Egy hete arról írtunk, hogy az első világháborúban vesztes központi hatalmak nem küldhettek versenyzőket a VII. nyári olimpiára, amelynek rendezési jogát előzetesen ugyan Budapest kapta meg, végül mégis Antwerpen lett a befutó.
A magyar politika és sportvezetés nehezen dolgozta fel mindezt, a Sporthírlap 1919. december 15-én arról írt, hogy „Sir Churchil, az angol haditengerészet első lordja bevehetetlennek hirdette valamikor a megerősített Antwerpent. De hajh, a büszke bástyákat ledöntötték az öblös torkú német ágyuk és Anglia, mint a kivert bika, megszegett nyakkal, komoran, toporzékolva vonult ki a belga kikötővárosból. Azóta nagyot fordult a kocka, úgy megváltozott a világ, hogy talán a Rajna is visszafelé folyik már. És bevehetetlenné, most már egészen bizonyosan bevehetetlenné vált Antwerpen”
A vezércikk az angolokat kárhoztatta azért, amiért a vesztes országok nem mehetnek az olimpiára.
”A belgák, úgy látszik teljesen alárendelték magukat az angol sport akaratának. Nincsen hivatalos bojkott, sem kizárás és mégis a központi hatalmak sportja nélkül csinálják meg a számvetésüket. A mi magyar címertől ékes atlétáink nem mehetnek tehát a jövő év tavaszán olimpiai babért szedni Antwerpenbe és vívóink — a világ legjobb vívói — sem védhetik meg Stockholmban szerzett olympiai bajnokságukat.
Gyűlöletből, konokságból és tipikus John Bullra valló kíméletlen haszonlesésből olyan védőgyűrűt húzott az angol sport Antwerpen, az antwerpeni olympiász köré, hogy a magyar sport csak a távoli szemlélője lehet az 1920 nyarára tervezett belga olympiásznak.
A lap kiemelte, hogy Anglia túllőtt a célon, mert „nem csak a német és a magyar konkurenciától szabadította meg magát radikálisan, hanem a semlegesek — s ezek között is első sorban Svédország — és Amerika kellemetlenül túltengő vetélkedését’ is meg akarta bénítani. S mert a belgák, ők tudják miért, fenntartás nélkül behódoltak neki, úgy állította össze az antwerpeni olimpiász programját, hogy végre egyszer, már Anglia sportja kerüljön ki győztesen a nemes tornából.”
Újlaki szereplését a román pénzhiány hiúsította meg
Az olimpiáról a részvételünk ellenére azért beszámolt a magyar sajtó, és úgy tűnt, több olyan sportoló is akad, aki magyar származásúként, de más ország zászlaja alatt szerepelhet Antwerpenben.
Ilyen volt a tatabányai születésű Újlaki (Uitz) Rezső is, aki 1912-ben, Stockholmban két atlétikai számba is indult: diszkoszvetésben 39,82 méteres teljesítményével a 9., a kétkezes diszkoszvetésben 66,18 méterrel (40,32 méter jobb- és 25,86 méter balkézzel) a 14. helyet szerezte meg. Az első világháborúban fejlövés érte, de miután felépült a Temesvári AC-ban szerepelt.
A Sporthírlap 1920 áprilisában azt írta róla, hogy ha lehet, akkor temesvári sportolóként
mint román alattvaló részt is vesz az antwerpeni olympiádon. Diszkosszal 45 méter körül dobál és reméli, hegy szorgalmas tréninggel annyira feljavul, hogy a világbajnokság döntőjébe bele szólhat.
Ha igaz volt a 45 méter, azzal olimpiai bajnok is lehetett volna, hiszen az aranyérmet a finn Elmer Niklander 44,68 méteres teljesítménnyel szerezte meg. Azonban Románia végül nem vett részt a játékokon, a benevezett 40 sportoló pénzhiány miatt nem tudott elutazni Belgiumba.
Újlaki 1921-ben és 1922-ben román bajnok volt gerelyhajításban és diszkoszvetésben, később a lugosi elmegyógyintézetbe kerülve 1927-ben meghalt.
Ambrózy inkább futballcsapatra váltott
A magyar sajtó ugyancsak cikkezett arról, hogy egy másik diszkoszvetőbajnok, a BEAC sportolója, Ambrózy Károly ott lehet Antwerpenben, de a Sporthírlap 1920. július 8-án cáfolta mindezt.
„Ambrózy Károlyról, a BEAC kiváló diszkoszvető és sulydobó bajnokáról azt a hírt hozta egyik laptársunk, hogy Jugoszláviát fogja Antwerpenben képviselni. Mint értesülünk, a kitűnő atléta semmi esetre nem fog részt venni jugoszláv színekben az olympiászon; jelenleg abba is hagyta az atlétikai tréninget és egyik nagybecskereki futballcsapatnak, a Viktóriának a csapatát trenírozza passzióból.”
