Kétszer volt világbajnok, kétszer győzte le a rákot. Jellemző a duplázás az életére?
Ez eddig sohasem jutott így eszembe, de most, hogy mondja, Eb-ezüstérmem is kettő van, és kétszer voltam olimpián is. Ha elkezdenék gondolkodni, biztosan több hasonló is eszembe jutna, egyszer talán megkérdezek egy számmisztikust arról, mit jelenthet ez.
A kilencvenes évek második felétől a kétezertízes évek elejéig tartott a Kovács-Erdei-Balzsay korszak: ez egyfajta aranykor volt a magyar ökölvívásban. Az elmúlt tíz éven azonban gyakorlatilag egyetlen dolog ütötte át az ingerküszöböt: a 2018-as budapesti ifjúsági világbajnokság, amely 348 millió forintos hiánnyal zárt, aminek nyomán távoznia kellett Erdei Zsoltnak a szövetség elnöki székéből, és önnek is a szövetségi kapitányi posztról.
Pontosabban a verseny után én fél évre bevonultam a sterilszobába, és mire kijöttem, egy üzbég szakember ült a helyemen, aki aztán bő tíz hónap után le is lépett, így azon túl, hogy tovább tetézte a szövetség költségvetésének hiányát, nem igazán tudott többet csinálni. Nem volt ez igazán átgondolva, mert az eredményes munkához fel kellett volna őt építeni, valamiféleképp integrálni a rendszerbe, ehelyett egy kupac tetejére pottyantották, hogy tessék, csinálj valamit. Mindegy.
Pokoli munkát fektettünk bele. Mivel 2018-ban nem volt felnőtt világverseny, se Eb, se vb, se olimpia, minden energiánkkal a hazai rendezésű ifivébére koncentráltunk. Törteli Ferenccel összeállítottunk egy csapatatot és kidolgoztunk egy programot, ami januárban indult és az volt a cél, hogy augusztus közepén odavághassunk egy olyan formát, ami nemzetközi szinten is megállja a helyét.
A nyolc hónapból ötöt különböző edzőtáborokban töltöttünk a gyerekekkel: voltunk Tatán, Oroszországban, a felnőtt csapatnál, közben Romániából, a skandináv országokból, Franciaországból jöttek hozzánk kesztyűzni. Az ifivébén szereztünk egy ezüst- és egy bronzérmet, ami abban a mezőnyben hatalmas eredmény volt. Ugyanennek a munkának köszönhetően lett a következő évben aranyérmesünk ifiebén. Ez a szakmai folyamat szakadt meg a költségvetési botrány miatt.
Nem érzi úgy, hogy jogos volt a felháborodás?
Nem tudom, mennyibe kerül egy ifjúsági világbajnokság megrendezése. Én a felkészüléssel foglalkoztam, nem láttam bele a pénzmozgásba, csak később a sajtóban olvastam, hogy lehettek túlkapások a bírók elszállásolásával, meg a helyszíni fény- és hangtechnikával kapcsolatban. Nekem mint felhasználónak nagyon tetszett. Később, amikor kérdezgették, hogy „miért, nem volt jó?”, annyit válaszoltam, hogy „de, nagyon jó volt, csak nem biztos, hogy szükséges”. Lehetett volna kevésbé prémiumminőségben is gyönyörű a verseny.
Zavarja, hogy a sportba belefolyik a politika?
Egyébként nem tudom, mennyire folyik bele a sportba a politika, itt, a Honvédban legalábbis nem érzékelem. Három-négy évvel ezelőtt egy hosszútávú terv alapján kezdtem el dolgozni, az elején volt egy kis visszaesés, mert mindent a nulláról kellett felépíteni, de azóta szépen fejlődünk, mert nyugodtan haladhatok a saját utamon anélkül, hogy bárki beleszólna. Szövetségi kapitányként is azt mondtam, most is azt mondom, leghamarabb a 2028-as olimpián érhetünk el áttörést. Mi ehhez jó úton haladunk.
Úgy váltották le, hogy a világbajnokság után el kellett vonulnia egy hosszabb gyógykezelésre, mert visszatért a nyirokrákja, amit évekkel korábban egyszer már legyőzött. Ez azt jelenti, hogy a felkészülés során már beteg volt?
