A minap azt kérdi egy kedves sporttárs a konditeremben, hogy én ugyan miért járok le súlyzózni? Belém bújik a kisördög (ami elég gyakran megesik), és azt felelem:
Meglepődik, aztán jót nevetünk. A kondi természetesen az élethez kell, a fizikai erőkifejtés nemcsak a testemnek, hanem a lelkemnek is jót tesz.
Az egyetlen probléma, hogy csak úgy súlyt emelgetni, csak úgy úszni képtelenség, ugyanis tíz perc alatt megesz az unalom. A megoldás az edzésterv:
Ez az egész edzésterves gondolatmenet a minap zárult, római úszó Európa-bajnokság kapcsán jutott eszembe.
Már az varázslatos volt számomra, hogy a versenyeket nyitott uszodában rendezték, hasonlóan ahhoz, ahogyan az én időmben zajlottak a futamok.
Öt arany, hét ezüst és három bronz a magyar mérleg. Ennél volt már jobb, viszont a tavalyi, budapesti kontinenstornához képest előrelépés.
Néhány számban szokás szerint tizedmásodpercek döntöttek, és én most is azt érzem, mint régen, vagyis hogy ez így szörnyen igazságtalan. Ilyen kis differencia valójában nem jelent tudás- és felkészülésbeli különbséget. De hát a sport már csak ilyen.
A magyar úszócsapatban zajlik a generációváltás, amihez biztos hátteret ad az új csillag, Milák Kristóf, aki most három aranyat és két ezüstöt nyert.
És ejtsünk szót egy nőről, aki az érmek tekintetében élete leggyöngébb Eb-jét tudhatja maga mögött: ő Hosszú Katinka.
Fantasztikus út áll mögötte. Imád úszni, ám mostanra, meséli, elfáradt, egyre kevesebb fér az edzéstervébe, és a kevesebb munkából ennyire futotta.
Kommentek erdeje taglalja, mit kellett volna másként csinálnia. Én nem vagyok elég bátor ahhoz, hogy beszálljak a jótanácsokat osztogatók táborába. Ahhoz viszont igen, hogy kimondjam:
Ez a bajai kislány sikert sikerre halmozott, a világ tetejére ért, rengeteg örömet szerzett mindannyiunknak; lehet őt szeretni vagy nem kedvelni, de az eredményei megkérdőjelezhetetlenek.
Ha érez még magában erőt a folytatáshoz, szorítsunk neki, drukkoljunk, hogy sikerüljön újra mindent alárendelnie az úszásnak. Aztán, ha majd visszavonul az aktív versenyzéstől, köszönjünk meg neki mindent. Megérdemli.
Gyerekkoromban hosszú időn át bérletünk volt az Operába. Eljött az idő, amikor már felnőtt magyar bajnokságot nyertem, ami természetesen a korábbinál lényegesen több edzés eredménye volt. Akkoriban épp Wagner-bérletünk volt: kezdés este hatkor, vége éjjel tizenegy körül. És bizony több alkalommal is álomba szenderültem az előadás alatt. Amiből kiderül számomra és a szüleim számára is, hogy az edzések és az operaházi pallérozódás nem fér meg egymással. Aztán a házibulik estek áldozatul, majd az építőtáborok is. Mert valamit valamiért.
Mindezt igazából sosem éreztem áldozatnak, mert cserébe rengeteget kaptam a sporttól.
Katinka is így van ezzel. Szívből kívánom, hogy a medencében és a medencén kívül is sikerüljön végrehajtania életének „edzéstervét”.
