To dla ciebie, kochanie!
Ezt üvöltötte a kamerába, miután 2020. szeptember 16-án a Dinamo Zagreb elleni zárt kapus BL-selejtező második percében az ötösről a hálóba pofozta a labdát.
Azt hittük, valami rém macsós üzenet szakadt ki belőle, de a fenét. Sokkal szebb a megoldás.
Lovrencsics Gergő vidéki fiú, 1988. szeptember 1-jén született Szolnokon.
Édesanyja tesi-biológia szakos tanár, édesapja kútfúró és fegyveres hídőr volt akkoriban. Valamint amatőr kispályás labdarúgó. „Picikoromtól vitt a meccseire, szórta a gólokat, baromi büszke voltam rá, olyan akartam lenni, mint ő, állandóan labdáztam, rugdostam le a vázákat a szekrény tetejéről. Hatéves voltam, amikor Gödöllőre költöztünk, anyu egy ottani iskolában kapott állást. Az osztálytársaim megtudták, hogy apu a tanítás után nap mint nap fociedzést tart nekem, és sorra bekönyörögték mellém magukat. Hamarosan odáig fajult a dolog, hogy apu és másik két szülő kölcsönkérte az agráregyetem egy évek óta gondozatlan focipályáját, lenyírták a füvet, felvonalazták, kapukat állítottak, majd megalakították a Gödöllői Góliát Diáksport Egyesületet, ahová még a közeli falvakból is özönlöttek a kölkök, és aminek hivatalosan is apu lett az edzője. A szakmai munkáról annyit, hogy tizenévvel később négyünkből, Varga Roliból, Nagy Daniból, Simon Krisztiánból és belőlem válogatott játékos lett, és másik négy srác, Busai Attila, Horváth András, Tóth Barna és Balázs öcsém is az NB I-ig vitte.”
A tízet épp betöltötte Gergő, amikor hívta az MTK.
De apu nem engedett, egyrészt nem volt se idejük, se pénzük felhordani Pestre, másrészt – és ez a fontosabb – azt mondta, ne kölökként akarjak egy nagy klub játékosa lenni, hanem azért dolgozzam, hogy tizennyolc évesen tartsak ott, hogy az első osztályból jelentkezzenek be értem. Két napig zokogtam. Néha eszembe jut Gulácsi Péter, aki velem ellentétben bekerült a Sándor Károly akadémiára, aztán tizenhét évesen leigazolta a Liverpool. Tán én se lettem volna rosszabb.
Az általános után a pesti Szent István közgazdasági szakközépbe vették fel. „Focisták gyűjtőhelye. Sokan fővárosi nagy csapatokban játszottak, és irigykedve hallgattam az olyan dumákat, hogy »a hétvégi bajnokin négyet vágtam az Újpestnek«, amire legföljebb annyit válaszolhattam, hogy én meg a Gödöllő védekező középpályásaként felrúgtam két csatárt.”
Azért alighanem akadt más is a felrúgások mellett, hiszen harmadikban a Ferencváros vitte volna Gergőt. „Apu úgy ítélte meg, hogy a Fradi ifiből lehetetlen feljutni az első csapatba, mondta, menjek inkább a felnőtt Budafokba, igaz, az csak NB II, de ott több játéklehetőséghez jutok.”
2006-ot írtunk, Gergő nem volt még tizennyolc. A Budafokban a bajnokság végére négy gólig jutott, ám a csapat lecsúszott az NB III-ba. A következő szezon első tizenöt fordulójában lőtt tíz gólt, s mehetett vissza az NB II-be, ugyanis leigazolta a PMFC, ahol aztán három és fél évet húzott le.
Hamarosan a külföldi szerződésre is készen állt.
A Pápa összes meccsén kezdő volt, a csapat huszonhat góljából hetet ő szerzett; a bajnokság hajrájában a Kecskemétet az ő egy, a Fradit az ő két góljával győzték le, ezzel a következő szezonra is biztosították helyüket az első osztályban. Az utolsó előtti fordulóra, a Videoton elleni mérkőzésre komplett delegáció utazott Pápára a Lech Poznantól.
A legrosszabbkor. A Vidi lefocizott bennünket, csatár létemre a félpályán nem jöttem át. Amikor a lefújás után felballagtam a VIP-be, azzal kezdte a lengyel edző, hogyha nem ilyen jó a magyar sör, a huszadik percben hazamenekült volna, és bár azért érkezett, hogy megbeszéljük a szerződésemet, inkább aludna párat a dologra. Addigra én már neten megnéztem a csapat néhány meccsét, tetszett, pláne tetszett, hogy olykor negyvenezer néző előtt játszanak. Két hét múlva kértem a menedzseremet, Nagy Michaelt, mondja meg a poznaniaknak, akár lefelezhetik az eredeti ajánlatukat, csak adjanak lehetőséget, aztán, ha bizonyítok, úgyis megfizetnek. A sportigazgatójuk visszaüzente, hogy ő ilyet még nem hallott, és ha tényleg ennyire motivált vagyok, mehetek.
Gergő 2012 nyarán, egy Európa Liga-selejtezőn mutatkozott be a csapatban, adott egy gólpasszt, majd gólt fejelt, a bajnoki nyitányon pedig egy gól mellett két asszisztot osztott ki. A szezonban huszonhét bajnokin játszva hétszer volt eredményes, négy gólpasszt adott, a bajnoki címre aspiráló csapata második lett.
A lengyelek elégedettek voltak, emelték a fizetését, és további három évre írtak alá vele.
