A magyar csapat a 7. helyen végzett, ami az előző évek és az előzmények alapján egyértelműen jónak mondható, ugyanakkor a múltban ennél nyolcszor szerepeltek jobban, és csak négyszer rosszabbul az együttes elődei. Az alaphelyzetet ugyan ismerjük, de röviden mégis érdemes rögzíteni: a sérülések és a magánélet felé fordulás az utolsó hetekig tizedelte Kim Rasmussen keretét.
Főleg a védekezés közepén nélkülözhetetlennek tűnő játékosok estek ki, ám láss csodát, már az Európa-bajnokságot megelőző felkészülési tornán, a Möbelringen-kupán gyakran működött olajozottan az ellenfél akcióinak tönkretétele.
Nem szeretném lerombolni a védekezésünket, még csak az arról alkotott erősen pozitív képet sem, de a számok sok mindent másképp láttatnak. Az alapstratégia ezen a területen jelentősen nem változott, de finoman minden alkalommal alkalmazkodott az ellenfél adottságaihoz. A kilépdelő kettes védőink az ellenfél átlövőit lehetetlenítették el, kényszerítették a szélső játékra vagy terelték a hármas védőink sávjába, akik sáncokkal, a kapu felületének minél jelentősebb részének betakarásával segítették a kapusokat.
Fotó: Kovács Tamás / MTI
A terv szerint az ellenfelek befejezéseit leginkább a szélekre kellett volna szorítani, ami viszont nem sikerült, az ellenfelek beállói a fellépő kettes védőink mögött, vagy a hármasaink mellett gyakran kerültek helyzetbe. A legnagyobb ziccernek számító hatos vonalról leadott lövések, beállóhelyzetek száma ellenünk volt a legmagasabb, 49, ami a középdöntős csapatok átlagánál tizeneggyel több.
Figyelmeztető jel a kapott gólok számának alakulása is. A csoportmeccsek után a magyar válogatott a második legkevesebbel állt, a holland, horvát, spanyol triótól átlagban 23 gólt beszedve; a középdöntő három találkozóján ez a szám már 30 fölé emelkedett, amit a magasabb nívót képviselő ellenfelek számlájára is írhatunk, de itt már összességében csak a spanyolok maradtak mögöttünk ebben a kimutatásban.
A legtöbb lövés a magyar kapura érkezett. Ez hosszabb távon azt is jelentheti, hogy az ellenfelek a szisztémánkat kiismerve megtalálták a megoldásokat. A védekezésre támaszkodó gyors indítások és lerohanások száma az Eb elején mért nullához képest viszont folyamatos emelkedést mutatott, de így is messze elmaradt az élmezőnytől.
Ha a védekezésről beszélünk, Planéta megkerülhetetlen
A sérülések miatt bekerült játékosok közül a francia Chambray Touraina légiósa, Planéta Szimonetta vált nélkülözhetetlenné. Innentől kezdve az számítana meglepetésnek, ha Kim Rasmussen bármely keretében nem szerepelne a neve. A sáncok és szerzett labdák száma alapján az Európa-bajnokság egyik legjobb védőjátékosa kiválóan használta ki testi adottságait és segítette a kapusokat az átlövéseknél – ezért is lehetett kimagasló a statisztikájuk. A német meccsen ez a kapcsolat Bíró Blankával a győzelem egyik maghatározó tétele volt.
De, ha valaki azt gondolná, hogy ez pusztán alkati szerencséből adódik, felejtse el: Planéta egyszerűen megtanult védekezni, és ezt ma már olyan intelligenciával és magabiztossággal teszi, hogy azzal képes összefogni egy egész csapatot. Gyengéje az egy-egy elleni védekezés, amire az ellenfelek bizonyos esetekben tudatosan építettek is: termetéből következően a lendületből érkező alacsonyabb, gyors játékosokkal szemben kevés az esélye, ha mellette nagy területek nyílnak. Kijelenthető, hogy Szekeres, Kisfaludy és Hornyák, de talán mindenekelőtt a mostani esemény végére teljesen háttérbe szoruló Mészáros helye veszélybe került,
Az előző évek világversenyein a Planéta mostani szerepében feltűnő magyar játékosok rendszeresen a büntetési lista élmezőnyébe kerültek, Szekeres két éve első volt az elítéltek rangsorában, ehhez képest Planéta játékának tisztasága is rendkívüli.
