Úgy tűnik, el vagyunk átkozva a hazai rendezésű jégkorong-világbajnokságokon. Már 2002-ben, a székesfehérvári jégen a feljutásért játszhattunk a dánokkal, az északiak akkor 6-2-re nyertek és azóta is ott vannak a világelit mezőnyében. 2011-ben gyakorlatilag döntőt játszhattunk az olaszokkal, kétszer is felálltunk kétgólos hátrányból, hogy aztán a hosszabbításban az ellenfél üsse azt a gólt, ami az A csoportba repíti őket.
Két évvel később ugyanez volt a leosztás, akkor is az olaszok ellen kellett volna nyerni, hogy a világ 16 legjobb csapata között folytassuk, de 2-1-re kikaptunk, így legyőzőink a kazahokkal együtt feljutottak, nekünk marad a harmadik hely.
Idén végre legyőztük az olaszokat, és minden idők legkiegyensúlyozottabb, legizgalmasabb divízió I-es világbajnokságán úgy mehettünk neki a torna utolsó meccsének, a meglepetéscsapatnak számító britek ellen,
10 perc volt hátra, és két góllal vezettünk, a Papp László Budapest Sportaréna népe tombolt, egyedül a kollegina tündéri kisfia, az egyéves Hugó szundikált angyali nyugalommal, mindenki más egekbe szökő vérnyomással figyelte, mi lesz ebből.
Népünnepély helyett gyász és szitkozódás lett, a britek ugyanis előbb szépítettek, majd 15,8 másodperccel a vége előtt Robert Farmer lövése valahogy becsusszant Vay Ádám lábvédői között, ezzel pedig már a szigetországiak álltak feljutásra. És hogy milyen játék a jégkorong: a hátralévő bő 16 másodpercben még volt két lehetőségünk, de Sebők Balázs és Hári János kétségbeesett lövését is védte Ben Bowns.
A közönség azért megünnepelte a játékosokat, szokás szerint elhangzott a magyar és a székely himnusz, de ahogy közelítettek a hokisok az öltöző felé, minden az arcukra volt írva, és bizony volt olyan ütő, amelyet a gazdája látványos röppályára indított dühében.
“Nem is tudok most hirtelen mit mondani. Sajnálom nagyon, mert rengeteg dolgoztunk ezért, és ott voltunk a feljutás kapujában. Nem tudom, mi történt. A fáradtság nem játszott szerepet, ez nem lehet kifogás, 60 percünk volt, végig kellett volna játszani, de nem sikerült.
Az utolsó harmadban talán kicsit felelőtlenül játszottunk, nem tettük ki úgy a korongokat, emiatt szépíteni tudtak, aztán a végén jött az a nagyon fájó gól. Tényleg csak azt tudom mondani, hogy sajnálom”
– küzdött az érzelmeivel a hátvéd Varga Arnold.
Egy másik védő, Pozsgai Tamás is csak kereste a szavakat, az okokat, a magyarázatot. “Nem tudtuk eldugni azt a fránya korongot a végén, ledolgoztak minket, nagyon beszorultunk. Még csak próbáljuk ezt az egészet felfogni, nagy pofon volt ez nekünk. Nincs arról szó, hogy 2-0-nál azt éreztük volna, hogy ez már megvan, láttuk, hogy nagyon jönnek, és voltak előtte is helyzeteik, annak ellenére, hogy mi játszottunk mezőnyfölényben. A végére nagyon feljöttek, beszorítottak minket és nagy volt a nyomás” – értékelt a magyar csapat egyik kapitányhelyettese.
Szerinte a britek megérdemelten jutottak fel, mert megvertek olyan csapatokat, akik stabil A csoportosak voltak pár éve, számunkra pedig az lehet a pozitívum, hogy egy ilyen mezőnyben az utolsó meccsen még a feljutás esélyével léptünk jégre, sőt 16 másodpercre voltunk a mennybemeneteltől.
“Sokáig tart majd megemészteni a magyar hokinak, hogy ezzel az eséllyel nem tudtunk élni hazai pályán. Úgy látszik, itthon ez nem akar összejönni.
Jövőre valószínűleg más ország lesz a házigazda, nem azt mondom, hogy ez jó, de az eddigi tendenciák alapján talán több esélyünk és szerencsénk lesz”
– tekintett előre a jövőre Pozsga.
A csapatkapitány Vas János kétszer már átélte, milyen feljutni a legnagyobb hokihatalmak közé, hiszen a 2008-as szapporói csodának és a 2015-ös krakkói menetelésnek is részese volt, de a triplázás nem jött össze neki. Vas úgy érezte, megérdemelte volna a csapat, hogy egy újabb nagy siker után ünnepeljen,
“Nem tudom, mikor fogjuk ezt megemészteni” – visszhangozta Pozsgai szavait Vas János.
Vay Ádámot a torna legjobb kapusának választották, de ennek érthető módon nem tudott őszintén örülni. “Megtettünk mindent, hogy meglegyen a győzelem, a második gólra sajnos csak azt tudom mondani, hogy így sikerült. Úgy tűnik, még nem jött el az az idő, hogy felkerüljünk, kicsin múlt, de jövőre meglesz. A klubomban hozzá vagyok szokva a sorozatterheléshez, néha azt is éreztem, hogy szívatnak, mert le-fel rángattak, teszteltek, hogy ki hogy viseli a váratlan helyzeteket. Az most kiderült, hogy jól állom a sarat, remélem, ezt kint is látták”.
A magyar csapat a negyedik helyen zárt, és jövőre a kazah, szlovén duó, a feljutó litvánok, valamint az A csoport két kiesője ellen próbálkozhat újra.
Fotó: MTI/Kovács Tamás
