2017-ben kicsit azért nehéz elképzelni, hogy anno igenis voltak nemzetközi szinten jegyzett profi magyar síugrók, akik nemcsak a világkupa-sorozatban, hanem a legendás Négysáncversenyen is ott voltak, sőt adott esetben még jól is szerepeltek.
Ilyen ugró volt például az egyéni és csapatversenyeket is beleszámítva 24-szeres országos bajnok, a 139 méteres ugrásával mai napig magyar csúcstartó Gellér Gábor és egyetlen világkupa-pontszerzőnk, a 19-szeres magyar bajnok Fischer László (egyéni csúcs: 136 méter) Budakesziről, illetve szakértőnk, a nyolcszoros országos bajnok Kelemen Zoltán (e.cs.: 131 méter) Kőszegről.
Három ember, három különböző személyiség, de megannyi közös, felejthetetlen pillanat. Most, a 66. Négysáncverseny előtt Kelemen Zoltán segítségével felidéztünk néhányat a külföldi kabát megszerzésének feltételein keresztül a rúd szalámi történetén át egészen a döcögő Daciáig.
Már szerelővel várták a magyarokat Németországban
A Magyar Síszövetség állami támogatása ha nem is vetekszik a látványsportágakével, azért Miklós Edit honosítása és a 2014-es olimpiai pontszerzése óta más a helyzet, mint a rendszerváltás előtt. Földrajzi adottságok ide, vagy oda, manapság 200 milliós állami támogatásból fejlesztik a magyar sísportot, anno, ennek a százada sem jutott.
Kelemen Zoltán és Gellér Gábor néhány éve a Magyar Narancsnak adott interjújában elmondta, milyen körülmények között tudtak edzeni.
Nem volt (itthon) komoly sánc, előfordult, hogy másfél hónapig nem edzettünk. Egyszer úgy mentem ki egy Négysáncversenyre, hogy előtte hatot tudtam ugrani havon, azt is csak kisebb sáncon
– mondta Gellér, aki elárulta, akkoriban a legjobbak néhány versenyenként, a magyarok négyévente kaptak új ruhát. Azt pedig tudni, kell, hogy a megfelelő minőségű felszerelés ebben a sportágban hatványozottan fontos.
Kelemen most is jól emlékszik arra, hogy a sporttársak milyen menő márkás ruházatban tudtak versenyezni. Később már az egységes nemzetközi fizetőeszközzel, a rúd szalámival fizettek a használt darabokért, de eleinte még bartereztek.
Itt van a szemem előtt: életem első Négysáncversenye, csővázas lengyel hátizsákkal, a lehető legnomádabb körülmények közepette indultunk útnak Oberstdorfba vonattal. Amikor odaértünk, megláttuk, hogy osztogatják a külföldi cuccokat, és bár nekünk nem szabadott volna, beálltunk a sorba. Meg is kaptuk, amit akartunk, de csak egy feltétellel: amikor leugrunk, úgy manőverezzünk, hogy a márka reklámtáblájánál vegyenek minket a kamerával
– emlékszik vissza Kelemen Zoltán, ám a csattanó (szó szerint!) még csak most következik.
Ugyanis ez nem könnyen kivitelezhető dolog, mivel a tábla eléggé rossz helyen volt. Ennek a legendás Fischer László látta kárát.
(Fischer) Laci talajt fogott, majd amikor a megbeszélt hely felé tartott, szegény hatalmasat perecelt. Percekig őt, meg a márkát mutatta a televízió, szegény fel sem tudott állni, hordágyon vitték el. A kabátot osztogató forma a verseny után odajött hozzánk, széles vigyorral mondta, hogy messze túlteljesítettük az elképzeléseit.
Nyilván ez csak egy kiragadott emlékkép a sok közül. Általában nem így kerültek be a magyarok a hírekbe, sőt: néhány évvel később Fischer pont ezen a helyen írt történelmet, amikor Oberstdorfban a csodálatos 19. helyen végzett.
Kelemen elmesélte az egyik kedvenc történetét arról az évről, amikor már nem vonattal, hanem egy rozoga mikrobusszal szelték az utakat a német és az osztrák télben. Nem volt egy leányálom mondja, de legalább van erről is egy olyan sztorija, aminek az elmesélése közben 30 évvel a történetek után is hahotázva tud nevetni. Akkor meg már teljesen megérte, nem igaz?
Idővel már meg tudtuk finanszírozni, hogy autóval vágjunk neki a versenysorozatnak. Azt tudni kell, hogy olyan kocsink volt, amely kis túlzással 100 kilométeren egy liter olajat evett. Ezzel az előjellel utaztunk, és jót nevettünk; mire megérkeztünk a szállásunkhoz, már egy szerelő várt ránk, és vitte is a tragacsot a műhelyébe. Szürreális volt az egész. Végül egy rúd szalámiban meg tudtunk egyezni
– mondja Kelemen közben nagyokat nevetve. És tényleg, képzeljük el azt a pillanatot, amikor a szervezők kitalálják, hogy jönnek a magyarok, küldjünk ki eléjük egy szakembert.
Valami hasonló történt a magyar síugrókkal, meséli Kelemen, amikor egy kis Daciába szorultak be négyen, lécekkel és minden szükséges felszereléssel együtt. Szakértőnk úgy emlékszik arra a járgányra is, hogy kis túlzással a fenekén csúszott, ha négyen ültek benne.
Úgy tele volt az autó, hogy a mai napig nem értem, hogy jutottunk el a célig. Bischofshofenben jó fejek voltak, kaptunk egy kis fedett részt a garázsban, aztán mi, versenyzők elkezdtünk dolgozni az autón. Szóval ahelyett, hogy azokat az értékes pillanatokat edzéssel töltöttük volna, azon ügyködtünk, hogy hogyan tegyünk be még két rugót az autóba, hogy haza is érjünk valahogy.
Kelemen felidézi azt is, amikor még Bischofshofenben az osztrák katonák taposták be a nyomvonalat a sáncon, és az egyik gondolt egyet, majd befordult, és leugrott.
Ilyenkor mindig elmondja, hogy anno sokan kérdezték, nem fél-e ott fent a magasban; nekik pedig csak annyit mondott, hogy nem leugrani nehéz, hanem nagyot ugrani – a kettő fogalom között ég és föld a különbség.
Ma már majd’ mindenhol osztrák edző ül. A sáncok is változtak, a körülmények is fejlődtek, a kiszolgálás is más, mint a mi időnkben. A jelenkor versenyzőinek kis túlzással csak az elugrásra kell koncentrálniuk, a hibafaktor minimális, a legfontosabb tényezővé a szél lépett elő
– mondja Kelemen, aki hozzáteszi, a cél minél kisebb sebességgel, minél nagyobbat ugrani.
És ehhez bizony nagyon komoly technikai és szakmai képzettség szükségeltetik. Nem bátornak, inkább félelmetesen ügyesnek kell lenni.
