Egyre nagyobb pánikba esve lépkedtem a gyorsuló vonatvagonok között. Hogy mégse ragadjak ott, gondoltam, valahogy kiugrok. Lehajoltam, hogy átbújjak az ütköző alatt, de elakadtam valamiben, és hosszában a sínre estem. A jobb lábamon a vastag munkavédelmi bőrbakancs beékelődött, befeszült a kerék alá, de annyira, hogy nem engedte átfordulni a hatalmas vasat.
A kerék csúszott tovább a sínen, eközben engem is tolt előre. Ahogy a szerelvény gyorsult, próbáltam két kézzel és egy lábbal előrefelé mászva menekülni. Ha így maradt volna, alighanem megúszom annyival, hogy a több száz tonna terhet tartó kerék szétroncsolja a jobb bokámat, esetleg elvesztem a lábfejemet. De nem volt ekkora szerencsém. Egy pillanattal később a kerék rákapott, átfordult bokámon, majd bedarálta a sípcsontomat és már a térdem fölött járt. Döntenem kellett: ha úgy maradok, hosszában vág ketté a vonat, ha elfordulok, keresztben. Ösztönös mozdulattal hirtelen a sínre merőlegesre rántottam a testemet. Így azonban a bal lábam, amivel toltam magam előre míg menekültem a végzet elől, szintén rákerült a sínre. Átment a vonat azon is, majd a vagon nagy robajjal megállt felettem.
„A kép, ami elém tárult, örökre beleégett az agyamba”
A balesetem, 27 éve a munkahelyem, a győri rendező pályaudvaron történt. Pár pillanattal előtte éppen egy több száz méteres szerelvénnyel manővereztünk. A mozdonyvezetőt a földön állva, rádión irányítottam, meddig menjen, pontosan hol álljon meg a speciális vágánynál, ahol a kijelölt vagon súlyát kellett mérlegeljük. Amikor szóltam neki, megállt. A hossza miatt azonban kanyarba került a szerelvény, és megfeszült a mérlegelésre szánt vagon csatlakozása. A feszüléstől nem tudtam meglazítani a csavarkapcsot a lecsatolásához, ezért bebújtam a kocsik közé, és rádión beszóltam a mozdonyvezetőnek:
Nyomj rá kicsit!
Ez az eljárás ilyen esetben. Rutinfeladat. Az ütközőben lévő rugó ettől összenyomódik, a csavar lelazul, ki lehet tekerni és le lehet akasztani a vagont. Rányomott, sikerült lecsatlakoztatnom, ezért újra a rádióhoz nyúltam:
Oké, leállhatsz!
De valamiért nem reagált, nem állt meg a vonat, sőt, egyre gyorsulva tolatott tovább.
Állj meg! Állj meg!
– kiabáltam a rádióba egyre hangosabban, végül már üvöltve, de csak egyre gyorsultunk tovább. Ebből lett a baj.
Később kiderült, a négyes őrhely épületében az ügyeletes mindent hallott az erősítőn. Az utasításaimat, az artikulátlan, fájdalomtól eltorzult üvöltözésemet, a sikolyomat, mindent. Pánikszerűen ugrott a mikrofonjához és beleüvöltött: „Állj már meg, Tomi a vonat alá került!” A kültéri hangszórókon keresztül a rendező pályaudvar legtávolabbi zugában is megtudták, nagy baj történt. A mozdonyvezető is csak ezt hallhatta meg, mert ekkor sikítottak fel a fékek.
Ahogy felemeltem a jobb lábamat, a véres húscafatok közül a combcsontom maradványa 45 fokos szögben fehérlett ki. Ezt szorítottam két kézzel. A bal lábam természetellenesen teljesen alám fordult, nyíltan eltörött. Azon ültem. Csak valamelyik ín vagy izom tartotta, ezért nem szakadt le és maradt el tőlem méterekre, de nyilvánvalóvá vált, hogy a térdem alatt tropára roncsolta a több tonnás vas.