Akit örök időkre ki akartak törölni
Egy sportolóról azonban biztosan tudjuk, hogy ott volt Antwerpenben: Vörös Vince 1500 méteres síkfutásban végül a 4. helyen ért célba.
A sportoló 1892. január 2-án született Brünnben (Brnóban), az MTK versenyzőjeként sokszoros magyar bajnok volt, de az első világháború után csehszlovák színekre váltott. 1919-től Václav Vohralík néven már a Sparta Praha versenyzője volt, később Brünn Zidenice városrészének színeiben versenyzett, sokat tett a zidenicei atlétika fellendítéséért.
Antwerpenben ő volt a csehszlovák küldöttség zászlóvivője, és nem sok kellett hozzá, hogy érmet is szerezzen. Az 1500 méteres síkfutás első előfutamát 4:02.2 perces idővel megnyerte (ennél jobbat senki sem ért el), de a fináléban a brit Albert Hill (4:01.8), a szintén brit, későbbi Nobel-békedíjas Philip Noel-Baker (4:02.3), illetve az amerikai Lawrence Shields (4:03.0) is megelőzte, így 4:04.6 perces idejével csak a negyedik lett.
Az „árulás” nem maradhatott titokban, a Sporthírlap 1920. augusztus 26-i száma a következőket írta róla:
„Kellemetlen föltűnést fog kelteni, hogy igaznak bizonyult az a Prágából elterjedt hír, hogy Vörös Vince magyar bajnok a cseh-szlovák színekben indul Antwerpenben. Vörös Vohralik néven az 1500 méteres síkfutás első előfutamában állt starthoz és 4 p. 2.2 mp. nagyszerű idővel győzve, bekerült a döntőbe. Az eredmény kiválósága még tetézi fájdalmunkat Vörös (Vohlarik) Vince elvesztéséért
De mindhiába: Cseh-Szlovákia olimpikonját örök időkre ki kell törölni a magyar atléták névsorából.
A sportlap később a renegát jelzőt aggatta rá, számos olyan beszámolót találni, amelyben magyar rivális ellen versenyzett, és a lapok néhány évig nem is próbáltak elfogulatlanok lenni vele szemben.
Atlétából futballbajnok
A harmincas évekre alábbhagyott ez a gyűlölet, igaz, addigra sportágat váltott: atlétika helyett az SK Zidenice Brno futballcsapatának az edzője lett 1926 és 1934 között.
A csapat vele lett amatőr bajnok 1926-ban, majd a legelső, 1932-33-as csehszlovák bajnokságban ő vezette másodosztályú bajnoki címhez tanítványait, és vele mutatkozhatott be a Zidenice az élvonalban.
A klubtól 1934 után sem távozott, 1935-ben ő volt az SK Zidenice Brno csapatvezetője a Ferencváros ellen Közép-európai Kupa-mérkőzésen, amit a Fradi 8-5-ös összesítéssel megnyert a negyeddöntőben (6-1-es siker itthon, 4-2-es vereség idegenben).
Megjöttek a hazena-szabályok!
Hogy egy harmadik sportággal is kapcsolatba hozzuk: Magyarországra az ő segítségével érkezett meg a cseh hazena nevű játék, azaz a kézilabda első szabálykönyve.
„Megjöttek Prágából a hazena-szabályok! — újságolta az egyik őszi vasárnapon Garay Kálmán. Lungó volt, aki elküldte. Lungó Vörös Vince becéző neve volt közöttünk, tekintettel hórihorgas termetére. Kiváló képességű közép- és hosszútávfutó, mezei futóbajnok, az 5000 méteres síkfutás magyar bajnoka és rekordere volt. Évekkel később, az olimpián csehszlovák színekben — Vobraiik Vencel néven — negyedik helyezett az 1500 méteres síkfutásban. A Tanácsköztársaság idején a Testnevelési Direktóriumiban tevékenykedett, aztán Csehszlovákiába emigrált, de végig tartotta a kapcsolatot sport- és elvtársaival, ö küldte, már lefordítva, a hazena-játékszabályokat” – írta róla a Képes Sport 1983. november 9-én megjelent 45. számában a korábbi atléta, Cséfay Sándor, akinek a nevéhez fűződött az önálló sportági szövetség, az 1933. március 30-án megalakult Magyar Kézilabda Egyesületek Szövetsége megalakítása.
Vörös (Vohlarik) Vince később Romániában élt, egy 1936-os hír szerint a Román Atlétikai Szövetség szövetségi edzőnek szerződtette, majd Indiában, brnói fegyvergyár (Zbrojovka Brno) fióktelepén dolgozott. A második világháború után sportáruüzletet működtetett Brnóban.
Kiemelt fotó: 1919 május elsejei futóverseny, az MTE győztes csapata óriási fölénnyel győz és kéz a kézben fut át a célvonalon. A csapat tagjai — balról jobbra — Körmendy, Vörös-Vohralik, Bognár, Steiner P., Fonyó, Nánási. Bese, Csitbay. Király. Kaiser és Steiner В. (Forrás: Sport és Testnevelés 1955 / Arcanum.hu)
