljön haza!”
Petschauer végzetét egy másik alezredes, az 1928-as olimpián három lovas számban szereplő Cseh Kálmán teljesítette be. E fenevad – ahogyan azt A napfény íze című filmjében az Oscar- és Kossuth-díjas Szabó István felelevenítette – a mínusz negyvenben meztelenre vetkőztette, s jeges vízzel teli tömlővel locsoltatta a csodálatos kardbajnokot. A nagy vívó ezt még túlélte – ha igaz –, s Ungváry Krisztián szerint hadifogságba esett, majd egy szovjet katonai kórházban hunyt el. A történész hozzátette: „Halálában nyilvánvalóan erősen közrejátszott, hogy amíg oda került, különböző szörnyűségeken ment keresztül.”
A szintén Kossuth-díjas rendező, Sándor Pál édesapja ugyancsak Ukrajnában munkaszolgált. Mint elmesélte, apukáját – több társával együtt – szintén meztelenül felzavarták a fára. Azt is megparancsolták szegényeknek, hogy hangosan kukorékoljanak, és addig marasztalták őket odafenn, amíg teljesen átfagyva, tehetetlenül a földre nem hullottak. Sándor papa azon kevesek közt volt, akik túlélték a kegyetlen megpróbáltatásokat.
Petschauer áldozat maradt. Róla Kossa István, az akkor iparügyi-, később pénzügy-, kohó- és gépipari, majd közlekedés- és postaügyi miniszter azt írta 1948-ban megjelent Dunától a Donig című visszaemlékezésében:
Inkább toprongyos, öreg koldusnak, mint kardvívó olimpiai bajnoknak nézett ki.
Cseh Kálmánról pedig 2018-ban emelkedetten emlékezett meg a lovas olimpikonokat felidéző összeállításában egy jobboldali magyar újság. A cikk címe az volt: „Egyenes derékkal ültek a bakon.”