Torzóként, mégis teljesen tiszta aggyal hoztam meg a döntést: a derekamra kötött vastag spanifert, amellyel rakodásnál a farönköket rögzítették, lerángattam magamról, ráraktam a vért spriccelő jobb combom maradványára, és amennyire csak tudtam, erősen megfeszítettem. Csak ezért nem véreztem el. A lélekjelenlétem és a spanifer mentette meg az életemet.
Amikor a kollégák odarohantak, berakták a fejem alá a sisakomat, és valamelyikük még jobban megfeszítette a spanifert. Mellettük megláttam a szirénázva közeledő Mercedes rohammentőt. Eszeveszett tempóban ugrált át a síneken. A rendezőtől a mentőállomás gyalog öt perc, hamar érkezett a segítség.
A kocsiból kiugró mentős szólt a közben odarohanó mozdonyvezetőnek, hogy húzza le a fejem fölül a vagont, de az a látványomtól sokkot kapott, meg se mozdult. A mentőorvos ezért bemászott a vagon alá, a két sín közé, úgy kezdte meg az ellátásomat. Adott egy fájdalomcsillapító injekciót, beemeltek egy vákuumágyba és úgy vittek ki.
A kórház felé már a macskakövön rázkódva öntötte el a testemet először a fájdalom. De úgy, hogy azt semmihez sem tudom hasonlítani.
Amint beértünk a baleseti osztályra, és végigtoltak a sürgősségin, láttam, ahogy a hétköznapi ügyekkel várakozó emberek döbbent tekintettel követik a hordágyamat. A röntgenben levették a lábamról az életmentő spanifert, majd levágták rólam a ruhát. Anyaszült meztelenül átvilágítottak, majd betoltak a műtőbe. Győr két legjobb sebésze megmentette, ami még menthető volt a lábaimból.
23 éves voltam, amikor a jobb lábamat combtőből, a balt a térdem alatt elvesztettem. Sosem derült ki pontosan, mi történt, ki hibázott, miért nem hallotta a mozdonyvezető az utasításomat, miért nem állt meg, amikor kértem. Csak kétely és bizonytalanság marad.
„Együtt kell élj a kiszolgáltatottsággal”
1995-ben leszázalékoltak. Friss házasként, egy alig kétéves fiú apjaként 25 éves koromra rokkantnyugdíjassá váltam. A MÁV-tól négymillió forint kártérítést kaptam. A kedves ügyvédem belevitt a hülyeségbe, hogy fogadjuk el a felkínált összeget, mert többet úgysem tudunk kiharcolni. Később a MÁV ügyvédje jóindulatúan felhomályosított, iszonyatosan nagy butaságot csináltunk, mert azzal, hogy a vasút kártérítést ajánlott fel, elismerte, hogy ők a hibásak. Ha kitartóbban küzdünk az érdekeimért, akár életjáradékot is kaphatnék a mai napig.
Ehhez képest a MÁV-val csak annyi maradt a kapcsolatom, hogy egy kis, másfél szobás, 41 négyzetméteres házban élek jelenleg is, ahol a feleségemmel és a gyerekkel is laktunk a vasúti sínek mellett. Olykor percenként dübörög el egy-egy szerelvény, beleremegnek az ablakok. Az évek alatt hatmilliót költöttem rá, hogy lakható legyen, hitegettek, hogy megvehetem egyszer, de úgy látszik, sosem jön el ennek az ideje.
A műtétem után egy évvel jött a még keményebb meló: ki kellett hoznom valamit az átalakult életemből. Alapvetően nem agyaltam, elfogadtam a helyzetemet, de mégis akadtak mélyrepüléseim.
Az első nyáron, amikor 35 fokban a munka közben egész nap gyötört a műláb, és már nagyon megszabadultam volna tőle, hazaérve, a nagyszobába lépve elcsúsztam a szőnyegen.
Tavaly télen egy nagyobb ónos eső után, amikor reggel munkába indultam, az autóm felé menet csúszott ki a lábam. Repült a laptop, levált a művégtag. Feküdtem hanyatt, nem tudtam felállni. Jobb híján a fenekemen végigcsúszva araszoltam vissza a padig, ahova felkapaszkodtam, és visszacsatoltam magamra a lábamat. Lemosakodtam, tiszta ruhát vettem elő, mert a másik csupa sár lett, majd beültem a kerekesszékbe és azzal mentem ki az autóig.