Másnak is imponált a magyar fiú teljesítménye. „A Mönchengladbach hívott a Bundesligába, de túl sokat kért értem a Poznan.”
A következő, a 2013–14-es szezon még jobban sikerült: ugyan ismét csak az ezüst jött össze, de kilenc gólt szerzett, s adott tizenhárom gólpasszt. „A csapat ásza huszonkét gólig jutott, a felét tőlem kapta.”
Ezúttal a Mainz akarta Gergőt.
Az akkori hivatalos értékemet, másfél millió eurót kínáltak, de a klubom ismét mohóskodott, két és felet akart, mire a német visszaüzente, vele ne szórakozzanak, és hiába ment le kétmillióra a poznani elnök, már nem törődött vele.
2014–15 vegyes év: a Poznan végre bajnoki címet ünnepelhetett, ám Gergő megsérült, műtötték a térdét, kihagyta a komplett rájátszást és a kupadöntőt. „A lengyel bajnokság kőkemény, az elsőtől az utolsó percig megy a darálás, a bam, bam, bam. Mindenki hajt, hiszen egyetlen lépés a Bundesliga. Mondjuk én alapból olyan vagyok, hogy akkor is ütközöm, sprintelek, ha nem tökéletes az egészségem, törvényszerű, hogy jön a fáradtság, a hullámvölgy, a sérülés.”
Az operációt követő rehabilitáció áthúzódott a következő szezonra, és a felépülést követően is jobbára padozott, nem szerzett gólt, miközben a csapat nélküle is remek formát futva bejutott az Európa Liga csoportkörébe. „Kétségtelenül adódott némi formahanyatlásom, ezzel együtt biztos voltam benne, hogy meghosszabbítják a szerződésemet. Sőt, azt hittem, hogy egyszer majd Lengyelországból vonulok vissza az aktív pályafutástól.”
De nem kellett a lengyeleknek.
Kellett viszont a magyar nemzeti tizenegynek. Lengyelországból lett válogatott, még a jó kis 2013-as év nyarán; egy Kuvait ellen 1:0-ra megnyert barátságos meccs félidejében cserélte be Egervári Sándor. „Ikonok közé kerültem, oda és vissza voltam a megtiszteltetéstől, hogy Király Gabival, Gerzsonnal, Szalával, Dzsudzsákkal, Vanczák Vilivel játszhatok egy csapatban, lestem a szavukat, csináltam, amit mondtak.”
A 2016-os Európa-bajnokságra tizenkétszeres válogatottként érkezett. Az osztrákverő bordeaux-i diadalból és az izlandiak elleni marseille-i döntetlenből kimaradt, ám kezdett a portugálok elleni 3:3-nál, s csak a hajrában cserélte le őt Bernd Storck az időt húzva, tartva a csoportelsőséget érő ikszet.
A nyolcaddöntőre a csúcson lévő De Bruyne-féle Belgiumot kaptuk, sima 0:4-es zakó Toulouse-ban, Gergő végig pályán volt.
Sokan tragédiának élték meg a kiesést, de mi élveztük a játékot, és az eredmény dacára partiban voltunk a világ akkori legjobbjával. Meg különben is, az egész tornán könnyedek, lazák voltunk. Például, amikor a portugálok szabadrúgáshoz jutottak ellenünk, Király ugyanúgy lépkedett hátra és ugyanúgy állt be a gólvonalra, mint Ronaldo a labda mögé, még össze is néztek. A meccs után kérdeztük Gabit, mi volt ez, azt felelte röhögve, hogy spontán jött a dolog, ökörködni akart, hiszen mégis csak ez az utolsó világversenye. Őrületes élmény volt részese lenni a magyar labdarúgás visszatértének az európai porondra.
Franciaországba már úgy indult, hogy tudta, Poznanból költöznie kell, viszont aggódásra nem volt ok, hiszen a Ferencváros titokban hónapokkal korábban előszerződést kötött vele arra az esetre, ha távozna a Poznanból.
Huszonnyolc éves volt ekkor.
Gergő sose vetített ilyet. De az első meccsétől felszántotta a pályát, nem meglepő hát, hogy egyre több szurkolói mez hátára vasalódott fel az, hogy Loverencsics.
Érkeztekor a csapat már az új stadionban, a Groupamában lakott, az edző, Thomas Doll a negyedik magyarországi szezonját kezdte. A bajnokságban egész jól ment a játék, az előző szezonban zsákba került az arany, de nemzetközi porondon lebőgés lebőgést követett. A csapat már a nyáron kipottyant a BL-selejtezőből, az albán Tirana hozta el a búcsút. (Hüsing öngólja ma is fáj, és azt is szívesen felednénk, ahogy Hoxha kapus bepanenkázta Dibusznak a büntetőt, aztán kivédett másik hármat.)
A hazai bajnokság is kudarc: Doll az első hét meccsből négyre még csak nem is nevezte Gergőt, akinek első góljára a harmincadik fordulóig kellett várni, második meg nem is lett. Ráadásul nemhogy a bajnoki cím, még a dobogó se jött össze.
A Groupama történetének legdrámaibb pillanatait élte át, amikor pár perccel a lefújás előtt Gergő magatehetetlenül zuhant a gyepre, miután fejpárbaj közben ütközött a levegőben az angyalföldi Murka Benedekkel. A szurkolók rutinból beleálltak a „Csürhe, csürhe!” skandálásba, de amikor defibrillátorral sprintelt egy angyalföldi, egy másik meg sírva fakadt, és Čukić is a fejét fogta lesújtva, hát, akkor jött a sokk, és némán lestük, egyáltalán él-e Geri.
