Kilencvenes évek, nyár, Margitsziget, tíz óra. A válogatott öttusázók az úszóedzésük előtti szokásos kondiedzésre gyülekeznek. Az edzőterem ajtajától balra, a kiúszó fehér korlátján úszógatyában, lila fürdőköpenyüket a karjukra, vagy a görnyedt hátukra lezserül rádobva az újpesti pólósok ücsörögnek. Fertály órával korábban még ők dobáltak súlyos medicinlabdákat egymásnak, de már végeztek. Mégsem mennek tovább, be a vízbe, a labdás edzésre. Várnak valamire. Vagy inkább valakire.
A teremből súlyos puffanások, fújtatás, nyögés hangja hallatszik. Száll Tóni, az 1964-es tokiói olimpikon, a kiváló gyorsúszó, az öttusázók úszóedzője, pedáns ember lévén az előírt időben kezdené a gumikötelezést, ezért tanítványai élén nagy lendülettel benyit a terembe. A látványtól azonban elbizonytalanodik, megáll az ajtóban.
A terem üres, egyedül a jobb hátsó sarokban mozog egy alak vékony lábain. Karcsú csípőjéből brutálisan széles hát nő ki, amely előtt merőben szokatlan módon méretes bokszzsák lóg lefelé a plafonról. Ritka látvány az uszodában a bokszedzés, a „valaki” mégis bokszkesztyűben, átizzadt pólóban árnyékol. Tóni „ezer dioptriás” szemüvegén keresztül másodpercekig hunyorítva fókuszál, majd miután végre felismeri, hogy Benedek Tibor az, így szól:
„Tibikém, ne bántsd tovább azt a szegény zsákot, kezdenénk már.”
Tibi odasandít, majd két egyenes közt kiszól: „Tóni bá’ már csak pár ütés!”
hol ballal, hol jobbal, újabb és újabb méretes horgokkal sújt le a barna bivalybőrre. Végezetül úgy megsorozza a zsákot, mint a Rockyban Sylvester Stallone a fagyasztott marhahúst.
Sokan tudták. Én is tudtam. De senki sem beszélt róla. Az utóbbi években, amikor néhanapján összefutottunk Tibivel, rendre vidám szemmel, szokásos csibészes mosolyával az arcán üdvözölt. Ilyenkor bizakodtam, mert azt láttam, mi sem változott.
Amikor egy-egy meccs után olvastam a nyilatkozatait, reménykedtem. Tibi a mellékelt fotók alapján időszakonként olykor teltebb, máskor kiugróbb arccsonttal, de a megszokott eleganciájával, egyenes gerinccel, egy-egy szép megoldás láttán mosolyogva, máskor a vízben történtek hatása alatt feszültebben állt a medencepart szélén. Láthatóan hétköznapokon is szenvedélyesen, a rá mindig jellemző szorgalommal, felkészültséggel tette a dolgát.
Pont úgy, amikor még hírből sem ismerte a bajt.
Emlékszem, 2013. január 10-én, amikor a londoni kudarc, az ötödik hely után szövetségi kapitányként Dr. Kemény Dénes örökébe lépett, nem sokan bíztak a magyar férfi vízilabda-válogatott feltámadásában. Már akkor mindenki a nagy generációt törvényszerűen követő hét szűk esztendőről beszélt – rajta kívül persze.
Tibi, ahogy játékosként a bokszolással tette, úgy edzőként is mindig valami újításon törte a fejét. Arra tanította megannyi remek mestere, a technikai tudás, az erő, az állóképesség alap, de mivel az ellenfelek is ugyanezt tudják, ráadásul készülnek rád, ezért mindig kell valami újdonság, amivel meg tudod lepni őket. Így lehetsz győztes.
Nem sokkal kinevezése után megkereste a szövetség informatikai partnerét.
„Figyeljetek, kitaláltam valamit. Más labdajátékokban azt látom, hogy ma már nem kockás füzetből elemezik a meccset, hanem tableten húzogatják a bábukat, mutatják a figurát az edzők. Miért ne lehetne ezt vízilabdában is alkalmazni? Készítsetek nekem egy olyan szoftvert, amelyiken akár a mérkőzésen real time, akár előtte, utána offline, a buszon, a repülőn, a szállodában vagy bárhol elemezni tudom a mérkőzéseket, rövid idő alatt ki tudok emelni egy-egy taktikai szempontból fontos jelenetet a meccs videójából” – mondta, majd e rövid, célratörő bevezető után részleteiben bontotta ki, pontosan mit kell tudjon az edzői munkáját segítő program.
Sosem mélyült el a kettes számrendszer rejtelmeiben, mégis tudta, pontosan körülírta mit szeretne, mit kell tudjon a program. A szoftver elkészült, és bár egészen biztosan nem a hamarjában felépített új informatikai tudásbázisnak köszönhetően, de Magyarország augusztus 3-án, a barcelonai világbajnoki döntőben 8-7-re nyert Montenegró ellen.
2017-től már nem a felnőtt válogatottaknak, hanem kvázi még kezdő tanítványainak adta át azt a tudást, amelynek több évtizednyi munkával jutott a birtokába. Immár nem olimpiai, világ- vagy Európa-bajnoki érmekért küzdött, mégis őrült szenvedéllyel, és ami a legfontosabb, szeretettel foglalkozott velük. Ugyanarra a szorgalomra, sportág iránti alázatra, magukkal és csapattársaikkal szembeni maximalizmusra nevelte a zöldfülű, szinte még gyerek pólósokat, amelyet mélyen magában hordozott. Az UVSE ifjúsági, 17-19 éves tehetségeit az idei felnőtt ob I-es bajnokságban a felsőházi rájátszásba vezette. Legutóbb akkor, a siker kapcsán beszélgettünk.
Sokan tudták. Én is tudtam. Mégsem szólt senki arról, hogy az ember, aki gerincferdüléses kisfiúból vált háromszoros olimpiai, világ- és Európa-bajnok pólóssá évek óta iszonyatos tartással viselte az elviselhetetlent. Nem fehér, nem is kék sapkában jött vele szemben az ellenfél, hanem láthatatlanul, megfoghatatlanul. Kór képében gyengítette bivalyerős szervezetét, kifáraszthatatlanul, pont mint évtizedekkel korábban a bokszzsák. A külvilág felé mégsem adta semmi jelét iszonyatos küzdelmének.
Sokan tudták. Én is tudtam. Mégis mindenkit váratlanul ért, amikor bő egy hónapja bejelentette, visszavonul minden vízilabdával kapcsolatos tevékenységétől. Megijedtem, de reménykedtem. Bizakodtam, hogy csak a vírus miatt, biztonságból zárkózik el a külvilágtól.
Mert tudtam, mint az évtizedek alatt folyton, hisz az őt körülvevő csapatában. Hisz a családjában. Hisz a győzelmében. Végül is arra született.
De mily’ fájó leírni, ezúttal nem nyerhetett. 2020. június 18-án, 47 évesen Benedek Tibor végleg elbúcsúzott szeretteitől, végleg elköszönt a vízilabdától, a szurkolóitól, második otthonától, a Margitszigettől. Örök győztesként mégis olyan nyomot hagyott maga után, amelyet sosem feledünk.
Isten nyugosztaljon, Tibi!
Kiemelt kép: Illyés Tibor /MTI