„Attól, mert nincs lábad, még foglalkozhatnál a testeddel, az egészségeddel!”
Persze lehet így is létezni, csak tudni kell kezelni a helyzetet. Nyolc évig dolgoztam egy fóliaüzemben, majd fordult a kocka, a jobb megélhetés miatt a feleségem vállalt Ausztriában munkát, és én maradtam otthon.
A balesetem után a fiam felnevelése adta meg az életem értelmét. Iskolába vittem, hoztam, tanultam vele, mostam, főztem, takarítottam, mindig dolgoztam valamit. Az évek alatt azonban belefáradt a kapcsolatunk a távolságba.
Hat éve, amikor húszévesen a fiam önálló lábra állt, szintén Ausztriában vállalt munkát, és vele együtt a feleségem is végleg elhagyott.
Elsőre megszólalt bennem a rocker, fejembe vettem, hogy végre tényleg kimegyek Amerikába. Egyszer már próbálkoztam, amikor 1990-ben a behívó és a sorozás helyett inkább a határon túlra lógtunk a haverommal. A terv szerint Münchenből mentünk volna Amerikába, pénz nélkül azonban csak a bajor fővárosig jutottunk, ahol egy hétig csöveztünk a pályaudvaron, tátottuk a szánkat, hogy ott minden autó Mercedes és BMW, és hogy januárban is mindenféle gyümölcsöt lehet venni a zöldségesnél.
A kevéske pénzzel együtt azonban a szabadságvágyunk, a lendületünk is gyorsan elfogyott. Másfél hét után, amikor hazatértünk, egy levél várt a katonaságtól, hogy ha előkerülök, alkalomadtán keressem meg őket. Ha két-három évvel korábban, még a szocialista érában lépek le, alighanem nem úszom meg fejmosással. Végül 1991 augusztusában bevonultam. 42 ugrásom volt ejtőernyősként.
Szóval rockrajongóként – a Rocky becenév is azért ragadt rám a műköves szakmunkásképzőben, mert imádtam a Dinamitot meg a P. Mobilt – ez az Amerika utáni vágy mélyen bennem maradt. Eldöntöttem, nekem mindenképpen ott kell átélnem egy nagy koncertet. Ezért hitelt vettem fel, San Franciscóba repültem, ahol az egyik barátom is élt. A kölcsönt három évig fizettem vissza, de megérte.
Az az egy hónap teljesen átalakította a szemléletemet, magával rántott az amerikaiak nyitottsága, az, ahogyan a mozgáskorlátozottakkal, így velem is bántak. Los Angelesből jöttek el hozzám motoros srácok. Felvettek és vittek mindenhova – engem autóval –, együtt szórakoztunk, mulattunk. Közben viccesen szekáltak is: „El vagy hízva! Miért nem sportolsz? Attól, mert nincs lábad, még foglalkozhatnál a testeddel, az egészségeddel!”
Ezt az életszemléletet hoztam haza magammal. Ez változtatta meg a gondolkodásomat. Itthon már csak azt kellett eldöntenem, mit csináljak. Gyúrjak, fekve nyomjak, szkanderezzek?
Az úszást választottam, mert azzal akadt már némi kapcsolatom. Gyerekkoromban a szabadidőmben a haverokkal állandóan kint lógtunk a Rába partján, a szabadstrandon. Tetszett az a világ, vonzott a víz. Talán e miatt mentem el kajakozni is általánosban. A versenyekig ugyan nem jutottam el, de annyi hasznát mindenképp élveztem a dolognak, hogy a vízre szálláshoz le kellett tennem a 200 méteres úszóvizsgát, amit később nyári diákmunkáim alkalmával úszómesterként is hasznosítottam.