„Kiver mindenkit a víz, még aki ezt nézi is. (…) Nagyon remélem, hogy nem Lovrencsics éltéért küzdünk” – mondta Hajdú B. István a közvetítésben. Meg azt is mondta: „Ha valaki ott az M4-esek közül lentről hall valamit, tud valamit, akár megnyugtató, akár csak maga az igazság, szóljon. (…) Atyaúristen.”
Az, Atyaúristen. Közel járt hozzá Gergő. „A doki mondta, hogy pont úgy nyekkentem a földre, eltörhetett volna a csigolyám, és akkor jobb esetben is tolószék életfogytig.”
De szerencsére nem sirató, hanem katarzis lett a vége: Gergő magához tért, és miközben hordágyon vitték a mentőhöz (vajon miért nem gurult be a pályára az az autó?), kiintett az őt éltető szurkolóknak, hogy minden oké.
Ha egyszer valaki filmben használja föl a történteket, dramaturgra ne sokat költsön, elég, ha kopírozza a valóságot, motívumnak ajánljuk, hogy Gergőnek három nappal a baleset előtt született meg az első gyereke. „A meccs másnapján mentem volna értük a kórházba. Szegény feleségem köntösben, folyosón, televízió előtt ülve nézte végig, mi történik velem. Annyira kiborult, ott akarta hagyni a kicsit, hogy rohan hozzám, úgy kellett visszafogni, hogy most értem is azzal tesz a legtöbbet, ha marad. Ma is jobban fáj, amit ő élt át, mint a saját fájdalmam. Ja, és apám is tévén nézte végig az egész horrort, őt se irigylem.”
Azért akadt hozadéka is a drámának. Egyrészt szakmai: „Megtanultam, hogy fejpárbajnál sose háttal ugorjak, hanem oldalt, hogy legalább én lássam a másikat, ha már ő nem lát engem.”
Másrészt pedig érzelmi:
„A szurkoló díjazza a keménységet, én meg olyan vagyok, hogy a nálam húsz kilóval nehezebbtől se ijedek meg. De tisztelem az ellenfelemet, sose nagyképűsködöm, és senkit nem bántok ok nélkül. Mondjuk, ahhoz is ragaszkodom, hogy mindennek legyen következménye. Megesik, hogy összerugdosnak, és persze nem törleszthetek, mert azért kiállít a bíró, de hát ezért vannak a jóbarátok. A Fradiban ilyen esetben Haratyinnal segítettük ki egymást: ha engem bántottak, intett Igor, hogy nyugi, tesó, én rendezem, és pár perccel később tarolt labdát, babát, szigorúan ebben a sorrendben; ha pedig Igort tépték meg, én egalizáltam, és ha hepciáskodott a bűnös, odaszóltam, hogy, ugye tudod, miért kaptad.”
Egy-egy sárgát megér az igazság.
A fejsérülése idején Gergő már új poszton játszott.
„Serdülőként a Szent Istvánban védekező középpályásnak használtak, aztán támadó középpályást, tizenhat éves koromra pedig csatárt faragtak belőlem. Meg is ragadtam elöl, egészen Dollig, aki fél év után közölte, ezután jobbhátvéd leszek, mert kevés, amit csatárként mutattam, meg amúgy is látok a pályán, és hátulról indulva hatékonyabban szervezhetek. Hiába mentegettem magam azzal, hogy az Európa-bajnokság után egyetlen napot se pihentem, ez a gólszegénység oka, nem hatottam meg. És onnantól a válogatottban is védőként számoltak velem.”
A 2017–18-as szezont arcmaszkban kezdte, „csatlakoztam a Zorro klubhoz”, ami elviselhető kín. Az kevésbé, hogy a nemzetközi kupából ezúttal is már nyáron kipottyant a Ferencváros: a lett Jelgaván még sikerült átlépni, de aztán kettős vereségbe szaladt bele a dán Midtiylland ellenében. Plusz a Magyar Kupában is betliztek Lovrencsicsék: noha az azt megelőző három évben a Fradi nyerte a kiírást, 2017 októberében már a harminckettő között kikapott, legyőzője az NB II-es Kisvárda; ráadásul Gergő ismét fejsérülést szenvedett, ha nem is olyan arccsonttörős elájulósat, mint szűk fél évvel korábban.
A bajnokságra összeszedték magukat, mindössze három vereséget gyűjtött be a csapat, de játszott tizenkét döntetlent is, ami a Videoton mögötti ezüstéremre volt elég; két ponton múlt az arany. Gergő egyetlen gólt lőtt, és adott kilenc gólpasszt.
Nincs mit szépíteni: az első két ferencvárosi évem kapufa.
A következő, a 2018–2019-es szezon hozta a megszokottat: a kupában ezúttal a Maccabi akadt meg a Fradi torkán már júliusban. Erre a klub elküldte Dollt, helyét az ukrán Szergej Rebrov vette át.
Gergőnek tetszett a váltás.
Doll haverkodott velünk, meccseken hatalmas érzelemkitöréseket produkált, ami egyeseket inspirált, engem viszont nyomasztott. Szergej távolságtartóbb, azonnal világossá tette, hogy ő a főnök. Stabilitást hozott, ami abban is megnyilvánult, hogy míg Doll félévente cserélt hat-nyolc játékost, Szergej szinte csak télen frissített, azt tartotta szem előtt, hogy a kupameccsekre összeszokjunk.