Fotó: Kovács Tamás / MTI
És akkor a támadás – koncentráljunk az erősségekre
Egy dolog erényeket csillogtatni a másik játékának tönkretételében, és megint más felépíteni valamit. A támadójátéktól a Möbelringen-kupa után is lényegesen jobban tarthattunk. Itt viszont a végére a lányok ügyesen tették egymásra a fakockákat. A magyar csapat játékosállományából adódóan nem építhetett a zárt védelmek elleni távoli átlövésekre.
Az együttesbe a kimaradók miatt aránytalanul sok irányító, és kevés átlövő-potenciál szorult. Ezért eleve kulcskérdésnek tűnt, hogy a szélsők hozzák-e a tavalyi világbajnokságon mutatott teljesítményüket, amely a legjobbak közé sorolta őket. Ha nekik megy, akkor – a védőktől nagyobb figyelmet követelve – széthúzhatják a falat gyorslábú belső embereink számára helyet teremtve a betörésekre.
A helyzet nem tűnt rózsásnak, mivel a felkészülés során szinte csak Schatzl nyújtott elfogadhatót a sarokból.
Schatzl technikai képességei amúgy is a legjobbak közé tartoznak, de ezen a poszton szinte mindent a fej határoz meg.
- Ki mit mer elvállalni, és vállalásai összhangban vannak-e a képességeivel?
- Az önbizalma lehetővé teszi-e, hogy kihozza magából a maximumot?
- Képes-e az ellenfél kapusa fölé kerekedni?
A játékosok sokat beszélnek arról, hogy a dán szövetségi kapitány magabiztosságot csöpögtet beléjük, de Lukács Viktóriáénál egyértelműbb esetet erre nehéz találni. Az Eb első mérkőzésén az előzetesen a magyar együttesről látott videók alapján, és Lukács csaknem teljes őszi teljesítményét ismerve Hollandia gyakorlatilag feladta a jobb szélünkkel szembeni védekezést, a szokásosnál lényegesen nagyobb helyeket is hagyott, arra apellálva, hogy onnan úgysem megy majd a magyaroknak. Lukács 7 lövéséből 3 sikerült, tehát az ellenfél nem kalkulálta el magát. Innen jutottunk az Európa-bajnokság végére oda, hogy a Fradi szélsője az utolsó 13 lövéséből egyet sem rontott.
Fotó: Kovács Tamás / MTI
Ez a szélsőjáték a magyar együttes sajátjává válva hosszútávon is hozzájárulhat a sikerekhez, ezen az En-n pedig minden egyebet megkönnyített a támadásoknál. A fal széthúzása összejött: a magyar csapat produkálta a legtöbb betörést, ami kompenzálhatta az átlövőerő termeti predesztináltságát. Ez Kovacsics, Háfra, Lakatos, Tóth Gabi és Kovács erőssége is. A támadásokhoz a végére gyakorlatilag mindenki hozzátett valamennyit.
Kovács Anna kiemelendő. Sokkal kevesebb figyelmet kap, mint ferencvárosi csapattársai, de a kanadai táblázaton Háfrával azonos mutatóval végzett. Kovacsics kiválóan fogta össze a támadásokat, miközben a horvátok ellen összeszedett kisebb vállsérülése szemmel láthatóan sokáig akadályozta a befejezésekben. Az utolsó, románok elleni meccsen pedig már a nyári junior világbajnok csapat hármasa, Háfra, Lakatos és Tóvizi is együtt csillogtatta képességeit, a magyar női kézilabda jövőjébe vetett hitet növelve.