Persze a balesetem után két harmatgyenge próbálkozás kivételével legfeljebb zuhanyzásnál találkoztam vízzel. Egyszer még a budapesti rehabilitációm alkalmával vittek le a BVSC-be. Kaptunk egy sávot, ott úsztam először lábatlanul, de nagyon nem ment. Amikor nincs lábad, amivel tempózni tudnál, amely a felszínen maradáshoz elengedhetetlen, akkor szinte lehetetlennek tűnik az, ami korábban természetes volt. Tudtam mind a négy úszásnemben úszni, de így már gyorson, háton, pillangón egyáltalán nem ment, mellen is az életemért küzdöttem.
A második próbálkozás alkalmával beiratkoztam a Győri Mozgáskorlátozott Egyesületbe, ahol kezembe nyomtak egy tagkönyvet, megmondták mennyi tagdíjat kell fizessek, de ezen kívül semmilyen segítséget nem kaptam. Amikor lementem az uszodába, épp egy sérült nő úszott háton. Emlékszem minden fordulónál nagyokat nyögött, már-már kiáltott. Amíg én nagy nehezen leúsztam száz métert, és hulla fáradtan kimásztam, majd tettem-vettem és átöltöztem, addig ő folyamatosan úszott. Egy órán keresztül tempózott. Hogyan lehet egy órán keresztül úszni? Ki tudja ezt felfogni? Kifelé menet, mivel nem volt lift, majdnem leestem a lépcsőn. Na, mondtam magamnak, ezt a sportot sem nekem találták ki.
Aztán sok-sok év után megint lementem ugyanabba az uszodába, ahol korábban majdnem összetörtem magam. Már volt lift is, ami ugyan hol működik, hol nem, de azóta én is fejlődtem, stabilabban közlekedtem a művégtagokkal. Amerika ide vagy oda, volt bennem szégyenérzet. Az emberek néztek. Ki undorral, ki sajnálattal, jobb esetben csak kíváncsian. Szar érzés, mondhatom. Azóta Mányoki Attila barátomtól megtanultam a megfelelő választ: „Kit érdekel?” Azért idő kellett, hogy idáig eljussak.
Szerencsémre az uszodában találkoztam egy fiatal úszómesterrel, Fürnstall Benivel, aki nyitottan, őszinte tekintettel, egyből pozitívan állt hozzám:
– Szia, mit szeretnél, miben segíthetek? – kérdezte.
– Mit, mit? Uszodában vagyunk, nem? Úszni szeretnék. De nem tudom, hol tudok levetkőzni, mert ha az öltözőben próbálkoznék, akkor nem tudnék kijönni a medencéhez. Öltözhetek-e a medence partján?
Megengedte. Az első vízbeérkezéskor megint felborult az egyensúlyérzékem, mint a keljfeljancsi merőlegesen álltam a vízben, nem tudtam felfeküdni rá, hiába tempóztam. A 25 méteres medence szélső sávjában, hogy bármikor elkaphassam a medence szélét, megpróbálkoztam a mellúszással. A fejemet kint tartottam, mint a mamik. Innen indultam. Dolgozott ott egy úszóedző lány is, Zsanett, aki szintén segített összerakni a technikát, beletenni a fejemet a vízbe, idővel megtanított kicsit delfinezni is egy-egy kartempó között.
Eltelt pár hónap úgy, hogy egy héten hatszor úsztam, amikor egyik nap Beni érdeklődött, hogy ment aznap.
– 1500-at úsztam két óra alatt.
– Fú, az elég karcsú, valamit ki kellene találni, hogy gyorsabb legyél.
– Apukám, nemrég még két hosszt sem tudtam leúszni úgy, hogy ne kapaszkodjak a medence szélébe, ne üljek ki a partra pihenni időnként. Láb nélkül csak ennyire futja – feleltem, de közben rájöttem, valami nem stimmel, és elkezdtem fejben matekozni: minden oda-visszát számoltam egynek. – Várjál már, Beni, rosszul mondom! A 60, amit számoltam, az valójában 120, azaz nem 1500-at, hanem háromezret úszok két óra alatt!
– Na, az már szuper! Akkor nézzünk ki valami újabb célt.