Rebrov Gergőben találta meg azt a játékost, aki képviseli őt az öltözőben: meglepetésre megtette csapatkapitánnyá.
„A tavaszi első fordulóban a Honvédot fogadtuk, rangidősünk, Böde Dani nem fért a kezdőbe, a sorban Dibusz Dini következett, neki járt a karszalag. Épp feküdtem a gyúrószobában, Lipcsei masszírozta belém a Nicoflexet, amikor bejött Dini, hogy Szergej üzeni, mostantól te vagy a csapatkapitány. Majd’ lefordultam az ágyról. Később kérdeztem Szergejt, miért rám esett a választása, azt felelte, nála sose a kapus a cséká, hanem valamelyik mezőnyjátékos, és tetszik neki, hogy sose adom fel, nem ismerek elveszett labdát. Kétségtelen, hogy a csapatkapitánysághoz nem az kell, hogy neked legyen a legtöbb eszed, hanem az, hogy sose látszódjon rajtad félelem. Egyébként alapból nem vagyok hangadó típus, de ha nincs más, aki felrázza a többieket a csüggedésből, rám lehet számítani.”
Rebrov sikert aratott: a Ferencváros majdhogynem végig vezetve megnyerte a bajnokságot, Gergő megúszta sérülés nélkül a szezont, két gólt lőtt, adott hét gólpasszt, és az utolsó hazai meccs után ő köthette fel az Albert-szoborra a bajnoki cím elhódítását jelképező Fradi-sálat.
2019–2020 még a várakozásnál is pazarabbul indult: a BL-selejtezőben a Fradi oda-vissza verte a sokkal esélyesebb, csupabrazil bolgár Razgradot, majd a Vallettán lépett túl, aztán ikszelt Zágrábban a Dinamóval, és csak az itthoni visszavágón elszenvedett 0:4 akadályozta meg abban, hogy tovább meneteljen a BL-főtábla felé. Gergő mind a hat meccset végigjátszotta.
A BL-ből kiesve maradt az Európa Liga, annak főtáblájához a litván Süduvát kellett legyőzni – az is pipa. Jött a csoportkör az Espanollal, a CSZKA Moszkvával és ismét a Razgraddal; a mérleg négy döntetlen, egy győzelem, egy vereség. És idehaza is siker: ismét összejött a bajnoki cím, méghozzá már 13 pontot verve a Videotonra.
Következett 2020–2021, az év, melyben a csapat bejutott a Bajnokok Ligája csoportkörébe. A járvány miatt a selejtezők nem visszavágósan, hanem egy-egy meccsen dőltek el – a svéd Djurgardenst 2:0-ra, a skót Celticet és a Dinamo Zagrebet egyaránt 2:1-re verték Lovrencsicsék –, majd a playoffban a norvég Moldét ejtették ki több idegenben lőtt góllal (3:3 és 0:0).
Ebből a sorból a 2020 szeptemberi, Dinamo Zagreb elleni itthoni, zártkapus meccs áll legközelebb Gergő szívéhez. „Ehhez köthető a legfontosabb csapatkapitányi tettem. Az öltözőben az edzőé az utolsó mondat, de a pályán, kezdés előtt, az összekapaszkodásnál a cséká buzdít. Igyekeztem mindig az adott mérkőzéshez igazítani a mondandómat, a Zágráb ellen azzal hergeltem a srácokat, hogy ezek tavaly megaláztak bennünket, és most úgy futnak ki a pályára, hogy megint sima lesz, de mi nem feledjük, mit műveltek velünk, és most törlesztünk, kapni fognak!”
Kaptak is: Gergő a második percben belőtte a vezető gólt – és aztán belekiabálta a kamerába, azt a bizonyos mondatot, hogy To dla ciebie, kochanie. Amiről természetesen még most sem áruljuk el, hogy mit jelent, de ami késik, ugye, az nem múlik.
Azt viszont rögzítjük, hogy a bajnokságban a Ferencváros húsz pontot vert a második Puskás Akadémiára és huszonkettőt a harmadik Videotonra. Teljesnek tűnt a siker, csakhogy a háttérben forrt számos indulat.
A klub és Rebrov között jó ideje megromlott a viszony, olyannyira, hogy 2021. június 4-én bejelentették: távozik az edző.
A szurkolók egy része kiakadt, micsoda gazemberség elküldeni a csapatkapitányt, pláne olyan tizenegyből, melyben amúgy is alig találni magyart. Mások meg azt mondták, ha a klub feljebb lépéséhez cserék kellenek, akkor nincs szent tehén. Abban mindenesetre egyetértett a zöld-fehér nép, hogy: „Köszönünk mindent, Lovrencsics Gergő!”
És akkor tegyünk itt egy drukkeres kanyart.
A lelátó imádta Gergőt, de ha nem ment a csapatnak, ő is kapott hideget, meleget. „Amit elég nehezen viseltem, ugyanis mindig mindent megtettem a sikerért, és hát nekem is lehet rossz napom.”
A Doll-éra valamelyik vesztes hazai bajnokiján, lefújás után szokás szerint körbesétált a pálya körül a csapat, tapssal köszönve a buzdítást, amikor is az amúgy békés C6-ból egy szurkoló hörögve küldte Gergőt melegebb éghajlatra.
