2017-ben, pályafutása legsikeresebb évét ugyan más okból, de hasonlóan mélyről kezdte, mint az ideit: pár hónappal az esküvő után elvált a feleségétől, lelkileg gödörbe került. Mindezt azzal tetézte, hogy röviddel ezután a márciusi fedett pályás Európa-bajnokság után két hétre eltűnt, és ezalatt egymagában végigsétálta az El Caminót. Miért gondolta, hogy ez versenyszezon közben jó ötlet?
Pont a válásom miatt. Eredendően a szerbiai Eb utáni rövid pihenőszakaszban párosan terveztünk egy spanyol utat a feleségemmel. Magányos lett belőle. Gondolkoztam, hogy mi legyen, ha már elterveztem, aztán úgy voltam vele, ha Spanyolország, akkor El Camino. Eredendően láblógatás, városnézés lett volna a program, ott, abban az élethelyzetben nagyon is egyértelművé vált, hogy magamba kell szálljak. Örülök, hogy megtettem. Nem mondom, hogy megváltoztam vagy spirituálisan bármit is fejlődtem, de sok mindent megtanultam, miközben ki tudtam szakadni abból az élethelyzetből, amibe kerültem. A mai napig előjönnek ezek az emlékek és most is segítenek a mindennapokban, lehet, ha már újra tudok sétálni, irány vissza Spanyolország, és újra lesétálom az El Caminót.
Mennyi idő alatt, hány kilométert gyalogolt?
Két hetem volt összesen és napi 37-38 kilométeres átlaggal 12-13 nap alatt sikerült letudni a több mint 400 kilométeres távot.
Mondhatnánk, egy atlétának ez semmiség, még gátak felett sem kellett ugrálni ezalatt.
Gondolhatnánk, de csak 110 méterre vagyok kalibrálva. Ha már 200 métert kell lefutni, bajban vagyok, egy kilométer számomra már kínzás. Ennek megfelelően a második naptól kezdve a bokám, a térdem, mindenem fájt. Nem túlzok sokat, ha azt mondom, a szabadtéri szezon kezdete előtt két hét alatt majdnem tönkretettem magam.
Mindezt a szabadtéri versenyszezon kezdetén.
Hazaérkezést követően egy nap alatt kimostam, újra bepakoltam és úgy kezdtem másnap az edzőtábort, hogy az egyik Achillesem duplájára, a másik normál méretének a négyszeresére dagadt fel. Konkrétan sétálni sem tudtam. Mégis a második héten már gátak fölött ugráltam, a következő edzőtáborban teljes értékű munkát tudtam végezni, majd négy hónappal az El Camino után, a fehérvári Gyulai István Memoriálon, 13,15-ös országos csúcsot futottam.
Lerongyolta a testét, hogy kitisztuljon az agya?
Lényegét tekintve igen. Mentálisan tökéletesen feltöltődtem a kéthetes magányban. Jöttek a jobbnál jobb eredmények, amely csúcspontja az augusztusi vb-bronz lett.
Hány évnyi befektetett munka van ebben a sporttörténelmi sikerben;, az első futó által szerzett magyar vb-éremben?
13 évesen kezdtem atlétikával foglalkozni. Gyakorlatilag attól fogva egyre komolyabban, egyre növekvő óraszámban, egyre magasabb szinten edzettem. A magam lépéseinek megfelelően először területi, majd országos versenyeken vettem részt, majd nemzetközi szinten is tudtam részsikereket elérni. Tizennégy évnyi munka után jutottam el oda, hogy ma már világszinten is a legjobbak között tartanak számon. Furcsa, hogy Magyarországon később lettem szélesebb körben ismert, mint külföldön.
Hogyhogy?
Csak a vb-bronz után éreztem azt, hogy sikerült kitörnöm a szűken vett, inkább csak az atlétikán belüli sportszakmai ismertségből. 2017-ben, Londonban, a döntőben látható futás jelentette az áttörést, hogy sikeres és elismert sportolóvá váljak itthon is.
Sport és tanulás
Megérte a 14 évnyi meló?
Nyilván sok munka kellett hozzá, de persze, meg. Amikor az ember ott áll a dobogón, minden addigi lemondás és kudarc megszépül. De, ha nem állok világbajnoki dobogón, a magam részéről akkor sem érezném az életemből kidobott időnek az atlétikára eddig szánt 16 évet, mert a sport sokkal többet ad, mint elvesz. Olyan utat lehet végigjárni általa, ami érem nélkül is többé teszi az embert.