Tavasz vége felé jártunk, kitaláltuk, hogy rajthoz állok a júliusi öbölátúszáson, ott a leghosszabb táv is 3600 méter, amely alig több, mint amennyit naponta úsztam. Hogy szokjam a természetes vizet, a hullámzást is, elkezdtem a Gyirmót melletti Achilles Parkban a tavon, szintén naponta két órákat úszni. Mellen, különösen amikor hullámzik, nem egyszerű, viszont kifejezett előny, hogy alacsony vízben sem ér le a lábam. Annyira jól ment, hogy az öbölátúszás helyett végül a hosszabb távot, az 5,2 kilométeres Balaton-átúszást vállaltam be.
„Nem tudok kimászni”
A Balaton-átúszás előtti péntek este elkezdett görcsölni a vesém. Pont a legrosszabbkor, amikor másnap Révfülöptől a balatonboglári Platán strandig kellene átszelnem a Balatont úgy, hogy nagyjából egy éve tanultam meg újra úszni. Azért átbóbiskoltam valahogy az éjszakát, majd szombat reggel apránként kiürítettem egy másfél literes teás palackot, csak, hogy a bőséges folyadék kellőképpen átmossa a vesémet.
Kisétáltam a focipályához, lejelentkeztem, majd átmentem a kikötőhöz, a start helyszínére. A rajt előtti pillanatokban levetkőztem, és a lépcső mellett lecsatoltam mindkét műlábamat. Többen furcsán néztek rám, a széttetovált felsőtestű mackóra, lábak nélkül.
Ott már nem bámultak, mert nem volt mit. Miközben mindenki más sétálva indult neki a túlpartnak, nekem csak a fejem látszott ki, mert lábak híján rögtön tempózni kezdtem. Lassan haladtam. Egy átlagos hobbiúszó sebességének a felével. Nem mertem hátranézni, mert féltem, hogy ha azt látom, alig távolodtam még el a parttól, akkor feladom. Ugyan a kezemen ott figyelt az óra, de arra sem vettem a bátorságot, hogy megnézzem, mennyi ideje úszom. Csak tempóztam rendületlenül.
Ezért minden második kéztempó elindítása pillanatában gyorsan kipréselem a fáradt levegőt, majd amint egy pillanatra kiemelkedik a fejem, már szívom is be a frisset, amit benntartok a tüdőmben.
Szerencsére nem hullámzott a víz, mert úgy nyelném rendesen. Elértem egy pontonhajót, ahol megkapaszkodtam a létrában. Kértem némi folyadékot és szőlőcukrot. Körülnéztem és nyugtáztam, a táv első harmada már megvan. Tempóztam tovább rendületlenül. Nem érzékeltem mennyi ideje úsztam már, hogyan telik az idő, csak azt, hogy újabb pihenőt kell tartsak.
Nagyjából a táv kétharmadnál belekapaszkodtam egy újabb állóhajó lépcsőjébe, lihegtem egy kicsit, közben megint ittam és elszopogattam az újabb adag szőlőcukrot. Két srác ért mögém. Odaszólt az egyik:
– Mássz már ki! Kimennénk mi is, mert már nem bírjuk!
– Nem tudok kimászni – feleltem félig hátrafordulva.
– Ne szórakozz! Már miért ne tudnál?
– Mert nincs lábam – és ezzel a lendülettel ellöktem magam a létrától, és úsztam tovább. Az első levegővétel közben még hallottam:
– Mi az, hogy nincs lábad!? Jé, tényleg nincs! Akkor meg miért vagy itt?
– Mert éppen átúszom a Balatont! – kiáltottam vissza levegővételnél.
Pár héttel később egy győri üzletben odajött hozzám egy srác.
– Megismersz? – kérdezte.
– Ne haragudj, fogalmam sincs ki vagy. Honnan kellene ismerjelek?
– Találkoztunk a Balaton-átúszáson. Nem emlékszel? A hajónál, amikor a haverommal fel akartuk adni. De aztán láttuk, hogy továbbmész, és mi is folytattuk. Ha nem vagy ott, nem ússzuk át, az tuti.