Igen, február-március körül derült ki, hogy visszajött. Áprilisban azért nem tudtam elmenni az ifjúsági Eb-re, mert sugárkezelésre jártam. Az nem hozta meg a várt eredményeket, így az orvosom azt mondta, mindenképp őssejtterápiára lesz szükség, ami azzal jár, hogy hat hónapra be kell vonulnom egy sterilszobába. Azt mondtam : „Doki, én erre most nem érek rá”. Amikor először voltam beteg, nagyon rosszul voltam. Emlékszem, egy hétfői napra kaptam időpontot az orvostól, de péntek reggel bementem hozzá, mert úgy éreztem, nem biztos, hogy megérem a hétfőt. A második körben inkább csak jelei voltak a betegségnek, tünetei nem. Jól voltam, futottam, erősítettem, tudatosan készültem a hosszú kezelésre, és közben csinálni akartam a dolgom.
Akkor megijedtem és azt mondtam, a felnőtt magyar bajnokságot már nem csinálom végig.
A család volt a kulcsszó.
Persze. Az ember a saját sorsával nagyon gyorsan megbarátkozik, ha ez van, akkor ez van. De az, hogy velük mi lesz, az borzalmasan ijesztő.
Két lánya van, mindketten sportolók, a felesége és ön edző. Mennyire zsúfolt az életük?
A nyár kicsit mindig könnyebb. Normál menetrendben Hanna edzései negyed nyolckor kezdődnek, nyáron csak nyolc körül. Jázmin mindig ötkor indul el otthonról, mert heti négyszer reggel hattól edz, a nyáron is. Tanítási időszakban senki sem ér haza este nyolc előtt, de kilenc-fél tízre a lányok ágyban vannak. Hanna nyáron fent van velem este tízig is. Jázmin is játszana még, de ő általában kidől.
Az iskolában mindketten egyéni tanrendben vannak, akkor mennek be, amikor tudnak, a dolgozatok, felelések előre megbeszélt időpontokban vannak, a tanárok hagynak időt felkészülni. Annyi jegyet szereznek mindig, hogy év végén ne kelljen vizsgázni.
A feleségével önök is így nőttek fel, gondolom, a lányoknak nem volt sok választásuk.
Olyan értelemben tényleg nem, hogy ebbe születtek bele, nem igazán láttak más életformát, de nem erőltetünk rájuk semmit. Nem tudatosan nevelünk versenyzőket, csak annyit szerettünk volna, hogy a mindennapos testmozgás meglegyen. A feleségem lecsábította Hannát a tornaterembe, ő ott is ragadt, de Jázminnak nem tetszett, azt mondta, túl unalmas, inkább úszni szeretne, azt valamiért izgalmasabbnak találta. A KSI-ben az öttusaedző Jámbor Gyöngyi tanította úszni, vele találta meg a sportot, amit tényleg szívesen csinál.
Rengeteg gyerek tesz iszonyú sokat a sportba, de kevesen lesznek közülük olimpikonok, pláne olimpiai bajnokok. Ráadásul az öttusa és torna sem olyan látványsportág, amire megélhetést lehetne alapozni. Így is megéri a rengeteg munkát, áldozatot és alkalmazkodást?
Persze. A gyerekek elsősorban a sport szeretetért csinálják, élvezik, ahogy fejlődnek, egyre jobbak lesznek. Aztán jön csak a versenyzés, a győzelem szeretete. De ha soha, semmilyen eredményt nem érnek el, élsportolóként akkor is annyi mindent megtanulnak, érettebbek és tapasztaltabbak lesznek, hogy biztos vagyok benne: boldogabb, jobb életük lesz.
Mindez bőven megéri azt a kevés szórakozást meg csavargást, amiről cserébe le kell mondani. De ezt sem úgy kell elképzelni, hogy akkor csak a sport van és semmi más. Van idő játékra és bulizásra is. A tanítványaimnak is azt szoktam mondani, hogy semmiről sem kell lemondani, csak az ember nem bármikor teheti azt, amihez kedve van, hanem akkor, amikor a versenynaptár, meg az edzések engedik. Ezt huszonöt-harmincéves korodig vállalod, akkor még mindig fiatal vagy, előtted az élet, azt csinálsz, amit akarsz. Ha viszont kamaszként másképp döntesz, később hiába gondolnád meg magad, már biztosan nem lesz belőled olimpikon.
