Amikor 1918-ban véget ért az emberek életét alapjaiban felforgató első világháború, a nyomasztó időszak után a felszabadultság helyett újabb gyászos hónapok következtek, miután a háborúnál is nagyobb pusztítást okozó spanyolnátha-járvány söpört végig a világon. A vírus 1918 tavaszán egy kansasi katonai bázisról indult el, majd amerikai katonák hozták át Európába, hogy aztán világjárvánnyá alakuljon, amely legkevesebb 50, de egyes becslések szerint akár 100 millió ember halálát okozhatta.
2020-ban is egy világjárvány tartja félelemben az embereket, és a koronavírus a sportéletre is hatással van: a foci-Eb-t és az olimpiát már elhalasztották, a futballbajnokságok és az amerikai major ligák pedig egy ideje leálltak.
Amíg az NHL ma már a világ legerősebb jégkorongbajnokságának számít, addig 1918-ban még gyerekcipőben totyogott a liga, és épp a második idényére készült a spanyolnátha-járvány árnyékában.
A járvány nem válogatott, Észak-Amerikában számos sportoló és sportági tisztviselő hunyt el a spanyolnátha következtében, köztük a Montreali Amatőr Hokiliga és a Keleti Jégkorongszövetség titkára is.
Az újságok sportrovatai ugyan beszámoltak a közelgő NHL-szezonról, de ennél – érthető módon – sokkal nagyobb figyelmet kaptak azok a cikkek, amelyekkel manapság mi is lépten-nyomon találkozunk, és arról szólnak, hogy gyakran és alaposan kell kezet mosni, valamint kerülni kell a társas érintkezés minden formáját.
Értesültem róla, hogy jelenleg is zajlanak az előkészületek rögbimérkőzések és más sportágak találkozóival kapcsolatban. Ezeket a meccseket le kell fújni, mert emberi életeket kockáztatnak azzal, ha végül mégis megrendezésre kerülnek. Felfoghatatlan, hogy a döntési pozícióban lévő emberek hogyan lehetnek ennyire felelőtlenek
– panaszkodott a torontói tiszti főorvos, Charles Hastings.
A spanyolnátha-járvány többek között azért is lehetett annyira pusztító, mert sok helyen eleinte veszélytelennek tartották, leginkább azért, mert az emberek úgy érezték: túl vannak a háború borzalmain, ezek után pedig egy influenza – a spanyolnátha az influenza A típusának egy változata – nem okozhat akkora gondot.
Úgyhogy az NHL második idénye el is rajtolt 1918 decemberében, részben azért, mert a liga vezetői úgy érezték, az alacsony nézőszám – amely gyakran a 100 főt sem érte el – miatt indokolatlan lenne elhalasztani a meccseket. A hokirajongók Észak-Amerikában manapság már harmincegy csapat összecsapásain gyönyörködhetnek a szebbnél szebb gólokban, védésekben, vagy tombolhatnak, ha lekerülnek a kesztyűk, és kitör a bunyó,
A szezont két tízmeccses szakaszra bontották: az elsőben a Montreal lett a legjobb 7-3-as mérleggel, az Ottawa 5-5-tel zárt, míg a Stanley Kupa-címvédő Toronto csak három győzelmet aratott.
A Toronto helyzetét anyagi gondok nehezítették, és az öltözőben sem volt minden rendben, edzések maradtak el, mert a játékosok nem voltak hajlandók jégre lépni. A szezon második felében a Toronto a hetedik meccs után jelezte, hogy részéről befejezte, majd a liga elnöke, Frank Calder unszolására még egy találkozót bevállalt, de a második felvonás végül a nyolcadik kör után befejeződött.
Az idény második fele az Ottawának sikerült jobban, amely hét győzelme mellett csak egyszer kapott ki, a Montreal viszont alaposan visszaesett, csak eggyel nyert többször (3-5), mint a teljesen szétesett Toronto (2-6).
A háromból tehát csak két csapat maradt talpon, a Montreal és az Ottawa pedig egy négy győzelemig tartó párharc során döntötte el, ki mérkőzhet meg a Stanley Kupáért a kor másik kiemelkedő észak-amerikai sorozatának, a Csendes-óceáni Jégkorongszövetségnek (PCHA) a legjobbjával.
Aztán a negyediket, immár Nighborrel a soraiban, 6-3-ra megnyerte az Ottawa, amelynek szurkolói citrommal és fehérrépával dobálták meg a montreali Bert Corbeau-t, aki szerintük túl kemény volt az egyik hazai játékossal. A Montreal a következő meccset 4-2-re behúzta, és ezzel bejutott a Stanley Kupa-döntőbe.
