Egy súlyos betegség a feje tetejére állítja a család életét. És nekem, nekünk, orvosoknak a gyógyítás mellett az is dolgunk, hogy támogatást adjunk és tanácsokkal is segítsük a bajba jutottakat.
Néha azonban nincs jó tanács, s az sem segít, hogy „hallgass a szívedre”.
Egyetem után a Heim Pál kórházba kerültem, ahol a szakvizsgáig tartó négy év alatt az összes osztályon megfordultam.
A veseosztályon zömmel dialízisre váró gyerekeket próbáltunk gyógyítani, szegénykéim sorra kapták a kezeléseket mindaddig, míg akadt donor, akinek az ép fél veséjét beültethettük. Versenyt futottunk az idővel.
Ezek a gyerekek rosszabb esetben bent laktak a klinikán, de jobb esetben is hetente többször jöttek művesekezelésre, és óhatatlanul szoros kapcsolat alakult ki velük.
Ferike volt a szívem csücske, olyannyira, hogy néha hazahoztam magunkhoz játszani kicsit, kiszabadulni a kórházi környezetből.
„Andika doktor nénike”, így szólított, és én, aki sosem szerettem az Andika megszólítást, mindannyiszor elolvadtam. És persze beültem mellé az összes kezelésre, mondogatták is a kollégák, hogy „nagy szerelem” a miénk.
Ferike keményen állta a megpróbáltatásokat, a mi szakembereink pedig ezerrel keresték a megfelelő donort.
Telt az idő, nem jártunk sikerrel, ám kiderült, hogy az édesanyja megfelelő donor lenne. Én kaptam a feladatot, hogy közöljem az örömhírt az anyukával, és persze győzzem meg őt a műtétről.
Nem volt kétségem, hogy sikerrel járok.
Széparcú, vékony asszony, hallgatja az érveimet, bólogat.
Megkönnyebbültem elmesélem, hogyan is néz ki egy ilyen műtét.
Komoran néz, a válasza megdöbbent:
Doktornő, én már utánanéztem ennek az egésznek. A műtét nem gond, a fájdalom nem számít, és a fél vesémet se sajnálom a fiamtól. Csakhogy vár otthon a többi öt gyerekem. Szerencsére mind egészséges, de kicsik, szükségük van rám. Mi lenne velük, ha velem baj történne? Mi lenne velük, ha lerobbannék, netán meghalnék valami szövődményben? Egy miatt kockáztathatom, hogy öt anya nélkül nő fel? Mi a helyes döntés?
Hogy mi a helyes döntés?
Nos, nincs helyes döntés. Döntés van, aztán következmény, amit el kell viselni.
De dönteni kell, valakinek a rovására kell továbbmenni.
És az édesanya úgy döntött, hogy nem adja a veséjét, várjunk inkább másik donorra.
A sors pedig pár hónappal később úgy döntött, hogy nem vár tovább:
Évtizedek teltek el azóta, de még mindig fel tudom idézni Ferike arcát. Végtelenül sajnálom őt, sajnálom, hogy nem nőhetett fel, nem alapíthatott családot, nem nevelhetett gyerekeket. De egyetlen pillanatig sem neheztelek az édesanyjára. Sose tudjuk meg, mi lett volna, ha…
A tanulság számomra annyi, hogy tanácsot adni felelősség, hiszen a dolgok jobbára akkor sem egyértelműek, ha kívülről és elsőre annak tűnnek is.