Vállalni kell viszont azt is, hogy egy sportolói karrier végén nem könnyű a váltás.
Igen, én is nehezen éltem meg, de túl lehet lenni rajta. Az emberre hirtelen rászakad a hatalmas szabadság, amivel kell tudni kezdeni valamit. De erre el lehet kezdeni felkészülni tizenévesen is. Nem szabad hanyagolni az iskolát, a nyelvtanulást, lehetőleg olyan egyesületbe kell igazolni, amelyik ad valamiféle jövőképet a versenyzői pályafutás utánra is. Hogy kicsit hazabeszéljek, a Honvéd pont ilyen, több egyetemmel, főiskolával vagyunk kapcsolatban, ahol a versenyzők pluszpontokat kapnak a felvételinél, aztán pedig rugalmas tanrendben tanulhatnak, de tovább lehet innen menni katonai pályán is. Nem kell mindenkinek abban gondolkodnia, hogy az aktív sportolói pályafutása után majd edzőként, vagy valamilyen sportszakmai munkakörben folytatja.
Önnek jelenleg hány tanítványa van?
Körülbelül harminc, nyolctól huszonegy évesig.
Közülük hányan gondolkodnak komolyan abban, hogy belőlük olimpiai vagy világbajnok lesz?
Remélem, sokan. Néha szoktam velük erről beszélgetni. Minden korosztályban látok olyan versenyzőket, akikben ott van a lehetőség.
Milyenek az esélyeik? A magyar ökölvívás mostanában nem fest túl rózsásan. Az utolsó profi világbajnoki címmeccset ön nyerte tíz évvel ezelőtt, és az olimpiai szereplések sem alakulnak túl jól.
Igen, a 2008-as pekingi olimpián még öt magyar ökölvívó indult, négy évvel később Londonban három, 2016-ban, Rióban kettő, tavaly Tokióban pedig már csak egy. Bízom benne, hogy a jövőben eredményesebbek leszünk.
Minek köszönhető ez a 2010-es évek eleje óta tartó hullámvölgy?
Eb-érmeink azért voltak, de látni kell, hogy az utóbbi időben a világ országai nagyon felzárkóztak egymás mellé. Nem az van már, hogy néhány ökölvívónagyhatalom uralja a sportágat, hanem nagyon sokan kezdtek el nagyon komolyan és tudatosan, újfajta rendszerekben építkezni. Mi, Magyarországon erre későn reagáltunk. Szakmailag próbáltunk lépést tartani az élmezőnnyel, de mindig falakba ütköztünk, miközben a közép- és a végmezőny utolért bennünket.
Klubszinten mindenki küzd, akinek van hozzá affinitása, meg szakmai hozzáértése, de stabil anyagi háttér is kell ahhoz, hogy lépést tudjunk tartani a világgal, vagy legalább elkezdjünk fölzárkózni. Néhány egyesület van az országban, ahol adottak a lehetőségek, a Honvéd hál’ Istennek ilyen. Tehát klubszinten dolgozunk, ehhez jön a válogatott és a szövetség. Remélem, hozzá tudnak majd tenni a mi munkánk eredményéhez és nem elvesznek belőle, akkor 2028-ra tényleg reális lehet, hogy elérjünk valamiféle áttörést.
Biztos, hogy az anyagiakon múlik a siker? Kuba például egy szintén közel tízmilliós, de nagyon szegény ország, ökölvívásban mégis világszínvonalú.
Kuba azért nagyon más világ. Úgy hat évvel ezelőtt volt kint a válogatott edzőtáborozni, és amikor hazajöttek, mesélték, hogy a kubaiak nagyon panaszkodtak, hogy nagyon megcsappant az utánpótlásmezőnyük, mert már csak tizenhatezer versenyzőjük van. A magyarok csak pislogtak, azt mondták, még jó, hogy ültek.
Az ökölvívás Magyarországon mindig rétegsport volt, soha nem volt nagy tömegbázisunk.
Azért, mert a boksz valahol mégiscsak erőszakos?
