Miként értékeli egy év távlatából: jó vagy rossz döntést hozott, amikor felállt az elnöki székből?
Furcsa feladatkör az elnöki. Vagyok annyira karakán személyiség, hogy amikor 2012-ben azt mondtam az engem éppen pajzsra emelő közgyűlésnek, a sportág érdekét képviselem majd itthon és a tekintélyemet latba vetve nemzetközi téren is, ezt nem azért tartottam be, mert megígértem, hanem azért, mert ebben hiszek. Ugyanakkor be kell látnom, az a hat év mazochizmust hozott az életembe.
Régi elnök vs. új elnök
Kívülről inkább a sikert, a fényt, a csillogást látja az ember.
Tisztában kell lenni azzal, hacsak nem vagy az átlag számára olyan elérhetetlen, megközelíthetetlen, megtámadhatatlan magasságban, mint például Csányi Sándor, az MLSZ elnöke, sportági elnökként nem feltétlenül csinálhatod azt, ami szerinted a legjobb. Folyamatos kompromisszumkötésekre vagy ítélve.
A kompromisszumkötés az élet része és nem csak a vízilabdában vagy más csapatsportokban. Ezt bizonyítja, hogy az egyéni sportágakat irányító szövetségek is belső vitáktól hangosak.
Valljuk be őszintén, mindenkinek a saját érdeke a legfontosabb. Kevés olyan sportvezető van, aki egy-egy elnökségi ülésen józanul gondolkodva képes felülemelkedni a saját klubja érdekein. Akad ilyen, de tényleg kevés.
Úgyhogy azt kell mondjam, a legjobb döntést hoztam tavaly, mert viták nélkül kifejezetten jól érzem magam a bőrömben.
Amióta megszabadult e „kellemetlenségtől”, mivel tölti az idejét?
Elnökként egyetlen komoly elfoglaltság töltötte ki a munkanapokat, most több. Elég sok feladatom van. A Testnevelési Egyetemen Kásás Zolival négy évfolyamnak tartjuk a vízilabda szakedzői képzés szakóráit. A FINA vízilabda edzőbizottságot vezetem, és ezzel kapcsolatban rengeteg világversenyen – korosztályos, felnőtt, világliga, világkupa, vb és majd az olimpia – járok, ahol folyamatosan ellenőrizzük az eseményt szakmai oldalról. Beszámolót írunk, és különböző javaslatokat teszünk a sportág jövője érdekében.
Szintén a FINA-hoz kapcsolódik, hogy az utódom, Vári Attila és az új elnökség munkáját természetesen nemzetközi szinten is képviselem – legyen szó magyar pályázatról, netán magyar vagy nemzetközi játékvezetőkkel kapcsolatos egységes MVLSZ-álláspontról.
Min változtatnának leginkább a sportág jövője érdekében?
A közérthetőségen. Ezért a 2021-es fukuokai vizes világbajnokságra szeretnénk újraírni a szabálykönyvet. A mostani annyira régi, hogy az alkalmazott gyakorlat már köszönő viszonyban sincs a leírtakkal. Ez sem a szakmának, sem a közönségnek nem baráti. Képzelje el: edzőként ül a kispadon, vagy nézőként a lelátón, és azt tapasztalja, nem érti a játékvezetői döntést, mert permanensen nem a szabálykönyvben foglaltaknak megfelelően ítélkezik. Ezért a válogatott videóelemzőjével összevágtunk egy látványos anyagot az összes ilyen típusesetről. A videó alapján a szabálykönyvet úgy szeretnénk átírni, hogy az szerepeljen a paragrafusokban, ahogyan a játékvezetők ténylegesen ítélkezni szoktak. Ettől persze még hibázhat a bíró. De ha a mobilodon azonnal visszanézed a hülyének vélt ítéletet, majd összehasonlítod a szabálykönyvben foglaltakkal, legalább el tudod majd dönteni, hogy te láttad rosszul vagy a játékvezető.
A magától értetődő nemzetközi érdekképviseleten felül nem osztottak önnek más szerepet a magyar vízilabdában?
Attila kérésére szakmai kérdésekben kifejtem a véleményemet, javaslatokat teszek.
Ezek szerint a személycsere ellenére nem romlott meg a kapcsolata a korábbi tanítványával?
Aki leúszta azt, amit megköveteltem, akivel együtt ünnepeltünk aranyat, vagy ha nem is első helyet, de érmet, érmeket – a 29 tornán szerzett 24 érem azért csapatjátékban bárkinek elfogadható –, arra nem tudok haragudni. Még azokra a játékosaimra sem, akikkel csak ezüstöt vagy bronzot nyertem. Attilát ráadásul 12 éves kora óta ismerem. Még Comoból, mert amikor az olasz gyerekcsapatommal és a KSI-vel oda-vissza edzőtáboroztunk, az ellenfélnél akadt egy piszok ügyes kis srác, Attila. Utána, együtt debütáltunk a felnőtt válogatottban, ő játékosként, én szövetségi kapitányként.