Meglepetésre Lovrencsics kijött a szektorig, és beleállt a hang- és kifejezéspárbajba. „Begőzöltem, fölkiabáltam, hogy ha annyira tudod a tutit, gyere, cseréljünk helyet, csináld végig a munkát, aztán viseld el a szemét beszólásokat. Úgy megszeppent a fickó, a kijáratig hátrált, onnan okoskodott vissza, aztán, mesélik, hónapokig nem jött meccsre. Mondjuk egyszer Lengyelországban is elszakadt a cérnám, ott is anyázott egy szurkolónk, ráadásul pont a játékoskijáró fölött, még köpködtek is, begőzöltem, teszteltem a lengyel tudásomat, de ő legalább elnézést kért.”
Van Gergőnek egy dokumentált begőzölése is. A 2020. szeptemberi, győztes Fradi-Paks után az oldalvonal mellől élő tévéinterjút adott, ám egyszer csak mondat közben lefagyott, és amolyan „pakolj fel, keszeg!” tekintetet szegezve a lelátóra azt ismételgette, hogy „ne magyarázzá’, ne magyarázzááá’!”; a riporter alig tudta visszarángatni a beszélgetésbe.
„A Paks első csapatát letarolta a Covid, ezért lényegében az ifivel állt ki ellenünk. A betegségekre hivatkozva kérték, halasszuk el a meccset, de annyira sűrű volt a versenynaptárunk, nem segíthettünk. Egy vendégszurkoló sportszerűtlennek ítélte a helyzetet, amihez joga van, ám ahhoz nem, hogy aljasságokat óbégasson rám a gyerekeimről. Márpedig ő ezt tette. A csapattársaim mondták utóbb, bitang szerencséje, hogy nem mellettem állt. De persze butaság felülni a provokációnak. Apu szokta mondani, hogy a néző, ha megvette a jegyet, azt kiabál be, amit akar.”
Azért kellő motiváció esetén Gergő képes teremtő energiává formálni a szurkolói indulatot. 2019. augusztus 25-én a Puskás Akadémia vendégeként négyet kapott a Fradi, a lefújás után tüntetett a Tábor. „Nem esett jól, de ilyenkor is kötelességünk megköszönni, hogy kijöttek. Így történt akkor is. Néztem a vezérszurkolót, intett, hogy menjek fel hozzá. Más ilyenkor úgy tenne, mintha mi sem történt volna, de nekem az jutott eszembe, hogy négy napunk van a Süduva elleni Európa Liga-visszavágóig, a csoportkör múlik rajta, és szükségünk van a buzdításra. Szépen odakocogtam hát a Kápóhoz, kicsit meglepődött, és megkérdeztem, mit vár tőlünk. Ő meg közölte, hogy a litvánok ellen fel kell szántani a pályát, csak a győzelem fogadható el. Azt feleltem neki, hogy Ádám, a szavamat adom, hogy megcsináljuk, és meccs után a tiéd a mezem, cserébe viszont én meg azt várom el, hogy az első perctől az utolsóig teli torokból szurkoljatok, még akkor is, ha döcög a játék, sőt akkor is, ha hátrányba kerülünk. Kezet adott rá. A meccsen mi kaptuk az elsőt, a Táborból zúgott a mindent bele, rúgtunk is kettőt, de kaptunk még egyet, kettő-kettő, hetvenedik perc, az ellenfél állt továbbjutásra, de senki nem fütyült, továbbra is megszállottan hajtottak minket előre. Lőttünk még kettőt, csoportkörbe kerültünk. Mámor. Szépen felvittem a mezemet a Kápónak. Az üzlet az üzlet.”
De vissza 2021 nyarához: a csapat nélkül maradó Gergőnek nem sok ideje jutott tépelődésre, mert június 12-én indult a Covid miatt 2020-ról 2021-re halasztott Európa-bajnokság, melyet tizenegy város, köztük Budapest rendezett.
Azok kedvéért, akik nem stadionokban töltötték eddig az életüket: a csoportban a portugáloktól 3:0-ra kikaptunk a Puskásban, aztán szintén hazai közönség előtt ikszeltünk a franciákkal, majd szintén döntetlent értünk el a németek ellen Münchenben. Az első meccsen Gergő végig pályán volt, a másik kettőnek a végére küldte be őt Marco Rossi. „A portugál eredmény semmit nem mond el arról, ami valójában történt. Tökéletes koncentrációval játszottunk egészen a 84. percig, amikor is egy rövidzárlat miatt gólt kaptunk, összezuhantunk, és beszedtünk még kettőt. Van ilyen. A két iksz pedig földöntúli teljesítmény a csapattól és persze a szövetségi kapitánytól.”
Vagyis Rebrov, Dárdai, Rossi. Rebrov a Fradiért, Dárdai és Rossi a válogatottért.
„Nagyon eltérő karakterek, de mind végtelenül alapos, pontosan tudja, mit várhat el az egyes játékosaitól, és mire számíthat az ellenféltől. Tudja, mi vezet sikerre, taktikailag mindenkit maximálisan felkészít, és ha besül a terve, vállalja a felelősséget. Ráadásul mindegyikük igazán tisztességes, egyenes ember. A Fradi sikereinek alapját Szergej, a válogatottét Pali fektette le. Utóbbi azzal, hogy megtanította védekezni a keretet, Storck hozzátette a támadást, Rossi pedig megemelte az egészet. És most verjük az angolokat, verjük a németeket, bárkit elcsíphetünk. Van mit megköszönnünk ezeknek az edzőknek.”
Vegyük fel azt a szálat, hogy 2021. június 23-án véget ért Magyarország számára az Európa-bajnokság, lehetett ünnepelni, pihenni. Ellenben az ekkor csapat nélküli Gergőre izgalmas napok vártak, s megnyugvást csak az hozott, hogy július 5-én a horvát Hajduk Split bejelentette: szerződtette a Ferencvárost elhagyó, szabadon igazolható Lovrencsicset.
