Nyikolaj Pljujko 48 maratonon vett részt élete során. A nyugdíjba vonulása előtt mérnökként dolgozott és a szovjet hadseregben szolgált. Most 75 éves, egyedül él a város álmosabbik részén és fut. A háború kitörése óta ugyanúgy tartja a napi tervét, az elmúlt két hétben körülbelül 150 km-t teljesített.
„Futásom során gyakran hallok robbanásokat. De miért félnék? Életem nagy részét már leéltem” – mondta. Csupán két napot töltött egész végig a négy fal között, amikor a polgármester, Vitalij Klicsko mindenkit arra kért, maradjon otthon.
„Meg akarom mutatni, hogy bátor nemzet vagyunk, és nem félünk. Erősek akarunk lenni, nem csak lélekben, de testben is. Mindenkit üdvözlök futás közben, és próbálom feldobni a hangulatot.
Mindenkinek azt mondom, hogy nyerni fogunk.
Pljujko a Dnyeper melletti parkban kocog, elmondása szerint az elmúlt napokban még hideg vízben is megmártózott. Az ismerőseinek is gyakran segít.
Beálltam értük a sorban a boltba, és hazavittem nekik, amit kértek. Ez a barátság jele ezekben a nehéz időkben
– tette hozzá Nyikolaj, akit a helyiek Kolja bácsinak neveznek.
Lehet, mindenki harcra kényszerül
A város túloldalán él Volodimir Simko, aki 67 évesen ugyancsak napi szinten fut a város üres utcáin.
„Nagyon sokan elhagyták Kijevet. Abból tudom megmondani, hogy melyik szomszédunk maradt itt, hogy megnézem ég-e a lámpa nála. Kevesen maradtak” – mondta.
Az én koromban nem tudok harcolni, erre van a hadsereg. De meglátjuk, hogyan alakul a helyzet, lehet, mindenki harcra kényszerül.
Az 1970-es évek óta negyven maratonon futott, járt Berlinben, Prágában, Pozsonyban, Lengyelországban és Belgiumban.
„Hogy mi akadályozna meg? Csak az, ha valaki többször rám lőne” – mondta hátborzongatóan.
Futással a stressz ellen
A 61 éves Konsztantyin Bondarev a város déli részén él feleségével és két másik barátjával, akik a házában kerestek menedéket. 1983 óta fut hosszútávokat.
Most, hogy háború van, megállás nélkül futok. Ez megkönnyíti a dolgokat a viharos időkben.
Február 24-e óta 73 km-t teljesített, azt mondja, minden reggel úgy kezdődik, hogy végighívja a barátait, hogy megkérdezze, mindenki él és jól van-e. Ez a folyamatos stressz kihatott az idegrendszerére, csak a sport segített neki megbirkóznia a helyzettel.
„Amikor futok, mindent félre tudok tenni – legalább egy pillanatra.”
Nagyon aggódik a lányáért és az unokájáért, akik az ország egy olyan részére menekültek, amely mára az orosz támadások gócpontjává vált. Szeretnének továbbállni, de most nem tudnak.
„Ha valaki futni akar, megtalálja a módját. Azt hiszem, csinálom tovább, mozognom kell. Nem riasztanak el a viszontagságok.”