Ha Attilának bármilyen kérése van, nagyon szívesen segítek neki, ha van valamilyen javaslata és kikéri a véleményemet, a legőszintébben elmondom neki. Ha ezzel nem ért egyet, akkor sem neheztelek rá, végül is immár övé a döntés felelőssége.
Két konkrétum, amellyel fejlődhetne a magyar vízilabda?
Legutóbb miben kérte ki?
Dolgozunk azon, hogy az országon végigsöprő akadémiai hullámmal szemben egy Telki-típusú vízilabda edzőközpontot hozzunk létre, ami minden korosztályos és felnőtt válogatottnak megfelelő tudásközpontot biztosít. Ahol például egy, az ország valamennyi egyesületéből kiválogatott, 12 évesekből álló lánybrigádot össze lehet hívni havonta egyszer 2–3 napra, és ahol megfelelő infrastruktúrával, edzésekkel, folyamatos tesztekkel fel tudjuk őket mérni, készíteni a legmagasabb követelményszintnek megfelelően. Ez hozhatna fejlődést, sokkal inkább, mint az akadémiai modell.
Mi a baj az akadémiai modellel?
Aki ismeri az uszodák világát tudja, hogy azok a családok, amelyek pólózni viszik a gyerekeiket, többségében olyan háttérrel rendelkeznek, hogy nem szívesen látnák a még oly tehetséges csemetéjüket sem 8–10 hónapig bezárva egy, az iskolai oktatást kevésbé szem előtt tartó intézményben. Hogy futballpéldával éljek, ha Uruguayból vagy Brazíliából csábítanánk Magyarországra tehetséges 14-16 éves pólósokat, akkor valamit ki kellene találni a lakhatásukra, megélhetésükre, de a póló ennyire nem világsport. Sokkal zártabb, lokálisabb. Ezért van létjogosultsága egy komoly edzőközpontnak az akadémiákkal szemben.
Publikus, hogy hol és mekkora lesz, illetve mennyiből jöhet létre?
Terv van, de nem a tanácsadó dolga a közzététel. A választási kampány kellős közepén leraktam két javaslatot két lehetséges megoldásra: vagy egy már meglévő uszoda mellé egy 60 szobás szálloda, vagy egy meglévő szálloda mellé egy uszoda építésére – természetesen megfelelő felmérésekre, erőfejlesztésekre, szakmai, sportegészségügyi szolgáltatásra alkalmas eszközparkkal felszerelve. A fenntarthatóság jegyében nem csak nemzeti, hanem nemzetközi edzőközpont is szerepel a tervben, így az üres időszakokat piaci alapon lehetne megtölteni a póló szempontjából fejlődő országokból érkező csapatok edzőtáboraival, edzőképzéssel, sportági konferenciákkal.
Újabb sportberuházás. Nyilván követi a sporthíreket annyira, hogy érezze a megosztottságot az olyan ügyekben, mint a stadionépítések vagy a sportági szövetségi balhék, de értesülhetett az atlétikai világbajnokság rendezése körül kialakult feszültségről is.
Továbbra is a két kedvenc sportágam a vízilabda és a labdarúgás áll a fókuszban, de az összes többit szemmel követem. Például elmondhatom, hogy nem tetszik a külföldiek létszáma a klubcsapatokban. Bármelyik labdasportágunkat elemezzük, látnunk kell, hogy
Elnöki időszakomban részese lehettem világversenyek szervezésének. Pontosan tudom, milyen irdatlan harc zajlott a jegyekért. A 2014-es Eb-n 80 ezer fölötti nézőszámot értünk el, de négyszer annyit is le tudtunk volna ültetni, ha lett volna rá hely.
Eközben a bajnokság pangó lelátók előtt zajlik.
A BL Final Six magyar résztvevő esetén megtölti a nézőteret, de látni kell, hogy a válogatott minden másnál nagyobb prioritás a közönség számára. Az összes hazai labdajátékot számításba véve egy kezemen meg tudom számolni azon klubokat, amelyek annyira népszerűek, hogy a szurkoló megtölti a lelátót, képes piaci értelemben közönséget megmozgatni. A túlzott mennyiségű légiós – ami jelenleg általános tendencia – már középtávon is kedvezőtlen hatással van a válogatottak teljesítőképességére, és ha a nemzeti csapatok nem érnek el olyan eredményeket, amilyeneket a szurkolók elvárnak, amilyeneket megszoktak, az úgy általában a magyar sport egészét rombolja, beleértve az egyéni sportágakat is.
Gyógyszer helyett uszodajegy
A válogatottak népszerűségét meglovagolva szükségszerű ennyi világversenyt rendezni?
Tapasztalatból mondom, ezeknek nagyon örül a magyar szurkoló.
A hozzászólásokból mi pedig azt tapasztaljuk, hogy ez az öröm nem annyira egyértelmű. A többség ugyan nem azt nehezményezi, hogy hazánk világeseményt rendez, inkább az átpolitizált sportberuházásokkal akad problémája.