A PCHA-ben a Seattle Metropolitans a Vancouver Millionaires ellen vívott oda-visszavágós párharcot, hogy eldöntsék, ki játszhat a Stanley Kupáért. A Seattle 7-5-ös összesítéssel jutott a nagydöntőbe, pedig a párharc során nem számíthatott leggólerősebb játékosára, Bernie Morrisra, akit letartóztattak, mert ki akart bújni a kötelező katonai szolgálat alól, és két év kényszermunkára ítéltek (amit aztán egy év után felfüggesztettek).
Ahogy az 1917-es nagydöntőben, úgy 1919-ben is az összes meccsnek Seattle adott otthont, és a hazaiak az első, valamint a harmadik mérkőzésen is ellenállhatatlanul játszottak, mindkétszer hét gólt ütöttek, miközben a kétszer hatvan perc alatt mindössze kettőt kaptak.
A Montreal 4-2-re nyerte a második meccset, a negyedik pedig 0-0-ra végződött, ami egészen ritka a jégkorongban, de a két kapus, Harry Holmes és Georges Vezina extra teljesítményt nyújtott, utóbbi nevét viseli jelenleg az NHL legjobb kapusának járó díj. Mivel az első majd a második hosszabbításban sem esett gól, így a negyedik meccset döntetlennek nyilvánították, a játékosok az összesen 20 perces ráadás végén kimerültségükben a jégen feküdtek, míg a közönség felállva tapsolt nekik a hősies küzdelem láttán.
A történtekből tanulva az ötödik felvonás előtt a két csapat megegyezett arról, hogy ha ismét döntetlennel végződik a rendes játékidő, akkor addig folytatják a meccset, míg valamelyik csapat gólt nem szerez.
A Seattle két harmad alatt 3-0-s előnyt épített fel az ötödik mérkőzésen, de a Montreal óriási feltámadást produkált, és kiharcolta a hosszabbítást. A meccset eldöntő gól egészen érdekes körülmények között született meg, a Seattle ugyanis emberhátrányban volt,
Bezzeg a Montrealnak még akadt egy olyan cseréje, akiben volt elég kraft: Jack McDonald egy az egyben lépett ki a koronggal, és eldöntötte a meccset, 2-2-re alakítva ezzel a párharc állását. Bár a Montreal jött ki győztesen a csatából, a kanadaiak háza táján nem volt felhőtlen a hangulat, mivel a csapat egyik legjobbja, Joe Hall még a meccs elején összeesett, és később kórházba kellett szállítani.
Nem ő volt az egyetlen, aki kórházba került, mivel a hatodik meccs előtt mindkét csapatból többen ágynak dőltek a spanyolnáthára jellemző tünetekkel. A hatodik meccs napján a Canadiens általános igazgatója, George Kennedy, valamint a Montreal négy játékosa volt kórházban, köztük Hall, akinek 40 fokos láza volt.
A Montreal megpróbált kölcsönkérni néhány játékost egy másik PCHA-klubtól, a Victoria Aristocratstól, de ez a megoldás sem jött be, így aztán a döntőt végül törölték, a kanadai csapat pedig Seattle-ben maradt, és várta a híreket Kennedy, valamint a játékosok állapotáról.
A Winnipeg Tribune nevű újság elhíresztelte, hogy Kennedy állapota rosszabbodott, de az általános igazgató végül három játékoshoz hasonlóan felépült. Hall azonban a spanyolnátha következtében tüdőgyulladást kapott, és 1919. április 5-én, 37 évesen meghalt. Élete utolsó perceiben édesanyja mellette volt, felesége és gyermekei azonban tőle 2000 kilométerre, a manitobai Brandon városában tartózkodtak.
Joe Hallnak mindene a hoki volt, olyannyira, hogy ha az ember maga dönthetne arról, hogyan haljon meg, ő biztosan ezt az utat választotta volna, hogy mérkőzés közben lesz rosszul. Amikor Joe Hall a jégen volt, mindig beleadott mindent. Bár fizikailag nem volt a legerősebb, a legkeményebb ütéseket is állta. A döntőben egy korong csúnyán arcon találta, és bár látszott rajta, hogy szenved, úgy tett, mintha semmi nem történt volna
– idézi a Guardian a Vancouver Sunnak Hall halála után született cikkét.
Hall még gyerekként került Angliából a családjával együtt Kanadába, és amikor már jégkorongozó volt, nyaranta a vasútnál dolgozott, hogy megteremtse az anyagi biztonságot szerettei számára. Temetésére április 8-án került sor Vancouverben, majd a testét Brandonba szállították, és itt helyezték örök nyugalomra.
A Stanley Kupa visszakerült az előző győzteshez, Torontóba, de a szomorú 1919-es év emlékét azóta is magán viseli a trófea, az 1948-as ráncfelvarrás során az évszám mellé felkerült a Seattle és a Montreal neve, valamint a liga történetében példa nélküli mondat:
A kiemelt képen Joe Hall látható. Fotó: Wikipedia