„A Fradiban már decemberben megmondták, hogy mennem kell, fájt rettenetesen, de félretettem az érzéseimet, két nap múlva kupameccsen gólt rúgtam a Budafoknak, aztán pedig koncentráltam előbb a bajnokságra, majd arra, hogy tökéletes fizikai és mentális állapotban érkezzem az Eb-re. És persze nem kotyogtam ki a dolgot, mert nem akartam zavart magam körül.”
Föntebb filmbe ajánlottuk Gergő fejsérülésének történetét; most javasoljuk annak a konfliktusnak a feldolgozását is, hogy az eredménykényszer alatt dolgozó csapat kinövi és kilöki néhány kulcsjátékosát, pont azokat, akik szívüket kitéve arra a szintre emelték, ahonnét a klub már olyan új spílereket is képes szerződtetni, akik korábban szóba sem álltak volna vele. Szegény Geri, szegény Böde Dani, tragikus hőseink, de hát miért pont a futball lenne igazságos.
Gergő viszont több mint igazságos: reális. Sőt: lojális. „Az volt a menesztésem indoka, hogy támadásban nálam hatékonyabbat akarnak a posztomra. Oda is hozták Wingót, aki tényleg hatékony. Plusz ott a remek Botka Andy. Nem én nyertem. Ez van. A Fradiból nekem annyi maradt, örülök, hogy nélkülem is száguld a csapat, és büszke vagyok, hogy mi rúgtuk be ezt a motort. Ma már a távolból drukkolok a srácoknak, de tényleg drukkolok. Egy minapi győzelem után írtam is az elnök úrnak, hogy gratulálok.”
Van itt még valami, szánjunk rá egyetlen mondatot: „Mióta eljöttem és eljött Rebrov is, nincs köztünk kapcsolat. Szövetségesek voltunk, tiszteltük és tiszteljük egymást, de különböző irányba sodort minket az élet.”
Arról még nem ejtettünk szót, Gergő hogyan keveredett Splitbe.
„Annyira megrázott, hogy nem kellek a Ferencvárosnak, és annyi volt a feladat, hogy eszembe sem jutott eladni magam máshová. A sajtó hírbe hozott a Honvéddel és a Vasassal, pedig egyik se keresett. Ám az Eb után hívott Cukic a Fradiból, kérdezte, megadhatja-e a számomat a spliti ismerőseinek, mert érdeklődnek utánam, mondtam, persze. Tudtam a klubról, hogy jó ismerősünkkel, a Dinamo Zagrebbel folyamatosan küzdenek a horvát bajnoki címért, magamról meg azt tudtam, hogy még bajnok akarok lenni, és ha már otthon nem lehetek az, országot kell váltani.”
2021 júliusában mutatkozott be egy a bajnokságban, pár nappal később gólpasszt adott a kazah Tobol elleni Konferencia Liga-meccsen, csakhogy augusztus végén részleges bokaszalag-szakadást szenvedett, ez már kevésbé örömteli.
Kimaradt egy horvát bajnoki. És a magyar válogatottal is kimaradt néhány kínos felkészülési meccs, köztük egy dupla vereség Albániától.
Még tartott a rehab, amikor Gergő egy 2021. szeptember 22-én megjelent interjúban azt magyarázta, milyen fontos számára a szereplés a nemzeti tizenegyben, ám mindössze négy héttel később, október 20-án, 33 évesen szorongós videóüzenetben már azt jelentette be: visszavonul a válogatottságról.
Nyáron fogalmam sem volt, milyen hajtós bajnokságba jövök, de itt hamar megértettem, hogyha továbbra is vállalom a kettős terhelést, akkor állandóan lesérülök. És ha sérült vagyok, akkor kikerülök a klubom kezdőjéből is, és ha itt nem játszom rendszeresen, akkor a válogatottban sem kellek. Ördögi kör, döntenem kellett. Az a helyzet, hogy a szélső hátvéd poszt rengeteget változott, ma már támadásnál nem ácsoroghatsz a térfeleden, hanem végig kell rohanni a kilencven percet föl-le, föl-le. Ez lett a legfizikálisabb poszt, itt sérül meg a legkönnyebben az ember.
Lovrencsics Gergő a negyvennégy válogatottsága alatt egy gólt lőtt, 2015. október 11-én, Eb-selejtezőn, Pireuszban, a görögök ellen. „Leo elszaladt a bal oldalon, beadott, érkeztem a hosszún, befejeltem, 1:1. Storck a 62. percben 2:2-nél lehozott, a vége 4:3 oda, jó kis meccs volt.”
A válogatottban egyszer állították ki, 2017 novemberében, a Luxemburg ellen 2:1-re elveszített barátságoson, a George Leekenset váltó Szélesi Zoltán rövid kapitánysága idején. „Az 53. percben letáraztam szegény luxemburgi úriembert, mert egész egyszerűen kiment a fejemből, hogy a huszadikból van már egy sárgám. Akkor pergett le előttem az életem, amikor megindult felém a bíró, és két kártyát is előhúzott.”
A legjobb válogatott meccsének a horvátok ellen 2019 márciusában 2:1-re megnyert Eb-selejtezőt tartja. „Hol Perisic, hol Rebic jött az oldalamon, cserélgették egymást, próbáltak megzavarni, nem sikerült nekik.”
Leginkább Walestől tartott, az is Eb-selejtező, 2019 júniusa.