Hány, a jelenlegihez is hasonló hullámvölgyön keresztül jutott a világelitbe?
Számszerűen ezt nem is tudom megmondani. Sokszor kerültem nehéz szituációba, újabb kihívások elé, hovatovább most, sérülten is mélyponton vagyok, újra fel kell építsem magam. A helyzetemet sokszor nehezítette, hogy a tanulást is mindig előtérben tartottam, hiszen mindig is tudtam, hogy egy sportoló élete nagyon szép, de a jelenem is mutatja, labilis. Bármikor jöhet olyan sérülés, ami rövidebb-hosszabb időre, vagy örökre kettétöri a pályafutást. A sportolói lét, bizonytalan terep. Ezért is, számomra az, hogy tanuljak, legyen egy olyan szakmám, amelyik túlmutat a sporton, mindig is fontos volt.
Választhatott volna könnyebb pályát is, miért épp állatorvos lett?
A sportolói életforma az a légkör, amiben nap mint nap létezünk – a magad ura vagy, a sikerek népszerűvé tesznek, sokakat érdekelnek, a versenyzés, az utazás –, olyan, amit igazán könnyű megszeretni, de nagyon nehéz elengedni. Sok társamon látom, hogy nehézséget okoz, mikor tudja abbahagyni, elengedni ezt az életvitelt. Ráeszmélnek, érzik, hogy vége kellene már legyen, mégis ragaszkodnak hozzá, mert nincsen egy, a sporton túlmutató alternatíva a kezükben. Ezért nehezen szánják rá magukat a visszavonulásra. Az állatorvoslásban pont azt a célt fogalmaztam meg magamnak; olyan egyetemet válasszak, ami nem csak egy „megszereztem, kipipáltam, majd csak kezdek vele valamit” diplomát ad, hanem olyan hivatást, amivel tényleg szeretnék és komolyan tudok foglalkozni, ami az atlétikához hasonlóan szintén örömet jelent, ugyanúgy foglalkoztat, ugyanúgy motivál, ugyanúgy megadja a kihívásokat és a kudarc vagy a siker lehetőségét, mint a sport.
Jelenleg ugyan nem, de normál esetben járja a világot, kis túlzással többet van külföldi edzőtáborban és versenyeken, mint Magyarországon. Hogyan lehet elvégezni, egy igazán komoly, nehéz, sokszemélyes jelenlétet követelő egyetemet élsport mellett?
Nehéz, amikor a két vállunkat két különböző teher nyomja. Sokszor tettem fel magamnak a kérdést, miért is csinálom ezt így? Aztán mindig arra jutottam, hogy ezt az utat nem családi nyomásra vagy külső elvárásra választottam, hanem én, magamnak. Ez a saját utam, amiért jobban is tudtam küzdeni. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az atlétikán belül a sprintszámokban ugyan sokat kell dolgozni, keményen kell küzdeni, de óraszámban messze nem szükséges olyan őrült mennyiséget edzeni, mint más sportágakban.
Mégis mennyit kell?
Napi 3-4 óra edzés elegendő volt számomra, és mellette maradt idő arra, hogy bejárjak az egyetemre, tanuljak, gyakorlatot szerezzek, összeegyeztessem a sportot a tanulással.
Hány év alatt végezte el az egyetemet?
Nyilván tovább tartott. Normál esetben 5,5 év kellett volna legyen, 8,5 lett belőle. A csúszásra viszonylag jó kifogásaim vannak, mert ebbe beleesett egy év amerikai sportösztöndíj, két olimpia, amikor passziváltattam a tanulmányokat és komolyan ráfeküdtem a futásra. A tanáraim, amiben tudtak, mindig segítettek, de alapvetően mindig elvárták azt, amit mindenki mástól.
Mennyit ér a siker?
Jelen állás szerint még sérülten is többet foglalkozik a média Baji Balázzsal, mint 2017. nyaráig bármikor. Mit jelent ma Magyarországon atlétikai futószámban világbajnoki bronzérmesnek és népszerűnek lenni?
Érdekes kihívás, ami változást hozott az életemben. Mindez ha nem is olyan intenzíven, mint eleinte, de gyakorlatilag a mai napig tart. Tény és való, hogy fel kellett nőjek a feladathoz, hogy megtanuljam kezelni ezt a merőben új intenzitású élethelyzetet. Hízelgő, jó érzés, ha irántam érdeklődnek mások, ha foglalkoznak a munkámmal, történetemmel, a jelenemmel vagy a jövőmmel, de meg kellett tanuljak olykor nemet is mondani.
