Gyarmati Andrea: Az út végén kevesen ússzák meg a kiszolgáltatottságot, ezért még egészségesen jó tudni, baj esetén kire számíthatsz

1997 októberében negyvenhárom éves voltam. Ez még nem az a kor, amikor elgondolkozol az idő múlásán; a zenit körül jársz, ugyan nem vagy már szemtelenül fiatal, de távol az öregedés érzése.

Mondjuk engem sose érdekel a korom, akkoriban pedig végképp hidegen hagyott. A családom nálam idősebb tagjai közül élt még mindenki, aki igazán fontos számomra: nagymama, apu és anyu. Lehet, nem mindig fogadtam szót nekik, de bármikor fordulhattam hozzájuk, meghallgattak, és szeretettel, a legjobb tudásuk szerint igyekeztek segíteni.

Apu hetvenedik születésnapjára készültünk, és valahogy úgy adódott (tán gyógyszert kellett beszereznem), hogy a jeles napon pont a nagyihoz beszéltem meg találkozót vele.

A hétvégi családi ünneplésre nagyon készültem, előre megterveztem a menüt, de a napján is mindenképpen látni akartam aput.

Nagyi, aki akkoriban már a kilencvenhatodik évét taposta, szokás szerint levessel várt bennünket. Míg ő kiment a konyhába, apu rám kacsintott, és azt mondta szomorkásan mosolyogva: „Szerintem elfelejtette, hogy ma van a születésnapom!”

Vigasztalni kezdtem.

Nagyi épp arra lépett be a lábossal, hogy ölelgetem aput. Abszolút képben volt mindent illetően, de ez a születésnap kiment a fejéből, és még ekkor sem kapcsolt.

„Ti meg mit ölelkeztek itt ebéd előtt?” Ezt kérdezte némiképp meghökkenten, ugyanis mifelénk nem volt divatban a viharos szeretetnyilvánítás. (De azért néha előfordult, hála Istennek.)

„Édesanyám – szólt apu –, ma van a születésnapom.”

A nagyinak a szeme se rebbent: „Nahát, kisfiam, erről jól megfeledkeztem!… Hány éves is vagy, Dedikém?”

„Hetven!” – mondta apu szánom-bánom arccal.

„Hetven?! – hitetlenkedett nagyi. – Hát, szépen megöregedtél. Isten éltessen!”

És ő is megölelte aput, akinek mellesleg a válláig sem ért.

„És jól vagy mostanában?” – szólt a következő kérdés.

Mire apu: „Jól!”

„Az fontos. Mert ha valami bajod esik, velem mi lesz, kisfiam? Ki fog engem ápolni?”

Annyira kedves és megjátszástól mentes volt a jelenet, hogy kitört belőlünk a kacagás.

És válasz is született nagyi kérdésére: „Hogy ki fog téged ápolni, anyukám?! Hát, Anduka!” – mondta édesapám komolykodva, mintegy hivatalosan is rám testálva ezt a megtisztelő, ám nehéz feladatot.

Nagyi elgondolkodott, és így szólt: „No, ezt elfogadom. Anduka mégiscsak orvos.”

Eztán még két értékes évet tölthettünk nagyival, s miután ő meghalt, még tizennégy esztendő jutott nekem apuval.

A konyhai rendhagyó szülinap épp huszonöt éve történt, azóta is gyakran eszembe jutnak a mondatok, a mozdulatok, és persze a tanulság is:

az út végén kevesen ússzák meg a kiszolgáltatottságot, ezért még egészségesen jó tudni, baj esetén kire számíthatsz.