Az edzőtáborban néztük videón Gareth Bale cseleit, Ramsey indításait, meg azt, ahogy Daniel James jó hosszan megtolja a szélen, tizenöt méter hátrányból indul, és megfutja a labdát. Nem hittünk a szemünknek, a többiek felém fordultak vigyorogva, hogy, Geri, sok szerencsét. Aztán csak nyertünk 1:0-ra. De hát megoldottam én Ronaldo és Diogo Jota ellen is, igaz, mindkétszer azt éreztem, hogy van rám égi biztosítás.
Vissza Splitbe. A bokasérüléséből való felépülése után Gergő újra a kezdőben kapott helyet. A bajnokságban nem villogtak, tíz csapatból a negyedik helyen végeztek, a Zágráb mellett az Eszék és a Rijeka is megelőzte őket.
„A város nagy álma a bajnoki cím, ami eddig csak hatszor sikerült, és egyre nehezebb feladat, hiszen a Dinamóban sokkal több a pénz, az 1992 óta létező horvát bajnokságban huszonegyszer végeztek az első helyen, az utolsó tizenhét szezonból tizenhat az övék, összesen huszonegyszer lettek bajnokok.”
A kupagyőzelem elérhetőbb cél, ahhoz „csupán” öt meccset kell nyerni. És ez tavaly sikerült is.
„Részese lehettem én óriási fiesztáknak, a Fradi bajnoki címeit tízezrek ünnepelték velünk, és az is mámorító volt, ahogy a 2016-os Eb után fogadott bennünket az ország a Hősök terén. De a splitiek fanatizmusa egészen elképesztő. Ez egy 180 ezres település, ám a buszunk két és fél óra alatt ért a stadionunktól az óvárosba, minden egy merő görögtűz, még a kikötőben horgonyzó jachtokról is petárdáztak, a szurkolók felnyomultak hozzánk a színpadra, én a dobokon feküdtem, máshol nem találtam helyet.”
Splitben tényleg minden a Hajdukról szól:
Ami pedig igazán impozáns: a klub a szurkolóké, immár egy évtizede egy több mint negyvenezer tagot számláló egyesület a tulajdonos.
„Mindenki példaképe a csapat ásza, Marco Livaja. Élő legenda, városszerte leborulnak előtte. De még engem, légióst is az első naptól megállítanak az utcán, autogramot kérnek, veregetik a vállam, kapok néhány kedves szót, a vendéglősök behívnak egy kávéra. És miként a Fradinál, itt is szentélyként tisztelik a stadiont, olyannyira, hogy nemhogy átépíteni nem hajlandóak, hanem még a sok évtizedes patinájához sem nyúlnak hozzá. Horvátországban rengeteg gyerek akar futballista lenni, és az utánpótlás-nevelés biztosítja is számukra a lehetőséget. Ha jó vagy és megszakadsz, kipróbálhatod magad az első csapatban, és ha bizonyítasz, villámgyorsan az égbe szökik az árad, visz a Bundesliga, és az érted kapott pénzt visszaforgatják az utánpótlásba. Van nálunk egy tizenkilenc éves srác, ötmillió eurót kínáltak érte, de jövőre még többet fog érni, addig erősödik nálunk, olyan a mentalitása, ha azt mondom neki, rúgd ki a félméteres betonoszlopot, nem kérdez, kirúgja.”
Ami pedig a most zajló bajnokságot illeti. Jól indult a szezon, a Split nyáron a Konferencia Ligában túljutott a portugál Vitória de Guimaraesen, ám a következő ellenfélen, a spanyol Villarealon fennakadtak. Gergő mindannyiszor csereként kapott lehetőséget.
Aztán bajnokin lerúgták, pihent, visszaverekedte magát a kezdőbe, amit a tavaszi idényig meg is tartott, de akkor egy fiatalt próbált ki a helyén az edző, aki kitett magáért, azóta Gergőnek percek jutnak.
Ilyen a foci. Most az a feladat, hogy megint én legyek a jobb. Nehéz ügy. Október végén az utolsó öt percre küldött be az edző, rögtön sprintelni kellett, beszakadt a combizmom, ez megint néhány hét.
A jövő ködös. Nyáron lejár a szerződése, nagyon maradna Splitben.
„Ez egy csodaváros a tengerrel, a mediterrán időjárással, a focibolond emberekkel, de nem én döntök. Még legalább két szezon bennem van. Nem véletlenül tetováltattam a bal csuklómra, hogy Never give up, soha ne add fel. Már serdülőként se én voltam a legpengébb, a legtehetségesebb, de a tehetség csupán egyetlen összetevő, legalább annyira fontos a szorgalom és a szerencse. Sose volt olyan rúgótechnikám, mint Szoboszlainak vagy Dzsudzsáknak, sose futottam olyan gyorsan, mint a kis Sallai, sose volt olyan fizikumom, mint Szalának, de akaratban nincs nálam erősebb. Ha Splitben nem lesz maradásom, keresek egy másik első osztályú csapatot. Mert az nem én vagyok, aki levezet NB II-ben, aztán megye egyben, kettőben, bármennyiben, még ott is, ahol mindent rúgnak, olykor még a labdát is. Fontos a foci, de az egészségem is fontos. A legfontosabb pedig a családom, és a családomat akkor tudom segíteni, ha egészséges vagyok.”
