Miután az utolsó csoportmeccsén 4-2-re kikapott a magyar jégkorong-válogatott Németországtól, a francia-fehérorosz meccsen múlt a bennmaradásunk. Hiába vártuk azonban a gallok győzelmét a rendes játékidőben, Fehéroroszország összekapta magát, amikor igazán égett a ház, 3-0-ra nyertek, ők menekültek meg, a mieink pedig búcsúztak.
Merthogy tulajdonképpen azért vagyunk szomorúak, ami miatt inkább örülnünk kéne. Hogy majdnem megvolt. Egy karnyújtásnyira volt a csapat a bennmaradástól. De még ennél is fontosabb, hogy megérdemelte volna. Benne volt a német meccsben, hogy ne a franciák kezébe kerüljön a sorsunk, akiknél két nappal pihentebbek és sokkal éhesebbek voltak a fehéroroszok.
Fájó, hogy jövőre újra a divízió I-ben harcolnak hokisaink, de közben ki ne írta volna alá ezt a vébéeredményt és teljesítményt két hete? Elképesztően nagyot fejlődött a magyar jégkorong az elmúlt években. 2014-ben például a pesszimistábbak attól féltették a csapatot, hogy kiesünk a divízió I/A-ból, Dél-Koreában csak ötödikek voltunk. Tavaly Krakkóban pedig már kiharcoltuk a feljutást, most meg az utolsó pillanatig versenyben voltunk. A legjobbak között.
Ráadásul milyen játékkal! Az már önmagában is álomszerű volt, ahogy Kanada ellen tudták tartani magukat a fiúk, aztán jött a finnek elleni gól nélküli első 36 perc. Majd minderre koronaként a fehéroroszok elleni győzelem. Utólag nézve azt a meccset nem is értjük, hogy miért izgultuk végig és ordibáltuk magunkat rekedtre rajta, annyira szépen és magabiztosan játszottak. A németek elleni meccs már keserédesebb, de azt az 58. percig döntetlenre álló csatát is úgy bukták el, hogy nincs miért szégyenkezniük. És akkor még bosszankodunk, hogy ha a szlovákokat nem tiszteljük annyira, vagy ha franciák ellen jobban betartjuk a taktikát, esetleg az amerikaiak ellen jobban mennek a lábak.
A világ legjobbjai ellen sikerült maximálisan végrehajtani a szakmai stáb elképzeléseit, csapatként tudtunk kiemelkedőt nyújtani. Ez a pohár már nemcsak félig van tele, nem kell rózsaszín szemüveggel nézni a fiúkat, az elmúlt tíz napban látottakra maradéktalanul büszkék lehetünk, és lehetnek ők is.
Nem baj, hogy nem sikerült átugranunk pár lépcsőfokot, mert így is magasabbra jutottunk az elvárhatónál. A szurkoló, az újságíró, a bennünk élő gyerek persze mindig bravúrt, csodát vár a csapatától, főleg ha az olyan, amely rendszeresen szállítja azokat. Nem véletlenül hangzik el a magyar gólok után a táborból „még, még, még, még, még, ennyi nem elég”, azt kiabálják a fiúknak a jégre, ami bennük is zakatol. De ne vegyük el magunktól a történelmi siker és a 77 éves szünet utáni magyar elitvébés győzelem örömét, csak azért, mert nem lett még több a vége.
És ne felejtsük el azt sem, hogy a magyar hoki jövője igazán biztató. Évről-évre újabb fiatalok verekszik be magukat a válogatottba, és meg is ragadnak ott. Mindig fel-felbukkan egy Erdély Csanád, egy Hári János, egy Sebők Balázs, egy Galló Vilmos, egy Rajna Miklós, egy Stipsicz Bence, vagy épp megtanulja a világ Vay Ádám nevét. Ott vannak azok az idő közben rutinossá vált, magasan jegyzett bajnokságokban is bizonyított hokisaink is, mint a mostani vb-n kiemelkedőt nyújtó Sofron István és Bartalis István, illetve Vas János. És még sorolhatnánk, gyakorlatilag mindenkit meg lehetne említeni, aki az elmúlt években magára ölthette a válogatott mezét.
A magyar sikerekről írva nem lehet elmenni az A csoportos vébé lelátóbeli sztárjai mellett sem szó nélkül. Ők már megértek a világ élvonalához, ezt nem lehet elégszer hangsúlyozni. Kanadai és amerikai kollégák áradoztak nekünk csillogó szemmel a csoportmeccsek alatt (és írtak róla terjedelmes cikket), hogy milyen elképesztő szurkolótábora van a magyaroknak, és hogy ők ilyet még nem is láttak. Vagy hallottak.
Nekik hála megismerhette a szentpétervári közönség a mélabús, könnyeket és libabőrt kiváltó magyar himnuszt. A könnyedebbre vágyók pedig barátkozhattak a Dolly Roll repertoárjából dallamokkal az Érik a szőlő népdallal és a Magyarország szó különböző hangnemben előadott változataival.
Ami a folytatást illeti, van miért bizakodnunk. Kivételesen a Nemzetközi Jégkorong Szövetség (IIHF) is olyan döntést hozott évekkel ezelőtt, ami az olyan országok jégkorongját segíti, mint a miénk. 2011-ben még párhuzamosan zajlottak a divízió I küzdelmei, így volt két hasonlóan erős csoport, azok győztese jutott fel. Ez ugyanakkor magában hordozta azt, hogy az olyan kaliberű válogatottak, mint a magyar, évente egy-két igazán kiélezett meccset játszottak, egy rossz eredményen pedig el is úszott a feljutás reménye.
Aztán összefésülték a két csoportot, összekerültek a hasonló erősségű csapatok, így pedig már egyáltalán nem lehet biztosra megmondani, kik lesznek a feljutók az adott évben. Jövőre például a mieink Kazahsztánnal, Ausztriával, Lengyelországgal, Dél-Koreával és Ukrajnával küzdenek majd meg az első két hely valamelyikéért. Ember legyen a talpán, aki megmondja, melyik két ország örül majd jövőre.
A magyar jégkorong múltja megsüvegelendő. A jelene biztató. A jövője pedig kifejezetten szépnek tűnik. Bár most kiestünk, de előbb vagy utóbb visszatérünk. Tapasztaltabban, erősebben.
Pálfi Rita, Futó Csaba