Az „átpolitizált sportberuházásokkal” szemben a sportoldalhoz jobban értek. Ezért továbbra is azt tudom mondani, hogy miután 2014-ben a horvát szövetség a középdöntőbeli kiesésük miatt visszaküldte a szurkolóiknak biztosított kétszer 120 jegyet, az egyik felét azonnal, a másikat két nappal később kiraktuk a netre. Az egyik adag jegy tizenegy, a másik kilenc másodperc alatt kelt el, úgy, hogy négy jegynél senki sem vehetett többet. Ebből arra következtetek, hogy a magyarországi világeseményre igény van, hiszen sokaknak élményt, szórakozást biztosít.
Annyira, hogy atlétikában, ahol bár mindig akad egy-két tehetségünk, de összességében nem tartozunk a világ élvonalába, a 2023-as hazai rendezésű világbajnokságon képesek leszünk majd két héten keresztül megtölteni egy 40 ezres stadiont?
Az atlétika olyan sportág, amely az egész világon elterjedt – az úszást tudnám még hozzá hasonlítani. Nevezzük alapsportnak, mert egyébként az.
Lehet, hogy más lesz a hazai-külföldi közönségarány, mint amit a vízilabda Eb-n, vébén megtapasztaltunk, viszont éppen azért fognak megtelni a lelátók, mert Európa közepén vagyunk, és a sportág iránt hatalmas az érdeklődés az egész világon. Ha az a kérdés, hogy egy végleges formájában tíz- vagy tizenötezresre tervezett atlétikai központot 30, 40 vagy 50 ezresre bővítsd ki mobillelátókkal, azt piaci alapon fel kell mérni. Uram bocsá’, időben el kell kezdeni árulni rá a jegyet, és az érdeklődésnek megfelelően változtatni a méreten, ha kell.
Szavaiból arra következtetek, pártolja, hogy Budapest 2023-ban atlétikai vébét rendezzen.
Nem ezért, hanem azért vagyok mellette, mert láttam két fotót. Egyet arról, hogyan néz ki, milyen funkciót tölt be a IX. kerület és a főváros életében jelen állapotában a beruházásra kijelölt 15 hektáros terület, és láttam egyet, hogy milyen lesz, ha elkészül. Ez utóbbi rendkívül pozitív képet sejtet az átlagember számára is. Naponta látom a Margitszigeten, hogy Budapesten sok ezer ember kocog. Ez a terület hasonló szerepet tölthet be Dél-Pest, de még Dél-Buda életében is. Parkká, zöld területté változik a mocsok, ahol éppen atletizálni is lehet, de ez csak a másodlagos tevékenység.
Mondhatják persze, mit szólok bele Leányfaluról, soha nem jövök majd ide futni! De ott vannak az egyetemek – például a közeli Corvinus –, amelyek elhelyezkedésüknél fogva egyáltalán nem, vagy nem nagyon rendelkeznek sportlétesítménnyel. Ezzel szemben, aki járt Amerikában, az tudja, ha egy halom sportpályát lát egymás mellett, akkor ott tanulnak is. Mert ott minden egyes közép- és felsőfokú intézmény a legmagasabb szintű sportpálya-infrastruktúrával rendelkezik. Ők úgy nevelik fel a gyerekeiket, hogy a sport szerves részévé váljon az életüknek. Szükség van rá. Akinek az atlétikai vébéhez kapcsolódó beruházás, terület-rehabilitáció nem tetszik sportkérdésként, nyugodtan nézzen rá közegészségügyiként.
Nem túl idealista, még inkább populista megközelítés ez azokkal szemben, akik „kórházat és defibrillátort a stadionok helyett” felkiáltással kampányolnak?
Meglehet, de az biztos, hogy nem csak futballstadionok épültek az elmúlt években. Számos kórház is megújult, ahogy például uszodák is kinőttek a földből. Így vagy úgy, de mindegyik központi forrásból. Utóbbiakban vízilabdáznak, kajakosok, triatlonosok, úszók edzenek, de a legfontosabb, rajtuk kívül is rengeteg ember foglalja el a szabad vízfelületet. Ők nem a gyógyszer valódi árának a felét költik itt el – mert a másik felét szintén az állam, a tb állja –, hanem inkább uszodajegyet vesznek ezért az összegért. Aki rendszeresen úszik, az egészségesebb marad, és kevesebbet költ gyógyszerre. Ugyanez igaz szárazföldön az atlétikára, a futásra is. Nem vagyok az építtetője, még a használója sem leszek a tervezett létesítménynek. Annyi viszont biztos, hogy az adott beruházás egészét kell nézni, és el kell rugaszkodni a stadionépítés, a stadionstop kérdésétől. Az atlétikai vébé beruházása ugyanis minden téren más, mint amikor hivatásos sportolóknak építünk színházat.
Kiemelt kép: Csanádi Márton / 24.hu