Gergő nem az a partiarc, még a tetkói is diszkrétek: a Never give upon túl vádliján a születési ideje, bal alkarján kereszt, „nem vagyok vallásos, egész egyszerűen tetszett”, a mellkasán az öccsének üzen életfogytig, Egy testvér megosztja veled a tegnap emlékeit, a ma örömeit és a holnap reményeit; a jobb karja pedig a hobbijáé, ami nem valami menő extrémsport, hanem a peca: kalapos horgász lógatja íves botját a tóba, a háttérben fenyvessel fedett hegy mögé bukik a Nap.
Nem vagyok bulizós, még barátkozós sem, inkább visszahúzódó, az enyéim között érzem felszabadultan magam. A lányokkal mindig is nehezen ismerkedtem, egyetlen hosszú kapcsolatom volt. Még a Pápán töltött évek alatt jöttem össze egy lánnyal, évekig éltünk együtt, Lengyelországba is kiköltözött velem, de ott valahogy elfogytunk, szakítottunk, szingli lettem. Utána döntöttem úgy, hogy megveszem életem első vadonatúj kocsiját. Bementem a kedvenc márkám autókereskedésébe, ahol egy végtelenül kedves nő fogadott, Kasia, és lényegében azonnal vásároltam tőle egy dzsipet. Találkozgattunk, beszerelmesedtünk, jártunk.
Ám amikor 2016-ban Gerinek mennie kellett Poznanból, azt gondolta, a lánynak biztos fontosabb a városa és a családja, mint ő.
„Mondtam neki, örülnék, ha utánam jönne, de azt is megértem, ha nem számolja föl értem az egész addigi életét. Elköszöntem, beültem az autóba, és huszonkét óra alatt egy seggel levezettem a válogatott ausztriai edzőtáborába. Benne volt a pakliban, hogy soha többé nem látom őt. Végigcsináltam a felkészülést, esténként telefonálgattunk, aztán kirepültünk Franciaországba, onnan is hívtam, hogy szerencsésen megérkeztünk. Azzal kezdte, hogy figyelj, döntöttem. Összeszorult a gyomrom, hogy itt a vég, mire azt mondta, hogy nem akart felkavarni az edzőtáborban, de ő már egy hónapja felmondott, és a feleségem lesz, gyerekeket szül nekem.”
És ha már megígérte: a következő év májusában megszületett Nathan, bő egy évre rá pedig Tymon. „A vezetéknevüket tőlem kapták, a keresztnevüket az édesanyjuktól.”
Családlátogatást teszünk Lovrencsicséknél. Ami nem egyszerű feladat, ugyanis Gergő nem szívesen engedi az asszony és a gyerekek közelébe a nyilvánosságot. De nekünk van apropónk: meccsnap!
Két éve a Ferencváros Dinamo Kijev elleni idegenbeli mérkőzését tekintettük meg Koch Robi bajai nappalijából – akkor 1:0-ra kikapott a csapat Gerivel a kezdőben. Most Gerivel is kanapéból meccsezünk, ismét idegenben játszik a Fradi (naná, különben az Üllői úti lelátón lenne a helyünk), ezúttal a Trabzonspor vendége a csapat – és ismét vereség a vége, megint 1:0.
Míg bennünket infarktus kerülget, a házigazda tárgyilagosan követi a trabzoni történéseket, szakértő megjegyzésekkel fűszerezi a sportélményt. A mérkőzés szünetében, míg a távoli török stadionban pihen a kétszer tizenegy játékos, a spliti bérleményben felpörögnek az események: három spíler lép a szalagparkettára. De micsoda három spíler! Ha menedzserek lennénk, mindannyiuknak szerződést kínálnánk.
Először is Tymonnak: tekintete tűz, a Jóisten is centernek teremtette, olyanokat lő jobbal, ballal, kapaszkodik a faterja, egyrészt azért, hogy ne kapjon gólt, másrészt azért, hogy az itteni vázák ne járjanak úgy, mint harminc évvel korábban a szolnoki panel cserepei. Nathan lágyabb, precíziósabb versenyző, a lelke is szőkébb, mint az öccsének, érzi, szereti a gömböt (kölcsönös a szimpátia), de nem rajongja, művész előbb lesz belőle, mint hamis kilences, de alighanem minden poszton bevethető. És természetesen harmadik, seniorba hajló játékosnak, Gerinek is szerződést kínálnánk. Az ő tekintete is felparázslik a gömbtől, de még inkább a két kölöktől; az optimális test- és lábtartásra edukálja őket, „talppal állítsd meg, ne spiccel rúgd, hanem rüszttel, feszítsd le rendesen!”.
Kiderül, miként neki az édesapja volt az első edző, ő is a fiai első edzője akar lenni.
Meg úgy általában is szívesen edzősködne, mármint a játékospályafutás után. „Gyerekekkel kezdenék. Mint apu. Kis öt-hatévesekkel. Tudom, évekbe telhet, míg felnőtteket kapok valahol, de nem bánom, addig is bújom majd a szakirodalmat, a taktikákat, elemzek, akár tévéstúdióba is beülök, mellette lehetnék játékosmegfigyelő. Mindegy, csak foci legyen.”
Riportunk végére egyetlen feladatunk maradt: elárulni végre, mit is jelent az a To dla ciebie, kochanie, amit a Dinamónak bevert gól után üvöltött a kamerába Gergő.
Ezt neked ajánlom, szerelmem!
Mármint Kasiának. És mármint a gólt. Meg alighanem úgy általában mindent.
Merthogy, ha eddig nem derült volna ki, bárhol focizik is Lovrencsics, az ő igazi csapata elfér kispályán, akár egy tengópályán is, hiszen valójában két, illetve négy játékosból áll: Kasia és Gergő, Nathan és Tymon.
No meg apuék.