A támadójáték zötykölődése meccsről-meccsre vált kevésbé érezhetővé, csökkent a technikai hibák, eladott labdák száma, és egyre világosabban működtek a kapcsolatok. Amitől tarthattunk – a kulcsjátékosok teljes amortizálódása – nem történt meg, mert Rasmussen az első meccstől az utolsóig tudatosan rotálva adta meg a frissítési, regenerálódási lehetőséget Kovacsicsnak és Háfrának is. Hogy ezt mennyire eltökélten, és a feszült pillanatokkal mit sem törődve tette, arra a németek elleni meccs produkált eklatáns példát. A végig billegő meccsen is lehozta a hajrá előtti pillanatokban Háfrát, pedig abban a szakaszban akár el is mehetett volna a meccs, aztán a pályára visszaküldve a ferencvárosi átlövő milliméterekkel a sánc fölött milliméterekkel a léc alá lőtte a labdát. Ha csak egy picit is lestrapáltabb, nem biztos, hogy olyan magasságba emelkedik, ahonnan ez végrehajtható.
Örüljünk, de ésszel
Háfra a játékunk központi alakjává vált. Ilyen fiatalon ezt legutóbb Görbicz Anitáról mondhattuk el. De kettőjük játékstílusát szinte semmi nem köti össze. Háfra nem lő effektíven. Nála gyengébb százalékos mutatóval senki nem került a legjobb 35 közé a góllövőlistán. Sok labdát ad el. Összesen négyen követtek el nála több technikai hibát és labdaeladást a teljes mezőnyben. De törhetetlen. Egyszerűen nem számít, hogy hány helyzetet hagy ki, hányszor csúszik ki a kezéből a labda, megy tovább, és, ha kell, akkor úgyis összejön, amit akar. A németek elleni gólja hozta a legértékesebb győzelmet a négy közül az Európa-bajnokságon.
Hogy miért ez volt a legértékesebb győzelmünk? Hat meccsből négyet nyertünk, és ez a hetedik hellyel együtt komoly reményekre jogosít. Ne feledjük, Karl Erik Böhnnel 2012-ben úgy jutott elődöntőbe a magyar válogatott, hogy 3:3 volt a győzelem vereség arányunk. Azaz kis szerencsével most is simán összejöhetett volna a még nagyobb csoda.
Ennek ellenére a hurráoptimizmustól nem árt óvakodni. Az általunk vert együttesek közül Horvátország a teljes mezőnyből kilógott. Megszorítani sem tudta egyetlen ellenfelét sem. A spanyol csapat elleni siker visszafelé nézve már sima papírforma, Penaék ugyanis a középdöntő-csoportból lógtak ki lefelé, és az előttünk játszott, a hollandok ellen az utolsó másodpercben elvesztett meccsük után már alig fejtettek ki ellenállást bárkivel szemben is. A románok legyőzése különös örömöt jelent a többségnek, de sportértéke behatárolt, miután a verseny lebonyolítása nem biztosított egyenlő esélyeket az ellenfélnek, amely a hajrára elvesztette az egész Eb eddigi legjobb játékosát, Neagut, ráadásul a szűk vereséggel együtt is már a lefújás pillanatában szinte biztosan az elődöntőben érezhette magát.
A németek elleni meccs után, amelyen az utolsó néhány percben minden labda oda pattant, ahol az nekünk volt jó, nem pusztán a diadalt, és annak nagyszerűségét, hanem a szerencsét és a szívet emelte ki. Nem beszélt, arról, még csak célzást sem tett, hogy az egyébként az ellenfelet meglepő eltolt 5-1-es védekezés, amely meghatározta a meccs kedvező indulását, mekkora taktikai húzás volt a részéről. Kim Rasmussen csapatember.
Ez a hetedik hely még segíthet kijutni az olimpiai kvalifikációs tornára is. De erre nem lesz szükség, ha a csapat tovább fejlődik, és a jövő évi világbajnokságon garantálja helyét. A fennálló problémák megoldása ehhez elengedhetetlen. Ilyen például, hogy a csapatnak ezúttal egyáltalán nem volt csere nélküli játéka, így fénysebességű visszarendeződése sem, amivel a gyors támadásokra építő csapatok gyakran éltek is. Ennél persze többre is vágyhatunk: például, hogy Rasmussen együttese ne csak az előző évek eredményeihez képest alkosson maradandót. Az előző hetekben egy határozott lépést láthattunk efelé.
Kiemelt kép: Kovács Tamás / MTI
