Sven Kramer a gyorskorcsolya legjobbja a mai mezőnyben, ez vitán felül áll. Kétszeres olimpiai bajnok, hatszoros négytávú és 13-szoros távonkénti világbajnok. Úgy érzi, ez feljogosítja arra, hogy lekezelően is viselkedjen másokkal. Akkor sem egyszerű eset, amikor nyer, jól teljesít, és örül, ám ha kikap, akkor aztán végképp kezelhetetlen.
Talán sokan emlékeznek rá, vagy tudják, hogyan veszítette el a 10 000 métert négy évvel ezelőtt, Vancouverben: kizárták, mert az edzője rosszul mutatta neki a pályaváltást. Pedig egyébként sima győzelem lett volna, messze a legjobb időeredménnyel.
Fotó: Europress Fotóügynökség
Ezek után úgy jött ide, hogy a váltó mellett mindkét egyéni távján, az 5000 és a 10 000 méteren is az élen akar zárni, előbbi meg is lett, csak aztán jött egy Jorrit Bergsma (szintén holland – milyen meglepő), Kramernek pedig maradt az ezüst 10 000-en. A zászlót, amit a rajongók bedobtak neki, azt pedig földhöz vágta.
Minden érmes kap egy kísérőt, akinek fel kell vinnie a sajtótájékoztatóra, nekem aznap épp a bronzérmes Bob de Jong jutott, mondanom sem kellett neki semmit, tudta, mi a dolga.
Sven Kramer viszont Sven Kramer. Külön kategória. Már amikor megláttuk, hogy második, sejtettük, hogy gond lesz vele, a zászlós jelenetből pedig végleg egyértelművé vált. Egy pici, kedves ukrán lányé, Mariáé lett a “megtisztelő” feladat, hogy a nem kicsit morcos hollandot valahogyan a konferenciaterembe terelje. „Fogd be a szád!” – dörrent rá a friss ezüstérmes, mikor szólni próbált, hogy telik az idő, most már muszáj menni.
A sportolókra sokan felnéznek, de nem csak az eredményektől lesz valaki példakép. Én nem tudnám azt mondani majd a gyermekemnek, hogy nézd, Sven Kramer mennyi mindent elért, legyél olyan, mint ő. Ahhoz tudni kéne viselkedni is.
