Az alábbi sztorit meséltem el minap az ötvenéves érettségi találkozónkon a csodálatos Kölcsey gimnáziumban.
A barcelonai felnőtt Európa-bajnokságon, mármint azon, amit 1970 szeptemberében rendeztek, elég jól úsztam, arany 100 pillangón és 200 háton, ezüst 100 háton és a 4×100-as női gyorsváltó tagjaként.
Tizenhat múltam pár hónappal, a harmadikat kezdtem a gimiben.
Késő esti géppel repültünk haza, éjfél után landoltunk Ferihegyen.
Jókora tömeg várakozott a korlátnál. Néztem, kik lehetnek ezek ilyen későn. Aztán kiderült, hogy a tömeg nem csekély részét az én osztálytársaim alkotják: Felemelő, libabőrös érzés volt, sosem feledem, mindörökké hálás leszek érte.
Nem csoda, hogy most, az ötvenediken ez a történet jutott eszembe, amikor az volt a „feladat”, mindenki mondja el, mit adott neki az a négy év. Egy elkezdte, aztán hólabdaszerűen gördült tovább a szó – már azt is érdekes volt megfigyelni, ennyi év után ki kinek dobja tovább a válaszolás jogát.
Velem már a gimi legelején „baj volt”: két hét késéssel kezdtem az iskolát, ugyanis míg a többiek egymással ismerkedtek, én a mexikói olimpián versenyeztem.
De mint kiderült, nem volt okom félni, segítettek, azon voltak, mielőbb a közösség teljes értékű tagjának érezzem magam, és pótoljam a lemaradást.
Mindig mindenhol kicsit csodabogár voltam, orvosnak túl sportoló, sportolónak túl orvos. Nem így a gimnáziumi évek alatt. Se korábban, se utóbb nem éreztem olyan szintű elfogadást, mint az osztályban. Amiért megtettem a tőlem telhetőt: elutasítottam a magántanulói státuszt, inkább rendesen bejártam, reggelente a hajnali edzésről érkeztem, cserébe folyamatosan éreztem a szeretetet, a megbecsülést, és azt, hogy azon vannak, hozzásegítsenek a sikerekhez.
Pedig nem jártam sem építőtáborba, sem KISZ-gyűlésre, de többnapos kirándulásra például igen, bár ott akadt extrafeladat. Anyu csak úgy engedett el, hogy edzés ki nem marad. Az osztálytársaim pedig nem néztek ki, nem nevettek rajtam, hanem, mivel ismerték a céljaimat, biztattak, sőt, elkísértek edzeni, még mérték is az időket.
Amúgy a vakszerencse vitt a Kölcseybe, azért választottam, mert ez a gimnázium épp félúton volt a két uszoda között, ahol akkoriban edzettem.
Érettségi után is tartottuk a kapcsolatot, bármikor boldogan beszélgettem bármelyikükkel.
De az osztálytársaim megint rácáfoltak a pesszimizmusomra, csodás estét töltöttünk el, olyan volt, mint egy nagy ölelés.
Hazaérve, késő este sokáig forgolódtam az ágyban, és még két régi érettségi találkozós történet is eszembe jutott.
Az egyik szintén kölcseys sztori, amit az osztályfőnökünk, Annuska, vagyis Podoski Istvánné, aki sajnos már nem lehetett velünk, mesélte sok éve egy másik osztályának tán harmincéves összejöveteléről.
Ahogy illik, pár mondatban mindenki beszámolt az életéről, szépen, névsor szerint. Azt mondja mosolyogva, büszkén az első, hogy remek a házassága, nagyszerű a munkája, csodálatosak a gyerekei, aztán azt mondja a következő, hogy szuper helyen él, halálra keresi magát, a párja imádja. És így tovább, mígnem feláll bizonyos M. Peti, aki annak idején az iskola legnépszerűbb diákjainak egyike volt, és azt mondja:
Gyerekek, végtelenül örülök, hogy nektek sikerült. Velem viszont valami nagy baj lehet. Most rúgtak ki az állásomból, elhagyott a feleségem és drogozik az egyik gyerekem.
Hosszú csönd. Majd halkan megszólal az, aki elsőként számolt be az életéről: „Szerintem kezdjük elölről.”
A másik történet az enyém.
Apu telefonál, hogy este érettségi találkozója van az Erdei Lak étteremben, felvinném-e.
Naná, hogy felviszem.
Édesapám már bőven hetven felett járt, rég látta az osztálytársakat, az autóban izgatottan találgatta, vajon hogy néznek ki.
Amikor bekanyarodunk a vendéglő elé, az ablakon kitekintve így szólt boldogan: „Nahát, Anduka, eljöttek a tanárok is!”
Én pedig ezt feleltem: „Apu, a tanáraid már százévesek is elmúltak, ha egyáltalán él közülük valaki. Ezek az emberek nyilván az osztálytársaid.”
Itt is hosszú, hosszú volt a csend. És drámai a döntés:
Kislányom, vigyél haza.