Van az emberben egy erős belső gát, amit nehéz leküzdeni. Az ökölvívásban teljes erővel az ellenfél arcába kell ütni. Aki ezt nem tudja élvezni, abból sohasem lesz jó bokszoló. Az nem elég, hogy ha nagyon muszáj, az ember meg tudja tenni, mert ha egy pillanatot is gondolkodnia kell rajta, már veszített. A másik része, hogy ha bekapsz egy ütést, az nagyon különbözik attól, amikor kapsz egy gólt, vagy ütnek melletted egy ászt. Ha megnézel egy bokszmeccset, a végén a győztes sem fest valami jól. A legtöbb ember nehezen viseli el, hogy valaki szeretne teljes erőből az arcába ütni.
Ön élvezte, hogy teljes erővel arcon üthet embereket?
Nagyon! Emlékszem az első meccsemre, tizennégy évesen, amikor végigfutott rajtam, hogy úristen, most nem edzésen vagyok, végre tényleg akkorát üthetek, amekkorát csak akarok. Egy pillanatra megrettentem, de villámgyorsan átléptem rajta, és attól perctől kezdve hihetetlenül élvezem a bokszot.
Balhés gyerek volt?
Általános iskolában igen. A termetem miatt folyton cukkoltak, de amilyen kicsi voltam, annyira agresszív. Ha valaki csúfolt, azonnal nekimentem. Volt, amikor megvertek, máskor én vertem meg a másikat.
Ahhoz képest, hogy az édesapja legendás bokszedző, ön viszonylag későn húzott kesztyűt.
Édesapám soha nem erőltetett semmit, nem mondta meg a gyerekeinek, hogy mit kellene csinálniuk, hagyta, hogy a magunk útját járjuk. Nyolcéves koromban költöztünk Kecskemétről Paksra, a nővérem pedig már jó előre kijelentette, hogy végre víz közelében leszünk, ő kajakozni fog. Fél éve járt le, amikor megkérdezte, nincs-e kedvem vele menni, nekem meg volt. Öt éven át tök jó eredményeim voltak, de aztán a többiek, velem ellentétben megnőttek, megizmosodtak, úgyhogy az elsők közül az utolsók közé estem vissza, ami nagyon nem tetszett, mert én olimpiai bajnok akartam lenni.
Olyan fiatalon ez már határozott cél volt?
Igen. Néztük a tévében az 1988-as olimpia közvetítéseit és én akkor, kilencévesen elhatároztam, hogy mindegy milyen sportágban, de nekem olimpiai bajnoknak kell lennem.
Bántja, hogy nem sikerült?
Borzasztóan.
Két profi világbajnoki cím sem vigasztalja?
Nem. Picit azért segít, de az olimpia annyira más, egy olimpiai bajnoki cím semmi mással sem összemérhető.
Az vigasztalná, ha a lányai olimpiai bajnokok lennének?
Persze! De azért ez nem arról szól, hogy emiatt hajszolom őket. Semmibe sem szólok bele, nem mondom, hogy márpedig akkor is menni kell és csinálni. Beszélgetek velük a sportról, adok tanácsokat, hogy szerintem mi az, ami segít, mi az, amiről úgy gondolom, jobbá teheti őket, de nem követelek meg semmit.
Három profi bokszvilágbajnokunkból kettő futott be egyfajta celebkarriert is. Ön szándékosan marad távol a bulváról?
Abszolút. Amíg profi voltam, vállaltam néha ilyesmit, mert ha egy pali bunyózik, az önmagában nem mindenkinek érdekes, de ha egy műsorban látják az embert, meg esetleg a családját is, többen szurkolnak, olyanok is, akiket egyébként nem is érdekel a boksz. Ezért voltam például 2009-ben a Vacsoracsatában. Érdekes volt, de nem az én világom. Miután visszavonultam, kifejezetten örültem a csendnek és a nyugalomnak. Azóta egyetlen műsorban szerepeltem, a TV2-n futott a Vigyázat, gyerekkel vagyok! azt a csajok miatt vállaltam el, imádták, nagy élmény volt nekik. Hívtak sok helyre, táncolni, meg Dominikán szaladgálni. Egyébként is nehezen mondok nemet, ráadásul mindig olyan emberek kerestek, akiknek nagyon jó a rábeszélőképességük, úgyhogy meg kellett tanulnom visszautasítani őket.
Próbáltak azért hatni rám, hogy „de hát újra ott lehetnék a színpadon, és a reflektorfényben”, de ha valamivel, akkor ezzel biztosan nem tudnak megvenni.