A mai napig borsódzik a hátam. 21 éve élek lábatlanul rokkantnyugdíjasként. 44 évesen, mindjárt az első komolyabb úszásomon, 4 óra 24 perc 24 másodperc után a 7393. helyen érek célba az 5,2 kilométeres távon, és
Azóta minden évben átúsztam a Balatont, háromszor teljesítettem a Velencei-tavon a hatezer méteres távot. Legutóbb négy óra alatti idővel értem célba. Az évek alatt rendre terveztem magamnak egy-egy saját kihívást. Győr a folyók városa, miért ne ússzam végig a várost? Ezért átúsztam a városon hosszában, egyik hídtól a másikig.
Következő célként átúsztam a Dunában a megyét: Kunszigettől az áramlattól is hajtva 14 kilométert három óra alatt teljesítettem.
Aztán tavaly, a vasfüggöny évfordulóján átúsztam az országhatárt: a Fertő tavon magyar oldalról az osztrák oldalra tempóztam. A vasfüggöny is a szabadságról szólt, pont úgy, ahogy most már nekem a víz adja meg a szabadságomat.
Ha túl vagyok a városon, a megyén, az országon, mit ússzak át következőre? A kontinenst! Tavaly, amikor egy rádióműsorban együtt szerepeltem Mányoki Attilával, elmeséltem neki az ötletemet. Megadta a kezdőlöketet is rögvest azzal, hogy ehhez nem kell extra szervezés, a Boszporuszon, amely ugye Európát választja el Ázsiától, minden évben van egy hivatalos verseny, amire csak be kell nevezni. Ha befogadják az enyémet, már úszhatok is.
A paraúszóknak nincs nyílt vízi úszóversenyük, ezért csak olyankor tudok úszni, amikor épeknek szerveznek tömegversenyt. Ezeken sem sok parasportolóval találkozom. Olyannal kiváltképp nem, akinek mindkét lába hiányzik, tán Illés Fanni az egyetlen, aki rajtam kívül átúszta a Balatont.
A Boszporusz-átúszásra viszont elég nehéz bekerülni, mert limitált a paraúszók létszáma is. Csak húsz főnek biztosítanak lehetőséget, közülük idén augusztusban 18 állt a tengerszoros partján. Plusz egy, én, aki ültem. Komoly verseny ez, ahol kétórás limitet határoznak meg a szervezők a 6,5 kilométeres távon – ami az áramlatok miatt lehet 7–8 kilométer is akár –, és az eredményeknél nincsenek tekintettel a parákra, együtt indítják és értékelik őket az épekkel.
Amikor levetkőztem, majd lecsatoltam a lábaimat, és meglátták, mi újság velem, ijedtségbe átcsapó döbbenetet láttam a szervezők fején. Az járhatott a fejükben, hogy inkább nem is engednek be a tengerbe. Megnyugtattam őket, hogy van már tengeri tapasztalatom, mert a porecsi fesztiválon nyílt tengeren úsztam már négyszer, és ebben akadt öt kilométeres táv is, és higgyék el, ez annál sokkal könnyebb, hiszen itt áramlattal úszok majd a hátamban, nem úgy mint ott, tényleg nyílt tengeren.
Végül nem értem be szintidőre, kvázi eredmény nélkül zártam, de számomra nem is az érem, a helyezés vagy a versengés a lényeg. Kizárólag azért indulok versenyeken, mert legálisan így tudok nyílt vízen, ellenőrzött körülmények között biztonságosan úszni. Ha egyedül megyek a Boszporuszra, 500 méter után kiemelnek a vízből a rendőrök. Tudom a határaimat, 4–5 óra a maximum, amit bírok, nem is szeretnék ennél messzebb nyújtózkodni. Nem vagyok versenyző. Számomra a teljesítés ténye és a hozzá vezető út megtétele a legfontosabb. A tudat, hogy képes vagyok rá.
Nem titkoltan az a célom, sőt, felelősségem, hogy a sorstársaimon túl az épeknek is példát mutassak:
Kiemelt kép: Farkas Norbert /24.hu
