Szerdán még arról szóltak a hírek, hogy a műúszók egyéni szabadprogramjának szerdai versenynapja majdnem tragédiával végződött, ugyanis az amerikai Anita Alvarez rosszul lett, majd elájult a vízben, végül edzője, Andrea Fuentes sietett a segítségére. A szakember azt is elárulta, hogy nem először fordult elő hasonló, tavaly egy barcelonai olimpiai kvalifikációs versenyen is ő mentette ki a sportolót a vízből.
Hihettük is meg nem is, amikor úgy nyilatkozott, Alvarez csütörtökön pihen, pénteken pedig ott lehet a csapatverseny szabadprogramjában. Nos, Fuentes nem viccelt, egyelőre úgy tűnik, 16 órától tanítványa valóban vízbe száll ismét a Margitszigeten.
„Nem éreztem, hogy elértem a határt” – nyilatkozta a 25 éves sportoló a spanyol AS-nak arra a kérdésre, mire emlékszik a szerdán történtekből.
„Az utolsó mozdulatnál egy karemeléssel kell búcsúznom, akkor azt hiszem, azt gondoltam, hogy na, most még meg kell nyomnom, és bele kell adnom mindent. Szerintem mentálisan nagyon benne voltam szerepemben, olyan intenzíven éltem meg a pillanatot, annyira élveztem az előadásomat, hogy nem is tudtam, képes vagyok erre. Nem éreztem a fájdalmat. Ez olyan, mint az atlétika. Szeretek futni, de abban a pillanatban, amikor megállsz, érzed, hogy megüt a fájdalom. Itt is így voltam,
és amikor úgy éreztem, hogy végre megengedhetem magamnak, hogy ellazuljak, akkor minden elsötétült.
Úgy fogalmazott, ebben a sportágban az emberek nem veszik észre, hogy a résztvevők a végletekig megerőltetik és kiszipolyozzák a testüket, mert a harmónia és a boldogság képét látják, azt pontozzák.
„Sminkelve mosolygunk, de ezek az apróságok elrejtik, hogy milyen nagy igénybevételnek vagyunk kitéve. Amikor az edzés véget ér, úgy érezzük, hogy belehalunk a sok erőfeszítésbe. Még csak mozdulni sem tudunk.
Az emberek nem tudják elképzelni, milyen gyakoriak ezek az ájulások. Persze, felkeltettem a figyelmet, mert a világbajnokságon történt velem. De ebben a sportban minden nap van hasonló és nem csak velem.
Először megdöbbent, amikor szembesült azzal, hogy edzője életmenéséről képek készültek, amelyek bejárták a világsajtót.
„Nem számítottam arra, hogy ilyesmit publikálnak. De aztán megnyugodtam, nem akartam pesszimistán látni a dolgokat. Most már azt hiszem, a fotók szépek. Látni engem ott lent a vízben, némán és békésen, és látni, ahogy Andrea kinyújtott karral lejön, és úgy próbál elérni, mint egy szuperhős. Néha a világ legbékésebb helye a víz alatt van: amikor a medence fenekén ülsz csendben. Érzed, hogy nem mérlegelsz, hanem csak magaddal vagy. Szeretem. Néha szükségem van arra a pillanatra. A fotókon pedig mindez nagyon természetesnek tűnik. Egy embert a medence aljáról felemelni és a felszínre emelni nagyon nehéz. Főleg, ha három méter mélyre merülsz az utcai ruhádban. Andrea reggel, amikor felkelt, azt mondta, hogy úgy érzi, lumbágója van!”
A sportoló azt mesélte, egész éjjel és egész nap sokat pihent, és teljesen normálisan érzi magát.
„Az orvosok megvizsgáltak. Úgy érzem, hogy a testem bírja, minden más a fejemben dől el. Szeretném befejezni ezt a versenyt, amely hosszú idő óta a legjobb volt. Elégedett vagyok az egyéni teljesítményemmel és nem szeretnék lemaradni a csapatversenyről.
Emelt fővel szeretném befejezni a világbajnokságot. Szeretném, ha a társaim éreznék, hogy megbízhatnak bennem, ez erősebbé tesz bennünket.
Annyi üzenetet kapott barátoktól, versenyzőtársaktól, akik meséltek az átélt élményekről, tanácsokat, véleményeket, ötleteket adtak neki, hogy végül le kellett némítania a telefont, hogy a versenyzésre koncentrálhasson.
„Amikor felébredtem, az első dolog, amit mondtam, hogy felhívom az édesanyám. Tudtam, hogy figyel és aggódik értem.
Azt mondta, hogy egyek, igyak, aludjak és lélegezzek.