A vb-bronz előtt akadt egyéni szponzora?
Előtte csak a NIKE mint ruházati szponzor.
Csak termékkel, vagy pénzben is támogatta.
Főleg sportruházattal, de előfordult, hogy anyagilag is.
A piac azt jelzi, a szponzorok a bajnokokat részesíti előnyben. Egy vb-bronzérmét lehet monetizálni?
Azóta több cég is megkeresett.
Szponzornak is mondott nemet?
Előfordult az is.
Miért kellett visszautasítani?
Nem sokszor fordult elő. A márkaépítésemre szánt idő és energia véges, mert a sport, az edzőtáborok, az állatorvosi hivatásom bizonyos határok közé szorít. Ezért nem minden cégnek tudok igent mondani, nem minden felkérésnek tudok eleget tenni. Ha túl sok az együttműködésekben szereplő kötelezettségvállalás és nem lennék képes kiszolgálni a partnert oly módon, ahogy azt elvárnám magamtól, nemet mondok. A cégeknek sem jó, ha túl sok mindent, túl széles körben képviselek, és nyilván a karrieremnek sem tesz jót, ha többet foglalkozom a szponzorokkal, mint az edzésekkel. Szerencsére mára eljutottam odáig, hogy egy-egy új együttműködést nagyon át kell gondoljak.
Mekkorát ugrott az életszínvonala a vb-bronz óta?
Sokban nem változott. Gyakorlatilag bő évtizede dolgozom, mint atléta. Amíg a többi iskolatársam hazament és pihent, addig én az atlétikai pályán róttam a köröket. Ennek gyümölcseként a korosztályomban élversenyzőnek számítottam, az elért eredményeim után pedig különböző juttatásokkal támogattak – több bevételem volt, mint kortársaimnak. Korán megtanultam nem elszórni a pénzemet, így viszonylag hamar elértem egy olyan életszínvonalat, amelyben komfortosan érzem magam.
Az, hogy visszautasít egy-egy szponzort azt jelzi, világbajnoki bronzérmesként azért egészen „más kávéházba” csöppent.
Persze sokkal-sokkal többet keresek, mint két évvel ezelőtt, ennek ellenére nem élek nagyobb lábon, mint előtte. Nyilván többet engedhetek meg magamnak, de inkább a jövőmet építem ebből, mintsem a jelenemet éljem fényűző módon. A sportban élők tudják, akkor kell megalapozni az életet, amikor arra megteremtette magának az ember a lehetőséget.
Irány Tokió és Budapest!
Sportszakmai szemmel nézve rosszabb a helyzete, mint két évvel ezelőtt, hiszen nem csak lelkileg, fizikailag is mélypontra került. Mi a következő cél?
Először a gyógyulás. Bízom benne, hogy ez teljes mértékben sikerül. Már 30-40 kilogrammal terhelhetem a lábam. Május végén dobhatom el a mankót. Aztán jönnek az első lépések, amelyek remélhetőleg már az olimpiáig vezetnek. A távlati cél, a 2023-as hazai rendezésű világbajnokság. Minden sportoló vágya, a legnagyobb álma, hogy hazai közönség előtt álljon rajthoz világversenyen.
2023-ban a 34. évét tapossa. Gátfutásban kitolható addig a pályafutás, tartható a világszint annyira, hogy ilyen messzire tekintsen?
A nagy átlag azt mutatja, ez a kor már túlmutat a csúcsponton, de ez mindenkinél változó. Függ a sérülésektől, az életviteltől. Nekem is a tokiói olimpia tűnik minden szempontból a sportolói pályafutásom csúcsának, a 2023-as vébé innen nézve már a zeniten túl lesz. Ez azonban nem zárja ki, hogy életem legjobbját épp ott fussam majd és egy olyan visszavonulást tudjak produkálni, ami mindenki számára emlékezetes lesz. A karrierem végének nem akarok saját döntésből gátat szabni. Szeretnék felkészülni a budapesti vb-re, szeretnék ott lenni, szeretnék erőm teljében futni, aztán, hogy ez mire lesz ott elég, majd kiderül.
Kiemelt kép: Csanádi Márton / 24.hu
